Könyvkritika: Thomas Harris: Hannibal (2019)
2019. augusztus 30. írta: chipolino

Könyvkritika: Thomas Harris: Hannibal (2019)

„– (…) be kell vallanom önnek: komolyan fontolgatom, hogy megeszem a feleségét.”

hannibal.jpg

A General Press gyönyörű új köntösében megérkezett a Hannibal-tetralógia harmadik kötete (az elsőről itt, a másodikról itt írtunk), úgyhogy az egyik szemem sír, mert mindjárt befejeződik ez a csodás utazás, a másik viszont nevet, mert ez a könyv már teljes egészében a címszereplőről szól, és a lélek olyan mélységeibe jutunk el vele, amely egyszerre ijesztő és varázslatos. Az eredetileg 1999-ben megjelent regény a cselekmény időrendjében az utolsó, tehát lezárása a doktor történetének; a könyv végig feszültséggel teli, a búcsú pedig elképesztően zavarba ejtő, beférkőzik a gondolatainkba, és még sokáig velünk marad.

Hét évvel járunk az előző kötet eseményei után, amikor Hannibal Lecter megszökött fogvatartóitól. Azóta senki nem tud róla semmit, pedig nem az FBI az egyetlen, akik kézre akarják keríteni. Clarice Starling különleges ügynök egy balul elsült akció után a figyelem középpontjába kerül, és ez beindítja az eseményeket; Hannibal először ad életjelet magáról a Clarice-nek írt levél formájában. Eközben Mason Verger, Hannibal egyetlen élő áldozata is ígéretes nyomra bukkan, a doktor kezéről készült röntgenképre. Elindul a hajsza az idővel, Verger minden követ megmozgat, hogy Starling és az FBI előtt kapja el Hannibalt, és megbosszulhassa rajta, amit vele tett.

A regény nagyon okosan van felépítve, Thomas Harris nemcsak gyönyörűen ír (néhol egészen költői, a tücsök ciripelése vagy a párját gyászoló galamb stb.), de bravúrosan is szerkeszt. A hat fejezet során nagy utat járunk be földrajzi és lelki értelemben egyaránt, Firenzétől egészen Argentínáig, egy összetört, darabokra hullott teáscsészétől egy talán épségben maradóig. Megismerjük Hannibal személyiségének, lelkének összetevőit, annyira közel kerülünk hozzá, amennyire csak emberileg lehetséges. Clarice is azt a módszert követi, hogy igyekszik megismerni a doktort, kiismerni az ízlését, ráérezni a dolgokra, amelyek vonzzák. A kötet utolsó harmadában olyan feszültség van, hogy előrelapoztam, annyira izgultam Lecterért, ami már önmagában felvet néhány morális kérdést, és a regény ebben a legjobb: egy szörnyeteget választ főszereplőnek, hogy az olvasónak folyamatosan át kelljen értékelnie, milyen is a hozzá való viszonya.

Hannibal mellett Clarice a másik legfontosabb karakter, végigkövetjük a személyiségfejlődését és önmagára találását, bár a regény legvégén nem elég motiváltnak, vagy talán kicsit gyorsnak éreztem Clarice döntését. (Emellett egészen addig nem a testi, hanem a másik ember lelkéhez való vonzódáson volt a hangsúly, a másik megértésén.) A mellékkarakterek is nagyon változatosak és hitelesek, messze nem Hannibal az egyetlen szörnyeteg a porondon. Mason Verger, Margot és Paul Krendler bebizonyítják, hogy a borzalom, az emberi gonoszság mennyi különböző formát ölthet, és milyen az, amikor a rossz kreativitással párosul. Emellett végig érezzük és rossz relativitását, és hogy mindenkiben megtalálható mind a kettő. Ahogy Barney mondja Lecterről: „(…) az ember egyik minősége nem zárja ki a másikat. Egymás mellett létezik a jó és a szörnyeteg.”

A könyv során sokat megtudunk Hannibal litvániai múltjáról; a húga, Mischa sorsa annyira sokkoló, hogy intenzív együttérzést vált ki belőlünk, még ha ismerjük is a doktor későbbi áldásos tevékenységét. Ebben a momentumban is felbukkan a szarvas, ami szimbólumként végigkíséri a regényt (Clarice erdei futása, az íjjal lelőtt tetem stb.) – és itt jegyezném meg, hogy bár csodaszép a borító, a sárkányt nem igazán tudom a tartalomhoz kötni. Ugyan a sorozatban már eléggé kimaxolták, mégis olyan jó lett volna egy szarvas (vagy legalább egy röfi) a borítóra, remélem, az utolsó kötetre az fog kerülni. A könyv szerintem legjobb mondatában pedig (amely számomra ismét azt bizonyítja, Thomas Harris mennyire jó író) sűrítve benne van Clarice Hanniballal való egész kapcsolata, amikor a mentőakció közben ez hangzik el: „– Tisztelettel mondom, doktor úr, ha baszakodik velem, itt és most lelövöm.” Nagyon várom a negyedik kötetet.

9/10

A kötetet a General Press Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1715025414

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása