Képregénykritika: Mercurio Loi (2019)
2019. július 08. írta: P.A. Doorman

Képregénykritika: Mercurio Loi (2019)

A római Sherlock Holmes kalandjai

 covers_539604.jpg

Mindig is realistának tartottam magam, persze nem olyan szinten, mint Spock vagy éppen Doctor Strange (még mielőtt találkozott az Ősmágussal), de mindig is próbáltam az életemet egyfajta egészséges logikával, realizált jövőképben fölépíteni. Ami persze nem mindig sikerült, de a spiritualitást, mint lehetőséget sohasem iktattam ki teljesen az életemből. Tudom, ez egy kicsit furcsán hangzik, de úgy gondolom, hogy az egészséges racionális gondolkozáshoz kell egy csipet misztikus flow. Mondhatni egy kis misztikum, egy kis természetfeletti hatás, az, amely igazán élővé teszi a legracionálisabb, legtudományosabb egyén mindennapjait is, ahogyan egy pár csepp méz is megédesíti a legkeserűbb, legfanyarabb teát. Hangsúlyozom, hogy ez az én meglátásom, tehát nem feltétlenül hibátlan, de lassan harminc éve nekem ez a nézőpont bejött. Talán ezért is szeretem a fantasyt és a sci-fit, hiszen e két zsáner mintha csak életfelfogásom mérlegének két serpenyője lenne. Ehhez a megállapításhoz a Maximum Bonelli negyedik száma segített hozzá. Még mindig meg tud lepni, hogy az eleinte nem túlságosan értékelt és kedvelt nagybetűs KÉPREGÉNY milyen mély gondolatokat képes felébreszteni bennem. Hiába, most már örökre képregényolvasó maradok, amivel egyáltalán semmi bajom sincsen. A sorozat előző kötete után – mely elégé megosztotta az olvasóközönséget – igazán jó volt megismerni Mercurio professzort, és közös kalandra indulni vele az 1800-as évek Rómájában.

Egy titokzatos kísértet több embert is a halálba segített az Angyalvárban. Ezalatt Róma történelmi épületei közt számos titkos társaság és fanatikus szekta küzd az Örök Város fölötti korlátlan hatalom jogáért. Egy igazán különleges intellektussal megáldott professzor siet a római polgárok segítségére, hogy pallérozott elmével és egy kissé kelletlen segítővel az oldalán választ találjon a kísértet rejtélyére. Ezzel együtt a titkos társaságok belügyeibe is jócskán beleszól a mindig igényes és illedelmes Mercurio Loi.

A kötet minden hiányosság nélkül hozza azt a formát, amelyet már megszoktunk az olasz képregényeket bemutató sorozattól. Kellemes, édes tintaillat veszi körül ezt a ragasztott, puha táblás, 112 oldalas kis füzetet. Igazi műalkotásnak is tekinthető a kötet borítója, amely mögött színes képekkel megrajzolt világ várja az olvasót. Az első laptól kezdve feltűnhet a szemfüles olvasónak egy olyan realisztikus ív, amely a sorozat eddigi részeiben nem igazán volt jellemző. Az egész köteten végigvonul ez az ábrázolásmód, mely igazán élvezhetővé teszi ezt a nem mindennapi római kalandot. A kiadvány gerincén elhelyezett sorszámnak különösképpen örülök, igazán jól néz ki könyvespolcon, ahogy egymás után sorakoznak a Maximum Bonelli már kiadott számai.

04_01.jpg

Maga a történet viszont nem valami nagy durranás, a kötet címéhez mérten egy prológust kapunk, amiben megismerhetjük az olasz Sherlock Holmes-t és szárnysegédjét. Egy titokzatos kísértet nyomába eredünk, és a kaland végére megláthatja a kedves olvasó a profán igazságot a természetfeletti sejtelem mögött. Mercurio úr első kalandja valóban azt a szerepet tölti be, amelyért az egész Maximum Bonelli sorozatot létrehozták, kedvet csinál a további kalandokhoz. A szereplőkről megtudunk ugyan pár dolgot, de ez épp csak arra elég, hogy felkeltse az érdeklődésünket, rokonszenvünket vagy éppen az utálatunkat. A professzor eleganciája az, ami engem a leginkább megfogott, mindig is tetszett ez a fajta modorosság. Mercurio professzor pont olyan, mint Colin Firth a Kingsman - ben. A prof szárnysegédje már más tészta, setesutasága teljesen szokványos, igazi klisés hős oldalborda, aki annyira jelentéktelen, hogy a nevét sem voltam képes megjegyezni. De az igazság az, hogy ez nem meglepő, hisz a történet nem is róla szól. Miért is lenne ő a középpontban, nem?

A főszereplőt nem számítva a helyszín fogott meg a legjobban a kaland történései közben. Nem csak arra gondolok, hogy az épületek és az utcák zseniálisan vannak rajzolva, hanem arra, hogy ez volt az első olyan képregényhelyszín, amelyet nem tudtam elfogulatlanul szemlélni. Az Örök Város egy olyan csoda, amelynek én is a része voltam tizennyolc éves koromban. Ez volt az első olyan képregény olvasásélményem, amikor nem kitalált helyre képzelhettem magam, hanem olyan oda, ahol én magam is jártam.

Az biztos, hogy a prológusban elénk tárt világban a nagy titkok és nagy leleplezések eseményei még váratnak magukra.  Az Alessandro Bilotta által megalkotott történet olasz barátainknál nemrég érte meg a 16. számát. Így biztosra veszem, hogy van még ott, ahonnan a prológus jött, és amennyiben az első bemutatókötetben megismert szemléletet viszi tovább ez a sorozat, már most elkülönítek neki egy kevéske helyet a könyvespolcomon.

8/10

A képregényt a Goobo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr3614921458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.