Könyvkritika: Terry Pratchett – Neil Gaiman: Elveszett próféciák (2019)
2019. június 28. írta: chipolino

Könyvkritika: Terry Pratchett – Neil Gaiman: Elveszett próféciák (2019)

„Nem jó, ha bárki is nyer. Erre gondoltam.”

ep.jpg

Ez AZ a könyv. Ami benne van az all-time-favourite TOP10-es listámban. Ami miatt elkezdtem Terry Pratchett-tet olvasni (és azóta ha szomorú vagyok, mindig egy Korongvilág-regényt veszek le a polcról). Ami úgy egyesíti Gaiman fantáziáját és világképét Pratchett humorával és bölcsességével, hogy az eredmény egyszerre szórakoztató, mélyen elgondolkodtató, és egy gyönyörű főhajtás az ember előtt. Amit mindenkinek el kéne olvasnia, mert egyszerűen tökéletes.

A történet az idők kezdetén kezdődik, majd ugrunk egy csöppet, és az Antikrisztus születéséhez érkezünk, a ’80-as évek Angliájába, akit véletlenül (vagy direkt, mert ez is része a felfoghatatlan tervnek) elcserélnek, így Tadfieldben nő fel, teljesen átlagos gyerekként. Az a sorsa, hogy az Apokalipszis négy lovasának segítségével előidézze az Armageddont, ezt viszont páran igazán szívesen megakadályoznák. Főleg Crowley, a démon és Azirafael, az angyal, akik köszönik, jól érzik magukat az emberek világában, illetve Anatéma Apparát, a boszorkány és a boszorkányvadász különítmény. Segíti (vagy hátráltatja) őket egy könyv, Agnes Nutter szép és pontos próféciái, amelyet „Gaiman és Pratchett urak” felhasználtak könyvük megírásához (és amely a világ legrosszabb próféciás könyve, „mert mindig igaza lett”).

A kötet eredetileg 1990-ben jelent meg, az újrakiadás apropója, hogy sorozat készült a történetből (Michael Sheennel és David Tennanttel), így kapott egy új borítót (fantasztikus lett!) és egy újraszerkesztést, a gerincén az Agave-logó pedig angyalszárnyat és ördögszarvat, imádom. Az első mondattól nevet az ember, és abba sem hagyja az utolsóig (meg elgondolkodik és elérzékenyül, én megint megkönnyeztem a végét, amilyen hülye vagyok), a kedvenceim az Azirafael könyvtárában lévő nyomdahibás Bibliák (pl. Erszényes Biblia: „(…) az erszényeseké a Mennyek Országa”) és a gyorsétteremben dolgozó Elvis. A történetvezetés mesteri, a cselekmény rengeteg szálon fut, amelyek bravúrosan érnek össze, miközben társadalomkritikát is bőven kapunk: a nullkalóriás műkajáktól a telefonos gyógyítókon át a környezetszennyezésig minden megjelenik (az Apokalipszis négy lovasa pedig a végén a négy gyerekkel találja szemben magát).

Az összes szereplő végtelenül szerethető a maga gyengeségeivel, tökéletlenségeivel együtt; a Menny és a Pokol, Jó és Gonosz annyira árnyaltan (és emberien) jelenik meg Crowley-n és Azirafaelen keresztül, hogy akaratlanul is véleményt formálunk okkult kérdésekről (a sorozatot betiltatni akaró tízezreket tényleg nem értem*). „Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos (értsd: mindenki) szemszögéből leginkább valamiféle érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amelyet koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel és egy olyan osztóval, aki nem mondja el a szabályokat, és végig mosolyog.”

Ki van figurázva minden, tele van a könyv sztereotípiákkal (a motorosokról például, vagy az amerikaiakról: „(…) hogy lehet úgy futballozni, hogy állandóan felveszik a labdát?”), rasszizmussal és előítéletekkel (Shadwell figurája), morbid humorral (postás), és mindezt úgy tálalja, olyan öniróniával, hogy véletlenül se vegyük komolyan. A világvége atomerőművekkel kezdődik, majd Atlantisz felbukkanása, ufók, alagútásó tibetiek, haleső („A halom tetején egy igen nagy polip lebegtette bágyadt csápjait. Az őrmester ellenállt a kísértésnek, hogy visszaintegessen.”) és egyéb kitérők után a tadfieldi légi támaszponton tetőzik, talán nem is annyira meglepő fordulattal, a szabad akarat diadalával.

Azt hiszem, a két szerző valójában Azirafael és Crowley; Pratchett már egy felhőn ülve lógázza a lábát, Gaiman pedig „lassacskán lefelé szállingózik”, de végig figyelnek ránk. A tanulság pedig az, hogy mindig számoljuk meg gondosan a mellbimbókat, és hogy nem számít, a két oldal mit szeretne, mert végül úgyis egy marad: az ember – mert embernek lenni a legizgalmasabb dolog a világon, mert megvan bennünk a jó és a rossz, és még több ezernyi árnyalat. Gyönyörű, zseniális, elképesztő könyv. 

* Hacsak nem Gaiman és Pratchett urak, vagy egyenesen Crowley és Azirafael a megrendelői a petíciónak; a kivitelezés igazán rájuk vall (Netflix vs. Amazon), és igen jó reklámot csinálnak vele a sorozatnak – hiába, Crowley mindig is értette az emberi világ működését.

10/10

A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6414909828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.