MI-re gondolt a költő?
2019. május 08. írta: danialves

MI-re gondolt a költő?

A cikk SPOILEReket tartalmaz!

Nincs olyan mestermű, amelyről valaki, valahol ne állította volna, hogy orbitális parasztvakítás - és fordítva: nincs parasztvakítás, amelyről ne állították volna, hogy mestermű. Jordan Peele legújabb műve esetében is ugyanúgy lehet mindkét álláspont mellett érveket hozni, ugyanakkor e szempontból érdemes alaposabban is megvizsgálni legünnepeltebb vonását: hogy nincs egyértelmű megfejtése.us-movie-stills.jpg

Cinikusabban fogalmazva, a Mi-be mindenki azt lát bele, amit akar. Tökéletes képviselője a poszt-igazság korának, amelyben még objektív tényekről is egymásnak szögesen ellentmondó értelmezéseket lehet gyártani, hiszen a lényeg, hogy a belső világképünk megingathatatlan maradjon. Persze ez a filmvilágtól sem idegen, hiszen a filmek feldolgozása már évek óta az alkotói szándéktól teljesen független rajongói teóriák és a CinemaSins-féle plot hole-fixáció két végletében zajlik - a hangsúly már nem is annyira a látottakon, mint azon van, hogy mi jó vagy rossz filmnek akarunk gondolni valamit.

Erre a Mi esetében jó példa, hogy miközben valószínűleg pont az elméletgyárosok védenék bőszen a szubjektivitás mindenhatóságát, éppen ők azok, akik lépten-nyomon Peele nyilatkozatain keresztül magyarázzák a Mi-t, mintha csak egy világméretű középiskolai irodalomórát látnánk, ahol kivételesen maga a költő magoltatja be velünk, hogy mire gondolt a költő. Teljesen mindegy, hogy a nézői vélemény-sokszínűséget vagy a szerző értelmezésének elsődleges érvényét valljuk, a lényeg az, hogy az álláspont-vegyessalátába jöhet bármi, amiből a megfelelő konklúzió vonható le.

De mielőtt nagyon mélyre merülnénk a két oldal összecsapásából kinőtt szubjektivitás-objektivitás vitákban, leszögezném, hogy nem a nézői értelmezések pluralitását akarom elvitatni, hanem arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ebben az esetben különösen is igaz, hogy az alkotás a néző elméjében nyer értelmet. Természetesen egy akciójelenet vagy egy vágás is a befogadón keresztül válik hatásossá vagy hatástalanná, de míg ilyenkor viszonylag egyértelmű a filmesek szándéka (sejthető, hogy milyen reakciót kíván elérni egy akciójelenet), az teljesen független ettől a szándéktól, ha én szimbolikus jelentésréteget látok például a Transformersbe (ld. a "Michael Bay titokban egy zseni?"-mozgalmat).us.jpg

Ezzel azért kell tisztában lennünk, mert sok elemzés a szubtextust úgy kezeli, mintha az már önmagában érték lenne, holott - mint a filmkészítés minden más elemét - ezt is lehet jól és rosszul is alkalmazni. Egy jelképrendszer lehet például fájdalmasan szájbarágós (ld. Zack Snyder Superman-Krisztus áthallásait) vagy szimplán manipulatív - ezért sem szokás a Marvel-filmek inherens erényei közé sorolni például azt, hogy milyen jó rajongói elméleteket lehet gyártani két film között arról, hogy a Bosszúállók hogyan győzik le Thanost. (Sőt, ha így állnánk hozzá, a Bosszúállók: Végjátéknak már az előzeteseit is a pazar műalkotások közé sorolhatnánk, hiszen rengeteg félrevezető képsor alól kellett kivakarnunk a valódi jelentéstartalmat.)

Ráadásul a szubtextus esetében a mennyiséget szeretjük a minőséggel egyenértékűvé tenni. Ha valamiben sok és sokféle szimbólum van, az automatikusan sokértű és mély, pedig - a fenti párhuzamnál maradva - önmagában attól sem lesz még jó akciófilm valami, hogy rengeteg akciójelenetet találunk benne. Az tehát, hogy a Mi-nek van szubtextusa, mi több, alternatív szubtextusai vannak, kétségkívül igaz, de az előbbiek tükrében érdemi jelentés híján álló meglátások. A valódi kérdés az, hogy a Mi-nek hatásos, kidolgozott, egyszóval jó, vagy rossz szubtextusa van?

Már eddig a kérdésig is nehéz eljutni, nem hogy megválaszolni. Hiszen egy filmalkotás félresikerült jellegét akkor a legkönnyebb megállapítani, amikor kínzóan világos az alkotói szándék - a legtöbb blockbuster esetében már az előzetesek lefektetik, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelnie. A Mi esetében azonban egyáltalán nem kézenfekvő a cél, így a koherens, hézagmentes olvasat hiányát könnyű annak látni, hogy valójában több olvasata van. Ez természetesen nem kizárt, sőt az sem, hogy egy darabnak időben legyen több olvasata: a Szárnyas fejvadász 2049 esetében például két megtekintés alatt két egymásnak némiképp ellentmondó értelmezést alakítottam ki - ugyanakkor az adott pillanatban mindkettő teljes körű magyarázatot nyújtott a látottakra. Viszont a Mi esetében még a legjobb elméletek sem tudnak funkciót találni a film összes elemének. Jordan Peele például maga is megmagyarázta az egyik legtriviálisabb jelképet, a végső csavar jelentéstartalmát - de ember legyen a talpán, aki az ezt megelőző 110 perc minden egyes mozzanatát a privilégium és neveltetés kérdéskörére tudná értelmezni. De a többi olvasat is hasonlóképp önmagában áll.us2.jpg

Pedig optimális esetben egy mozgókép nem csak egymás után dobált jelképekből áll, hanem jóval összetettebb és absztraktabb párhuzamokat is képes kidolgozni. A District 9 és az Elrabolt világ esetében nem az utolsó fordulatból kell kikövetkeztetnünk, hogy az űrlények a nyomornegyedek lakóit, illetve a diktátorokat jelképezik - és nemcsak azért, mert ez már az első képekben világossá válik, hanem mert az alkotóik mindkét művet teljes egészükben e szimbólumok kifejtésére használják (és megfordítva: a későbbiekben is ezt a jelképet táplálják, nem pedig tetszőleges alternatív értelmezéseket). Amikor az elméletek látványosan leragadnak egy beállításon, egy pillanaton, az félreismerhetetlen jele annak, hogy egy rendező nem képes ennél komplexebb ideákat megálmodni és végigvinni.

De egy összetett szimbólumrendszer kitalálása még csak a munka első fele, ugyanis ezek a gondolatok igazán akkor érnek valamit, ha a filmélmény hitelesen képviseli ezeket. Egy releváns példával élve: egy adott félelem jelképe hatástalan egy nem félelmetes alkotásban. (Képzeljük el, hogyan tudta volna közvetíteni a The Babadook az anyasággal kapcsolatos félelmeket, ha egyébként lenne benne három musical-betét.) Nehéz lenne egy olyan művet is megnevezni, amelynek jelképek nélkül lenne jelentéstartalma (hacsak nem éppen azon keresztül fogalmaz meg valamit, hogy szembemegy a filmnyelvi konvenciókkal). Az anyám! például kézenfekvő előképe lehetne a Mi-nek, de Darren Aronofsky alkotásában adott egy egészen zsigeri home invasion-élmény, amely kiválóan működik bármiféle szimbólum ráaggatása nélkül is. Biztosnak kell lennünk abban a nyomasztó alapélményben, ahogyan az idegenek szép lassan megszállják a főszereplő otthonát, életét, hogy utána elkezdhessünk azon gondolkodni, ez mit is jelképez. Hiszen ha nem tartjuk a látottakat nyomasztónak, akkor teljesen más értelmezéseket állíthatnánk elő - ha egyáltalán eszünkbe jutna bármi is.

A Mi szubtextusa sem önmagában hézagos, hanem éppen ezen közvetlen értelmezési síkjának problémái miatt. Vegyük például azt, hogy a hasonmás-család elől csak azért tudnak megmenekülni hőseink, mert a Tyleréknél bemutatott profi mészárlás helyett az árnyékok játszadozni kezdenek velük (sőt, később Tylerék árnyékai is pont velük szemben veszítenek hatékonyságukból) - ugyanakkor utána főszereplőink meglehetősen kompetensen számolnak le a piros ruhásokkal. Egyáltalán nincs az az érzetünk, hogy a protagonisták a legjobb igyekezetük ellenére sem tudnak felülkerekedni a gonoszokon, sőt a komikum (ld. motorcsónakos jelenet) kifejezetten azt sugallja, hogy még csak meg sem kell erőltetniük magukat. Márpedig egy film hogyan működhetne egy félelem jelképeként, ha egyébként nem félelmetes? Jelképezzék bár önmagunkat, a szülőktől kapott traumákat, a társadalom számkivetettjeit vagy az ellentétes politikai oldalt az árnyékok, Peele így végeredményben azt üzeni, hogy ezek miatt annyira nem is kell aggódnunk, hiszen ha kicsit ügyesebbek vagyunk, mint Wilsonék (esetleg nemcsak baseball-ütő van otthon, hanem egy puska is), már a film felénél elautózhatunk a naplementébe.

De vegyünk egy valamivel konkrétabb példát: a finálé előkészítését is nehéz értelmezni, miszerint Adelaide-et Jason túszul ejtése készteti arra, hogy Red nyomába eredjen. Hogyan kéne ezt felfognunk a főszereplő karakterfejlődése szempontjából? Hogy az anya, aki addig is halálosan aggódott a gyermekéért, most is halálosan aggódik érte? Ha ez a pillanat azt akarta jelképezni, hogy Adelaide végre hajlandó szembenézni legsötétebb félelmével, miért nem teremtett Peele egy olyan helyzetet, ahol ténylegesen felül kell kerekednie magán, nem pedig csak az anyai ösztöneire hagyatkozni? Vagy éppen miért nem az anyasággal kapcsolatban képvisel mondanivalót a Mi, ha már ez motiválja egyik legfontosabb mozzanatát?us_1.jpg

Vegyük ezzel szemben a Hang nélkül-t, amely már a prológusában lefekteti, hogy szereplői halálos veszélyben vannak - nemcsak a szörnyek, de a forgatókönyvírók miatt is, hiszen nem élveznek mágikus védettséget, csak mert ők a főhősök. A fináléban pedig nem véletlenül a gyerekek megmentésére kerül a hangsúly, hiszen a szülők évek múltán is bűntudatot éreznek fiuk halála miatt - a szubtextus tökéletesen köti össze ezt a két, a játékidőben egymástól meglehetősen távol elhelyezkedő fordulópontot.

Persze nehéz lett volna úgy összehozni a Mi-t, ha Wilsonék az első fél óra végén meghalnak (bár például az apa karakterét erre a célra minden további nélkül fel lehetett volna áldozni), és nehéz lett volna azt is hihetően felépíteni, hogy Adelaide a menekülés kapujában önként választja, hogy leereszkedjen a mélybe - de nem is kell nekem kitalálnom, hogy hogyan lehetett volna jobban megírni a Mi-t ahhoz, hogy kijelentsem, tele van forgatókönyvírói csalásokkal, összefüggéstelen elemekkel. Emiatt pedig nemcsak slasherként vall kudarcot, de bármiféle jelentéstartalmat sem képes teljes értékűen képviselni.

Feltehetjük tehát a kérdést, hogy milyen olvasatai vannak a Mi-nek, pontosan úgy, ahogyan feltehetjük azt a kérdést is, hogy a Pixar-produkciók tényleg egy univerzumban játszódnak-e, és a Jégvarázs hercegnőinek szülei tényleg egyben Tarzan szülei is voltak-e - mindegyiket nagyjából egyforma erős érvekkel tudnánk megtámogatni. A Mi tulajdonképpen az a műalkotás, ahol azon vitatkozunk, hogy mire gondolt a költő, amikor azt írta, hogy "a függöny kék" - csakhogy ez esetben a költő legfeljebb csak annyit írt, hogy "a függöny van", és néha az a függöny is annyira lyukas, hogy igazából már nincs is.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8414811984

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása