Képregénykritika: Nathan Never – Alfa különleges ügynök (2019)
2019. május 20. írta: P.A. Doorman

Képregénykritika: Nathan Never – Alfa különleges ügynök (2019)

A lecsúszott magánnyomozó esete az Androiddal


mb_3_cover.jpg

Kétségtelen, hogy még mindig a retro korszakát éljük. Ismerve az elmúlt öt év filmes, könyves, és képregényes felhozatalát, ez a jelenség még mindig megkerülhetetlen, ha a történetmesélés egyedi eleméről van szó. Számos történet bizonyítja, hogy 2019-ben még mindig lehet jól használni a retro hangulat eszköztárát, a kérdés már csak az meddig marad ez a lehetőség élvezhető és mikor fog kipukkadni a nosztalgia léggömb. A science fiction is olykor olykor belenyúl ebbe a varázs ládikába és előszedi a '70’- '80 - '90 - es évek valamely permutációját. Érdekes ugyanakkor belegondolni abba, hogy ezzel a lehetőséggel néha a tudomány is él, gondoljunk csak bele a SpaceX BRF tesztegységére, amely úgy néz ki, mintha csak a hetvenes évek sci fi képregényéről koppintotta volna Elon Musk és csapata. Mai szemmel kicsit megmosolyogtató, hogy hogyan képzelték el eleink a jövőt a nyolcvanas és kilencvenes években. Bár ezekért az elképzelésekért nem szabad lenéznünk az illetékes generációt, hisz akkoriban teljesen hihető jövőképek voltak ezek a futurisztikus víziók. Nyolc évesen én például szentül meg voltam győződve, hogy 2015-ben repülő Fiatokkal és Opelokkal fogok közlekedni a Sopront Budapesttel összekötő égi autópályán. De hát sajnos ez nem jött össze! Ellenben nagyon szívesen látnám a világot mondjuk száz év múlva, hogy végignézzem ahogy a 22. század sci-fi rajongói jót derülnek a 21. században elképelt jövőn. A kilencvenes évek retro jövőjét idézi meg Nathan Never – Alfa különleges ügynök története, amely nem meglepő, hiszen a történet eredetileg '91-es megjelenés, szóval akkoriban még talán a hihetőség határán mozgott Nathan elképzelt jövője.

A távoli jövőben egy titokban írt program kelt hatalmas riadalmat. Olyan adatok ezek, amelyek bármelyik androidot képesek felszabadítani az Asimov ihlette három törvény alól, megadva a lehetőséget, hogy kegyetlen gyilkossá váljon bármelyik géplény. Nathan Never, az Alfa Ügynökség embere azt a feladatot kapja, hogy bármi áron szerezze vissza azt a bizonyos programot, és amennyire lehetséges derítse ki, kik állnak az ügy hátterében. Ügynökünk segítségére lesz egy C-09 nevezetű android, aki nem más, mint a tökéletes szemtanú, akinek semmi sem kerüli el a figyelmét. 

A képregény a Maximum Bonelli sorozat újabb darabjaként jelent meg. A jól megszokott minőségben kerül az olvasók kezébe. Kicsi, kézbe való, puhafedeles ragasztott kiadványt kapunk a pénzünkért, ez a kötet is - mint az összes eddigi megjelent Bonelli kötet – egész tartósnak tűnik, és vélhetően sokáig egyben is marad. A színes grafikával elkészített borító mögött ismételten egy fekete-fehér történet vár minket. Az utóbbi időben két remek ilyen „színtelen” kiadványhoz is volt szerencsém, néz szerint a Dragonero (1, 2, 3, 4) és a Suttogó Szél személyében. Az igazság az, hogy ez volt az első olyan fekete-fehér kötet, amely nem nyerte el a tetszésem. A rajzok kissé elnagyoltak, az árnyalatok nem hozzák azt az élményt, amelyet a két fentebb említett kötet kisujjból kirázott. Valahogy az egész világ kiáltott a színekért.

Az igazat megvallva, a történet sem adta azt, amit az ajánló alapján elvártam tőle. Azt az apróságot most tegyük félre, hogy maga a story egy pofátlan lekoppintása az Én a robot filmváltozatának, ha jobban belegondolok a képregény volt előbb, mint az a bizonyos filmes adaptáció, amely ugyancsak nem tartozik a kedvenc filmjeim közé. Szóval lehet, hogy az egész lenyúlás fordítva történt. A cselekmény még egy képregényhez képes is túl gyors, az ember csak kapkodja a fejét, és igen hamar belekeveredik abba, hogy ki kicsoda a történések közepette. Nem nagyon van idő megismerni a szereplőket igaz ugyan, hogy egy 96 oldalas képregényben nem lehet nagy ismerkedésre számítani, de aggasztóan kevés információ jutott el hozzám olvasás közben a szereplőkről. A főszereplőn és egy C-09 nevű androidon kívül nem volt lehetőségem több nevet megjegyezni. Talán a retro környezet volt az, ami elvitte a hátán az egész történetet. A jövőben használatos űrsiklót imádtam, az Arthur C. Clarke által megírt Randevú a Rámával-t idéző űrváros képe igazán hangulatos lett, és persze imádtam mindegy egyes katódsugaras monitor, nagy flopi nyílást és Comodore 64 szerű billentyűzetet, amely megjelent a kiadvány lapjain.

003_beliv2.jpg

De maga a történet eseményei annyira semmit mondó klisékkel operáló gyorsjáratok, hogy az olvasónak arra sincs ideje, hogy elkezdje érdekelni a cselekmény. Igazi klisés karakterek jelennek meg, amely alól a főhős sem kivétel. Egy lecsúszott ügynök, aki szenvedélyesen gyűjti a múlt ereklyéit, közben pedig elfelejt élni a jelenben. Engem személy szerint az első pár oldaltól kezdve az Időzsaru főhősére Max Walker-re emlékeztetett. A történetnek természetesen van egy fő gonosza, és egy még kegyetlenebb fia, az ő motivációjukat a történések közepette csak félig ismerjük meg. Így a gonosz szereplők céljai is számos kérdést hagynak nyitva a rövidke kötet végére. Gondolom, pár további rész megmagyarázza a nyitva maradt kérdéseket, de így első kóstolásra nem okozott maradandó élményt ez a bemutatkozó kötet. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy ez lett a magyar Maximum Bonelli sorozat eddigi leggyengébb darabja. De ettől függetlenül nem zárkózom el a lehetőségtől, hogy a későbbiekben okozhat meglepetést Nathan Never újabb kalandjai.

6/10

A képregényt a Goobo Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6814832650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.