Képregénykritika: Alan Moore-Kevin O'Neill: Különleges úriemberek szövetsége (2019)
2019. június 12. írta: FilmBaráth

Képregénykritika: Alan Moore-Kevin O'Neill: Különleges úriemberek szövetsége (2019)

Viktoriánus szuperhősök osztálytalálkozója briliáns stílusban megírva és megrajzolva.

kulonleges_uriemberek_szovetsege.jpg

Viktoriánus szuperhősök osztálytalálkozója briliáns stílusban megírva és megrajzolva. Ezt kapjuk Alan Moore és Kevin O'Neill képregényétől, amelyet csak hosszas tépelődés után voltam hajlandó kézbe venni, annyira elvette a kedvemet a sztoriból a Sean Connery főszereplésével készült film, amelyet gátlások nélkül utálok. Ebből is látszik, hogy van még hová fejlődnöm a képregények világában, ugyanis a műfaj legendás alkotójának, Alan Moore-nak egy még legendásabb alkotásáról van szó, amelyben összeeresztette a XIX. századi irodalmi és kalandregények hőseit, így fordulhatott elő, hogy már a második oldalon összefuthatunk Mycroft Holmes nevével,  majd később az öccse, Sherlock is feltűnik, és természetesen Moriarty professzor sem maradhatott ki a buliból. De gyakorlatilag minden oldalon legendákba botlunk, és valószínűleg egy csomó utalást nem is vettem észre. Igazából egy irodalmi bulvárképregényhez van szerencsénk, vagy valami olyasmihez, amelyben Alan Moore bebizonyítja, hogy milyen zseniálisan tud írni (nem irigylem a fordítót, Kodaj Dánielt, aki remek munkát végzett, a történet végén szereplő novellát öröm volt olvasni, tényleg), Kevin O'Neill pedig rajzolni. Igazi tőrőlmetszett kalandregény ez, amelyben eszméletlenül jól meg vannak írva a karakterek, úgy dögösen steampunk a sztori, hogy közben kőkemény társadalomkritikát fogalmaz meg a viktoriánus korról, és még arra is van ideje, hogy tisztelegjen a kor olyan klasszikus írói előtt, mint Sir Arthur Conan Doyle (és persze jó néhány más ismert alkotó előtt, de én gyerekkorom óta elsőfokú Sherlock Holmes-függésben szenvedek, ezért elfogult vagyok). Zseniális darab, imádtam.

1898-ban járunk, a Brit Birodalmat nagy veszély fenyegeti, ezért a titkos ügynök, Mr. Bond (!) megbízza Miss Mina Murray-t (aki elvált Mr. Harker-től és tudjuk kivel volt egykoron egy felejthetetlen afférja), hogy hozzon össze egy csapatot Némó kapitányból, Alan Quatermain-ből, a Láthatatlan Emberből, Dr. Jekyllből és Mr. Hyde-ból és hárítsák el a veszedelmet a királynő szolgálatában, amely azonban sokkal nagyobb, mint gondolták...

Döbbenet, hogy ebből a kiváló képregényből, amely Moore-hoz méltóan formabontó és egyedi, egy tökéletesen felejthető filmet sikerült készíteni. Na persze, a 2003-as A szövetség még jóval azelőtt készült, hogy a képregényfilmek átvették volna az uralmat a mozikban, ma már valószínűleg jóval emlékezetesebb és agyeldobósabb alkotás készülne, kár, hogy Sean Connery-nek egy ilyen semmilyen darabbal kellett búcsút vennie a filmvászontól, de ez most már mindegy. Vigasztalódjunk a képregénnyel, ami tényleg fantasztikus stílusbravúr, tökéletes időutazás a viktoriánus korba, miközben egy akciódús kalandba csöppenünk, amelynek minden képkockáját öröm nézni. A bónusz pedig egy remek novella, amelybe másodpercek alatt bele lehet veszni, és olyan cirkalmas szóvirágok özönét zúdítja az olvasóra, hogy minden egyes mondatot elolvas legalább kétszer, hogy tovább tartson az élmény.

Azonban az izgalmas történések közepette arra is van idő, hogy elmerüljünk London poklában, van itt minden, amit nem szeretnénk látni, nyomortól a prostitúcióig, vagyis nincs hiány drámából, amelyet humorral old Alan Moore. Miközben Mina Murray maga a megtestesül viktoriánus erkölcs, folyamatosan erkölcstelen helyzetekbe botlik, többek között velünk együtt végig nézheti, ahogyan a láthatatlan ember megbecsteleníti egy leánynevelde meglepően élvhajhász lakóit. Ez a finom úrihölgy - akiknek azért elég sötét titkai vannak, lássuk be - simán kenterbe veri észben és akcióban a csapat férfitagjait, akik igazi macsók lévén nem viselik túl jól, hogy egy nő irányítja őket, de Mina előbb-utóbb kivívja a tiszteletüket. A díszes kompánia minden tagja nagyon erős karakter, akik jellemfejlődnek, ahogyan azt kell, és bár folyamatosan osztják egymás fejét, ha kell, odateszik magukat rendesen. Pláne, miután rájönnek, hogy ki is az igazi ellenfelük, és milyen hatalmas veszedelem fenyegeti a birodalmat.

Nagyon remélem, hogy minél előbb érkezik a folytatás, amelyben tudomásom szerint a Világok harca marslakói ellen fogják felvenni hőseink a küzdelmet, Fumaxékat ismerve, a magyar fordításra biztosan nem lesz panasz. De most sem unatkoztunk, hiszen maga Moriarty professzor (igen, a bűn Napóleonja személyesen!) az ellenfelük, és hát ugye róla tudjuk, hogy nem kispályás versenyző. Van itt minden, ami egy igazi kalandregényhez kell, de nem hiányzik belőle a karakterépítés és a jól vezetett történet sem, a novella a végén pedig szépirodalmi magasságokban szárnyal. Műfaji eklektika ez bizony a köbön, amely azonban nem katyvaszt eredményez, hanem egy különleges élményt, amelyet biztosan nem felejt el az, aki belekezd ebbe a fantasztikus képregénybe. Jó, hogy itt van nekünk ez a teljességgel besorolhatatlan, gyönyörűen rajzolt szépség.

10/10

A képregényt a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9814884038

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

DogTheDog 2019.06.15. 10:30:17

Szerintem a leggyengebb Moore alkotas, persze nem vagyunk egyformak

Is 2019.06.17. 13:20:05

Egy újabb mű, ami eltűnt a HálóZsákról. Hogy szerencsére vagy sajnos, az mindenkinek egyéni döntése.

Nekem annak idején a filmmel sem volt nagy bajom, egy könnyed akciómozinak tartottam, ami annak jó volt, ami. Mondjuk, akkor ezt még nem olvastam.