Könyvkritika: Hannu Rajaniemi: Öröknyár (2019)
2019. október 11. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Hannu Rajaniemi: Öröknyár (2019)

Nem ez az év könyve, de hogy a legextrémebb, az biztos.

oroknyar.jpg

A jó kém holtában is szolgálja a hazáját. Aztán egy idő után elgondolkodik azon, hogy mi értelme van az öröklétnek, ha a túlvilágon is ugyanazokat a köröket kell futnia, mint a halandó létben. És itt kezdődnek a kétvilági bajok, ugyanis egy halott kém, aki túl sokat tud, nagyon komoly zavarokat tud okozni a látszólag jól működő rendszerben. Mert egy olyan 1938-ban járunk, amikor a Brit Birodalom gyarmatosította a túlvilágot, és miközben alapvetően jóhiszeműen felépített a lelkeknek egy olyan környezetet, amelyet éltükben már megszoktak, olyan komoly bajokat zúdított a társadalomra, amire nem számítottak. Mert azzal, hogy a Jegy birtokában gyakorlatilag bárki különösebb megrázkódtatás nélkül folytathatja halála után addigi megszokott hétköznapjait, nem lett értéke az életnek. Megszűnt a tudományos fejlődés, az emberi kapcsolatok kiüresedtek, és ráadásul az sem fordult meg senki fejében, hogy a szép új túlvilágon esetleg olyan ősi árnyak veszélyeztethetik a lelkeket, amelyekbe még belegondolni is rossz, nemhogy találkozni velük. Kár, hogy mindezen kevés időnk van merengeni, olyan gyorsan zajlanak az események. Alapvetően ugyanis egy kémsztori kellős közepébe csöppennünk, amelynek az a különlegessége, hogy az élő és a holt titkosszolgálat olyan szinten keveredik össze, hogy nagyon oda kell figyelnünk, hogy követni tudjuk az eseményeket. Mert még meg sem barátkoztunk az olyan kütyükkel, mint pl. az ektofon (ezen keresztül tudnak beszélni a két világ lakói, pont úgy működik, mint egy „normális” telefon), már be is robban a képbe egy ektotank, amely finoman szólva is veszélyes fegyver, így mindjárt rá is döbbenünk arra, hogy a túlvilági eszközök használata az élők között nem mindig humánus. Aztán kénytelenek vagyunk gyorsan túljutni a technikai kérdéseken, mert egy rendkívül izgalmas kémügy szálait próbáljuk kibogozni az egyik főszereplővel. Miközben megpróbáljuk megérteni a másik főszereplő indítékait, majd, amikor a két szál összeér, csak döbbenten nézünk ki a fejünkből, hogy ebből vajon mi lesz. Remek könyv, kiváló alapötlettel, azonban a kémszál és a sci-fi műfajának elegyítése inkább szórakoztatóbb lett, pedig ebben a sztoriban benne volt egy sokkal erősebb filozófiai szál is, amire sajnos nem maradt elég idő. Talán majd a folytatásban, hiszen, bár elvileg így kerek a történet, azért maradt még muníció egy következő részre is szerintem.

1938-ban járunk, két úriember egy becsületbeli vita folytán éppen párbajt vív egymással, amelyet egy brit hírszerző, Rachel White igen látványos módon akadályoz meg. Mert az egyik párbajozó fél élete az ő felelőssége, egy átállt kémről van szó, aki csak egy nevet árul el neki, mielőtt öngyilkos lesz. Vajon ki lehet az a Peter Bloom, és miért olyan fontos az ő személye egy olyan szövevényes ügyben, amelyben nagyon hamar összekeveredik a két világ?

Hihetetlenül erős univerzumépítésben ez a besorolhatatlan műfajú könyv, a túlvilágon felépített Öröknyárnak először a szépségeit ismerhetjük meg, hogy aztán szépen lassan felszínre kerüljenek a sötétebb oldalai is. Mert az öröklétnek csak az illúzióját tudják fenntartani az emberek a tudomány segítségével, magát az elmúlás folyamatát nem, előbb-utóbb mindenkiből csak a lélekköve marad meg, ő maga az emlékeivel együtt elenyészik. Ráadásul egyre kínzóbbá válik a kérdés, hogy miért nem találkoztak őslelkekkel, hová tűntek a végtelen tér és idő korábbi lakói, hiszen logikusan nem az emberek lehettek az elsők, akik eljutottak olyan tudományos magasságokba, hogy felfedezzék és a maguk képére alakítsák a túlvilágot. A legváratlanabb helyen és időben érkezik a lehetséges és kellőképpen rémisztő válasz erre a kérdésre, ami teljesen más dimenziókba emeli a már amúgy is nagyon izgalmas nyomozást.

Nagyon érdekes ez az alternatív viktoriánus kor, amelyben a britek igazából megállítják az időt, hiszen semmi sem változik, ha valaki a túlvilágra költözik, így a királynő is onnan uralkodik, miközben eleven kormánya folyamatosan egyeztet az Öröknyárral, főleg, ha nemzetbiztonságról van szó. Miközben Rachel-lel együtt próbáljuk kibogozni az egyre szövevényesebb szálakat, lassan, de biztosan rájövünk arra, hogy nagyon nem volt jó ötlet túlvilág gyarmatosítása. Az életnek így már valóban nincs igazi értéke, a családi kötelékek rendkívül bonyolultakká válnak, a társadalmi viszonyok megkövesednek, amitől végső soron mindenki szenved. Valahol nagyon erős társadalomkritika ez, amely olyan alapvető filozófiai kérdéseket vet fel, hogy mit jelent az, hogy Isten, mi a jó, mi a rossz, és nagyon komolyan meghasonulnak a szereplők, amíg meghozzák azt a fájdalmas döntést, hogy kihez is legyenek a hűségesek, amikor már kiábrándultak mindenből.

Remekül megírt alkotás, amelyben a szerző fejet hajt John Le Carré klasszikus kémregényei előtt, miközben mégis teljesen egyedi univerzumot épít fel. Azonban ez a műfaji keveredés nehezen emészthető az olvasó számára, hiszen a kémregények és a sci-fi szerelmeseinek halmaza ritkán ér össze, ráadásul ahhoz egy picit túlságosan szórakoztató a sztori, hogy komolyan elgondolkodjunk rajta, pedig lehetne rajta filozofálni rendesen. A színvonal is hullámzik, akadnak katartikus pillanatok, de üresjáratok is, inkább mondanám érdekes műfaji kísérletnek, mint életre szóló olvasmányélménynek. Nem ez az év könyve, de hogy a legextrémebb, az biztos.

8/10

A könyvet a Gabo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr2315216556

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.