Könyvkritika: Paul Auster: A végső dolgok országában (2019)
2019. május 13. írta: chipolino

Könyvkritika: Paul Auster: A végső dolgok országában (2019)

„Kitartok, amíg csak bírok, még ha belehalok is.”

pa.jpg

Nem tudom, ezzel a könyvvel érdemes-e kezdeni az életművel való ismerkedést, de én Paul Auster-szűzként az elsőtől az utolsó betűig imádtam ezt a regényt. Az eredetileg 1987-ben megjelent kötet igazi disztópia, ráadásul nem a világépítésen, hanem az embereken van benne a hangsúly, hiszen a világot az emberek teszik olyanná, amilyen, és a tetteknek igenis súlya van. Fantasztikus, ahogy Auster végig az emberre figyel, és a szereplőin keresztül rajzol fel egy egész társadalmat, miközben gyönyörűen, líraian mesél.

Anna Blume a testvére, William keresésére indul a városba, ahova a férfi újságíróként érkezett, mert már több hónapja nem tudnak róla semmit, nyoma veszett. A városban káosz uralkodik, a korábbi társadalmi és emberi normák már nem érvényesek. Ipar nincsen, a kormányzat hatalma névleges, az emberek többsége az utcán él (és hal meg). A legnagyobb probléma az éhezés; mocsok, törmelék, romok között kell megkeresni a napi betevőt. Anna reménnyel telve érkezik a nyomorba, hátha még életben találja Williamet, aztán ahogy telnek a napok, egyre inkább magába szippantja a város, és már a saját túlélése lesz a cél.

A történetvezetés lenyűgöző – Anna szemén keresztül látjuk a várost, az embereket, a mindennapi küzdelmeket, végig E/1-ben fogalmaz, ami testközelbe hozza az eseményeket. Ráadásul egy otthoni ismerősének meséli el a vele történteket, ez pedig a sok E/2-es kiszólással annyira bevonja az olvasót is a cselekménybe, hogy szinte a bőrünkön érezzük a téli hideget, elhisszük, hogy Anna nekünk írja a levelet. Mivel az elbeszélés retrospektív, Anna sokszor előre jelzi, hogy nemsokára valami szörnyűség fog történni, ennek mégsem spoileres a hatása, sőt, épp ellenkezőleg: tűkön ülünk, akkora feszültséget teremt vele, hogy én krimiken nem szoktam ennyire izgulni.

A városban uralkodó állapotok leírása döbbenetes erejű, az éhezés kifordítja magából az embereket, eltűnnek az addig érvényes határok. A halál maga is jövedelemforrás, az egyik legjövedelmezőbb üzlet; amellett, hogy az öngyilkosság számos szervezett formája létezik, (Futók és Ugrók), virágzik az Eutanázia Klinika és az Orgyilkos Klubok. És ha esetleg ez még nem lenne elég nyugtalanító, a holttestek az Átalakító Központban végzik, tilos eltemetni bárkit is. „Talán ez okozza a legnagyobb problémát. Az általunk ismert élet véget ért, de valahogy senki sem képes ésszel felérni, mi is az, ami a helyébe lépett.”

Anna jellemfejlődése szinte tapintható, a szemünk előtt válik felnőtté, 19 éves, otthon eddig nagyon jó körülmények között (szakács, szobalány, zongoraleckék) élő lányból olyan nővé érik, aki felelősséget vállal másokért, és aki képes túlélni és az ép eszét megőrizi egy posztapokaliptikus közegben. Persze rá is hatással van a város: „Ha élni akarsz, meg kell ölnöd magad.” A városba érkezése után, amikor rájön, hogy nem fog egyhamar William nyomára bukkanni, Annának munka után kell néznie, és először „műgyűjtő” lesz. Ahogy telik az idő, több segítővel is találkozik (kvázi népmesei felnőtté válási történet), hiszen ebben a környezetben csak szerencsével lehet életben maradni. Ilyen Isabel, aki maga az anyai szeretet és gondoskodás, Sam, aki a szerelem és a társ, és Victoria Woburn, aki az igaz barát. A mellékszereplők, még a kisebbek is zseniálisan vannak megrajzolva, Ferdinand, Boris Stepanovich, Frick és Willie is egy-egy szeletet mutatnak meg a város életéből.

Anna mindenre reflektál, a körülötte és a benne történő dolgokra is. „Nagyon sokan visszaváltozunk gyermekké. Nem mintha akarnánk (…). Azonban amikor a remény tovatűnik, (…) elkezded a megürült teret álmokkal feltölteni, gyermeki gondolatmorzsákkal meg sztorikkal (…).” Az emlékezet, a kultúra, az emberiség fennmaradása mind összefügg – ha eltűnik a dolog, lassan semmivé foszlik az emléke is. Szép szimbóluma mindennek a könyvtár, ahol könyveket égetnek el télen, hogy meg ne fagyjanak.

Anna nagyon szerethető főhős, én annyira izgultam érte végig, hogy mikor bekövetkezett a katasztrófa, majdnem sírtam, ahogy tárgyilagosan számba vette a veszteségeit. Ez a világ nem engedheti meg, hogy új élet, hogy új remény szülessen, miközben a végkicsengés mégsem teljesen negatív, mégis ott van a szabadulás lehetősége, az élni akarás. „Nem azt találom különösnek, hogy minden széthullik, hanem hogy olyan sok minden megmarad. Csak lassan, sokkal lassabban tűnik el egy világ, mint az ember hinné.”

10/10

A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A könyv megvásárolható itt:

https://21.szazadkiado.hu/a-vegso-dolgok-orszagaban-paul-auster

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr4814818642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.