Különleges regényt alkotott Christine Leunens, de különlegessége nem a történelmi korszak miatt esettanulmány-értékű, hanem a szépen vázolt lelki folyamatok és a kétszemélyes drámában elfoglalt pozíciók átalakulása miatt kiemelkedő. A Cellába zárva nem is történelmi regény, de még csak nem is egy szimpla történet egy kisfiúról, akinek életét tönkretette a nácizmus, hanem egy alapos vizsgálatnak alávetett leépüléstörténet, ahol mindenki szenved.

Ebben a szituációban csak vesztesek vannak, avagy aki feloldozást vár a felvázolt helyzetre, az bizony nem a megfelelő regénybe kezd bele. A történet szerint az osztrák Johannes egy átlagos kamaszfiú, aki szerencsétlenségére éppen abban a bizonytalan korszakban serdül fel, ahol a fiatalok vágyait és álmait mesterségesen befolyásolja,  irányítja a mindenki számára erősen ajánlott, majd kötelező Hitlerjugend. Johannes nem különleges, nem kifejezetten erős, de nem is gyenge. Ő csak egy teljesen átlagos fiú, aki szeretne megfelelni a szülők és az állam elvárásainak, még ha a szülőkről gyanítható is, hogy nem osztoznak a politikai elit véleményével. Majd egy szerencsétlen fegyveres gyakorlat során Johannes elveszíti fél karját, és ez a pillanat egész további életét meghatározza, hiszen egy félkarú fiú sem harcolni nem tud, sem háztartást vezetni. Egy félkarú fiúra nem fognak felnézni a lányok, és aligha lehet hasznára szüleinek. 

Ám a sors váratlan fordulatok tömkelegével sorozza meg Johannes életét, aki előbb felfedezi, hogy szülei egy fiatal zsidó szépséget bújtatnak a házuk padlásán, majd családi tragédiák során át vezet el az út oda, hogy a nácizmus által nevelt fiúból zsidóbújtató szerelmes férfi válik, aki aztán felveszi az agresszor, a börtönőr szerepét. Ez a lelki formálódás adja a regény különlegességét, és eddig soha nem olvasott részletességgel mutatja be, hogy az elnyomó bizony maga is áldozat, ugyanakkor az elnyomott is tud dacolni a fogvatartóval, így kettejük kapcsolata több évtizedes adok-kapok viszonnyá, majd felek közötti háborús színtérré válik. Vajon Elsa önszántából maradt a testileg megnyomorított Johannesszel? Vajon a férfi megelégelte valaha az önként vállalt asszonytartás nehézségeit, különösen akkor, amikor végleg kialudt a tűz? Mi tartotta együtt ezt a két személyt akkor is, amikor már szabadon búcsút vehettek volna egymástól? Erről a ráutaltsági viszonyról és bonyolult lélektani kérdésekről szól a Cellába zárva, melyből hamarosan szatirikus film is készül. 

A regény tehát egy újszerű szituációt jár körbe, egyfajta Stockholm-szindróma kialakulását, sőt, átalakulását figyelhetjük meg, melyhez a történelmi közeget Bécs háborús időszaka és az újjáépítés biztosítja. Ám a szerző hibázik is, mert ezt az egymásra utaltsági viszonyt csupán a férfi szemszögéből láttatja, Elsa gondolatait így nem ismerhetjük meg. Johannes szenvedéséről, kitartásáról és mániává váló védelmezéséről bőségesen informálódunk, viszonyt kérdések tucatjai maradnak az olvasóban arról, hogy Elsa miért tűrte oly hosszú időn át ezt a felügyeletet? A szöveg a négy zónára osztott Bécs mindennapjait taglaló fejezetek után megtörik, és a szereplőkkel együtt a regény élvezhetősége is átköltözik egy másik befogadói szintre, ahonnan nem is fordul vissza többé az eredeti irányba. A bántalmazó kapcsolat minden napos játszmái megviselik az olvasói idegrendszert, és talán nem tudta már maga a szerző sem, hogyan oldja fel a több évtizedes feszültséget, így inkább nem oldotta fel sehogy… Katarzis, magyarázatok, a szabadság és a szabadulás öröme vagy feldolgozhatatlansága nélkül egyszerűen félbehagyta regényét, a többit pedig képzeljük oda mi magunk. 

A Cellába zárva ezért szerintem egy csonka, befejezetlen mű, csendes könyv annak ellenére, hogy veszekedések, hangos szóváltások tarkítják. Hiányzik a végéről egy felkiáltójel, egy tanulság, egy drámai lezárás. Hiányzik minden, de ami van, az nagyon sokáig velünk marad.

7/10

A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából olvashattam el.