Könyvkritika - Dmitry Glukhovsky: Futu.re (2019)
2019. október 01. írta: Luthien Lovemagic

Könyvkritika - Dmitry Glukhovsky: Futu.re (2019)

Halhatatlanok, akik nem tudnak igazán élni.

1733257.jpg

A 2014-es első magyar kiadás után újra megjelent az Európa Kiadó gondozásában a Metro-sorozat szerzőjének sci-fi regénye, a Futu.re. Ismertem már a regényt, de öt éve lemaradtam róla, így nagyon megörültem az újrakiadásnak. A kötet külseje szomorú, ám ugyanakkor szép is. Ez a szürke, fehér és fekete színárnyalatokkal dolgozó védőborító jobban illik hozzá, mint az előző kék árnyalatos, mert határozottabban érződik rajta a borongós hangulat. Itt a készítő jobban ráérzett a regényre. Emellett a belső borító is nagyon tetszett az egyszerű, fekete alapon fehér betűivel. Az is üdvözlendő, hogy ez a kiadás is keményfedeles, ami a terjedelem miatt nagyon is indokolt volt. Olvasás közben nem kellett attól félnem, hogy szétesik a könyv.

A történet egy olyan jövőben játszódik, ahol megtalálták a halhatatlanság szérumát. Európában a halhatatlanság alanyi jogon jár mindenkinek, cserébe a polgároknak le kell mondania a gyerekekről, mert a népesség további növekedése katasztrófához vezetne. A túlnépesedett kontinensen tornyokban, többnyire testi és lelki nyomorban él a nép, gyógyszereken tengődve töltik mindennapjaikat. Akik titokban mégis gyereket vállalnak, azokat üldözik. A vétkezők elleni kommandó tagja a főhős is. Az egyik rajtaütés során szerelembe esik, és innen indul az ő kálváriája, ami ebben a világban meg sem történhetne, mert a rendszer e kommandó tagjaiból elvileg kiirtotta az érzelmeket, a vágyakat.

A fentebb felvázolt történeti elemek miatt a tartalomnál már nem egyértelműen pozitív a kép, mert vannak a kötetnek hibái, méghozzá nem is kevés, de mielőtt ezekre rátérnék, a pozitívumokat venném sorra.

Először a hangulatot említeném. Egy disztópiához mérten kellően nyomasztó, bekúszik a bőr alá, és ott motoszkál még akkor is, amikor éppen mást csinál az ember. Tartós és levakarhatatlan a hatása, ami arra késztet, hogy tovább olvassuk a könyvet. Néha ugyan pillanatok erejéig enged a szorításon, de ezen kívül végig tartja a baljós hangulatot, ami nagyon is illik a történethez. Ebben nagyon erős a kötet.

A hangulathoz sokat hozzátesznek a leírások is, amik pazarul sikerültek. Nagyon tetszett az a részletesség, ahogy a szerző leírta az egyes tornyok belsejét és a külső kinézetét, a fürdőt, a kerteket, parkokat. Minden mesterséges négyzetcentiméterüket. Vagy éppen a temetőt, ami másért volt nyugtalanító, mint a mai megfelelője. Aprólékosan jelenítette meg őket, ami olyan érzést keltett bennem olvasás közben, mintha én is a főszereplővel járnám végig a helyszíneket.

Az írói szemszög még egy lapáttal rátesz a hangulatra, ami ugyancsak kiváló választás Glukhovsky részéről. Feszesen E/1, amit végig tart a szerző, és egy pillanatra sem lazít rajta. Ennélfogva végig olyan kegyetlen bezártság-érzésem volt, ami ritkán történik nálam, mert egyáltalán nem vagyok klausztrofóbiás. Viszont így, hogy csak a főszereplő szemszögéből látunk mindent, sokszor úgy éreztem, hogy nekem is a fejemre omlanak a falak vagy rám szakad a szerző által megteremtett halhatatlan világ. Ezzel jól rezonál a hangulatra, és a kettő kölcsönhatása adja a történet ízét, amit viszont megkeserítenek a hibák.

Az egyik ilyen a főszereplő, bár ő inkább átvezetés a pozitívumok és negatívumok között. Jan egyrészt kifejezetten jól volt meg írva. Ő a tökéletesen unszimpatikus karakter, aki undorodik az öregektől és a homoszexuálisoktól, a gyereket vállaló szülőktől és maguktól a gyerekektől, egyszerűen szólva semmi szeretni való nincs benne, de valamiért mégis olyan érzésem volt olvasás közben, hogy „tudnom kell, mi lesz vele”. Ez valószínűleg a szerző érdeme, mert olyan zseniálisan kedvelhetetlenre írta meg, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette, és elengedni a kezét. Még a végén is ezt éreztem, amikor megváltozott a véleménye és a hozzáállása a történésekhez és máshogy viszonyult mindenkihez, aki körülötte megfordult. Az előzőek miatt számomra ekkor sem vált szerethetővé, viszont hasznossá igen, mert megtette azt, amit ez a társadalom, főleg a vezetőréteg már rég megérdemelt. Másrészt viszont olyan kegyetlenül nyugati hőssé akarta formálni a szerző, hogy ezzel elrontotta az összképet. Főleg úgy, hogy minden ízében érződik a karakteren, hogy valahonnan az orosz realizmus szibériai pusztájáról erőltették bele ebbe a művileg nyugatinak alkotott hőstörténetbe, holott Jan inkább Ivan Iljicshez hasonló szenvedő karakter, aki testileg és lelkileg végignyomorogja az életét, miközben valami jobbra vágyik, ami soha sem jön el. Vagyis minden, csak nem az a hős, amire a megalkotója kárhoztatta. Ezért működött nála sokkal jobban a női főszereplő, Annelie. Ő már jobban illeszkedett a nyugati normákhoz a pozitív életszemléletével és a mindenki iránt tanúsított elfogadásával. Kedvelhetőbb is nála, és az ő tragédiája sokkal átélhetőbb. Pontosan Jan ellenpólusa. Ők ketten valahogy úgy funkcionálnak a regényben, mint a Jin és a Jang. Egy világnak a két végletét testesítik meg.

Az írásmód ugyancsak átmenetet képez a pozitívumok és negatívumok között. Végig úgy éreztem, mintha a regény nem a kétezres években íródott volna, hanem valamikor a hetvenes-nyolcvanas években. Nehézkes volt, és egyáltalán nem érződött rajta, hogy kortárs lenne, annak ellenére sem, hogy a regény eredetileg 2013-ban jelent meg. Viszont ahhoz a történethez, amit a szerző elmesél, illett ez a nyelvezet, ezért ebből a szempontból a könyv felemás lett számomra.

Az átmenet után ténylegesen áttérnék a negatívumokra, amiből kettő van, a világépítésben tátongó lyukak és a terjedelem.

Először folytatnám az utóbbival. A Futu.re erősen túlírt, túlbonyolított és terjengős. Nagyon lassú a történetvezetés, méghozzá egészen a végéig (kb. az utolsó 50-60 oldalig), ahol van egy kis időugrás, és végre beindulnak a lényegi események. Az addigi csak előkészítés, amiben úgy érzem, rengeteg a felesleges oldal. Egyszerre sok és egyszerre kevés. Mert hiába nagy maga a terjedelem, de sok helyen nem kellően kidolgozott a cselekmény, csak bele-belekap ebbe vagy abba a szerző, ami miatt kaotikussá válik az összkép.

Ez az összevisszaság át is vezet a világépítés hibáihoz. Képletesen végig meglazult pilléreken inognak a tornyok, sőt, egész Európa, és velük együtt maga a megalkotott világ is. Több rajta a seb, mint az ép rész, így csoda, hogy nem esett szét tőle a regény. Ebből adódóan nem értettem, hogy működhet egy ilyen világ, mert az alapjait alig ismerjük meg, alig tudunk meg valamit a felépítéséről, ami hihetetlenné teszi az egészet.

Összességében a Futu.re egy nyomasztó hangulatú disztópia részletes leírásokkal és erős írói hanggal. Viszont túlságosan terjengős, és a világépítésben is sok a lyuk. A végére magam sem tudtam eldönteni, hogy tetszett vagy sem, amit olvastam. Disztópiakedvelőknek érdemes elolvasni, mert magával ragadhatja őket a hangulat, viszont a hibái ronthatnak az olvasmányélményen.

6/10

A könyvet az Európa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni!

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6715173648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.