Könyvkritika – Nicholas Eames: A Wadon királyai (2018)
2019. szeptember 16. írta: Luthien Lovemagic

Könyvkritika – Nicholas Eames: A Wadon királyai (2018)

Egy frenetikus búcsúturné

3030028_big.jpg

Amikor először olvastam a fülszöveget már akkor megfogott az egyedi megközelítés, amit kiolvasni véltem a beharangozóból. Erre ráerősített, mikor a Fumax elkezdett idézeteket csepegtetni a könyvből a Molyon. Végül a belbecs sem okozott csalódást, sőt az egyik legszórakoztatóbb könyv lett, amit eddig idén olvastam. Hogy miért vártam eddig az elolvasásával? Leginkább azért, mert hamar kiderült, hogy van „folytatása” – azért az idézőjel, mert nem szigorúan értelemben vett folytatás –, ezért minél közelebb akartam elolvasni annak a megjelenéséhez. A kiadó megjelenési naptára (ITT megnézhetitek) szerint a Véres Rózsa novemberben várható, így elérkezettnek láttam az időt, hogy megismerkedjek Eames világával és a Sagával.

Kezdeti ismeretségünk nem volt zökkenőmentes, mert a könyv elejét kifejezetten döcögősnek találtam, egészen az Irány Tükörország fejezetig, amitől kezdve számomra egyszeriben igazán belendült a könyv, és a humor is ülni kezdett. Addig úgy éreztem, hogy Eames keresi a hangját, és nem igazán tud még mit kezdeni az eléje táruló lehetőségek, lények, zsánerelemek tárházával, így a bőség zavarával küszködve bőven beletesz mindből. Előnyére írom, hogy Clay Cooper főszereplővé tétele egy tökéletes húzás volt a szerző részéről, mert őt rögtön megszerettem, és ellensúlyozta a regény elejével kapcsolatos nem tetszésemet. De ez is elillant a fentebb említett fejezettől kezdve. Onnantól egy nagyon szórakoztató történetet kaptam, tele humorral, olvasmányos stílussal és szerethető karakterekkel, akik néhanapján az élet dolgain és egyéb morális kérdéseken is elelmélkednek, amiket Eames jó érzékkel a kedvére gyúr a saját képére, vagy éppen forgat ki, ha épp arra van szüksége.

A történet középpontjában, egy zsoldos banda, a Saga áll, akikről legendák keringenek, és akiket régen a Wadon királyainak neveztek. Ők öten (Clay „Lassúkezű” Cooper, Koponyapüfölő Matrick, Arcandius Moog, Arany Gabó és Ganelon) újra összeállnak, és egy utolsó, mindent elsöprő turnéra indulnak…

kingsofthewyld.jpg

Itt meg is állnék a történetbe való bármi nemű belemenetellel, mert ez csak szemléltetésül szolgált arra nézve, amivel Eames szándéka szerint párhuzamot von. Még pedig a rockbandákkal, mert embereinknek még ügynökük is volt, aki leszervezte nekik a szörnyölő turnékat. Szerencsére ez a poén nem csak néhány oldalon keresztül tart ki, hanem egy egész életforma épül rá, ami végigvonul az egész könyvön. Ehhez hozzájön a kiöregedett zsoldosok, kiégett rockbanda életérzése is, amit leginkább Matrick képvisel az alkoholizmusával, vagy épp ott van ennek az ellenpontjaként a megállapodottság, amit Clay képvisel, aki boldogan él a családjával. Erre rátesz egy lapáttal Moog, aki messziről szórakozott mágusnak tűnik, de a felszín alatt ott van a még mindig a párját gyászoló férfi, vagy épp Ganelon, aki tizenkilenc évig a saját fejébe volt zárva, ezért legszívesebben minden percben levágna valamit. Az egészet Gabó koronázza meg, aki rettenthetetlen harcosból egy szelíd öregemberré vedlett, egészen addig, míg gatyába nem rázzák. Ebből a bagázsból az első pillanatban senki nem nézné ki, hogy legendás harcosok voltak. Addig én se hittem, míg meg nem történt az a bizonyos arénás incidens, ami végérvényesen Saga rajongóvá tett, és ők öten pedig újra igazi csapattá váltak.

21016173_10155423616325751_5865494703308453534_o.jpg

Harcokban és lényekben, amiket/akiket le kell győzni, bővelkedik a könyv, mondhatni, minden bokorból egy-egy legyőzni való ugrik elő kvázi olyan szinten, mintha egy szerepjátékmesélő túlpörgött volna. Ez a „túlpörgés” végighalad az egész könyvön, de jóféle, szórakoztató értelemben, miközben a szerző végig tartani tudja a fókuszt, aminek következtében a végső harc is olyanra sikerülhetett, amilyennek egy igazi „boss fight”-nak lennie kell. Ez a szerepjátékos attitűd néhol kaotikussá, néhol izgalmasabbá teszi a regényt, ami összességében jót tett a történet élvezeti értékének, és sokat hozzátett a humorfaktorhoz, amiket a hirtelen történések, beszólások, nem mindennapi hasonlatok szolgáltatnak.

A fentebb említett hozzátett értéken kívül az a legnagyobb erénye A Wadon királyainak, hogy nem akar a zsánerében a többi mű fölé emelkedni, hanem ügyesen használja a megszokott elemeket, és azokat Eamsesen megbolondítja, hogy egyedi íz legyen a végeredmény és örömmel olvassa az ember, vágyva a következő turnéra. Szóval mindent összevetve jöhet a Véres Rózsa, már nagyon várom!

"Mert a dicsőséget nem találjátok meg egy vásáron. Nem olyasmi, ami csak úgy az öletekbe hull. Utána kell menni, és el kell venni magatoknak. Mindent kockára kell érte tenni."

9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6015050640

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.