Könyvkritika: Narine Abgarjan: Égből hullott három alma (2019)
2019. április 24. írta: chipolino

Könyvkritika: Narine Abgarjan: Égből hullott három alma (2019)

„(…) Anatolija először érezte úgy, hogy az élet nem adottság, hanem ajándék.”

almak.jpg

Ez a könyv mesés és különleges, a szó legjobb értelmében. Tele van ízekkel, fűszerekkel, illatokkal, olyan, mint a gyerekkorban falun, nagyszülőknél eltöltött hét, amikor vagy a papával vagyunk a kertben, növényekkel és állatokkal körülvéve, vagy a mamával a konyhában sütemények, tészták, levesek forgatagában. A Márquezzel való párhuzam adja magát, mert itt is régi családi és falusi történeteket olvasunk, az emberek vannak a középpontban, és ahogy megélik az életüket, ahogy próbálnak boldogulni, boldognak lenni, miközben a valóságban időről időre megjelenik a csoda.

A kötet egy regényt és egy novellafüzért tartalmaz, a helyszín, Maran, egy örmény hegyi falu köti össze őket, illetve az ott élő emberek. A regény három nagy részből áll, ez az égből hullott három alma, annak, aki látta, aki mesélte, és aki hallgatta. A történet úgy kezdődik, hogy az 58 éves Szevojanc Anatolija lefekszik meghalni, miközben Kudamanc Vaszilij elindul, hogy megkérje a kezét. Miközben megismerjük kettejük életét, amit át- meg átsző a varázslat, a falu többi lakójához is közel kerülünk.

Az első rész nagyrészt Anatolija és Vaszilij múltjával telik; ahogy Anatolija a bántalmazó házasságát (a könyvtár, a könyvek és az állatok segítségével), Vaszilij pedig az éhínséget és öccse betegségét átvészeli. A második részben Vano, Valinka és Tigranék történetét olvassuk, a fehér pávakakas meséjét, Vano halálának és az új cipőnek a történetét, a régi festmény előkerülését, minden fejezetben mást követünk, más szemszögéből látjuk a falut, „kívülállókéból” is (Azarija atya, Nasztaszja). Ez a rész talán kicsit vontatottabb, a harmadik részben viszont visszatérünk Anatolijához és Vaszilijhez, meghatóan, az egyszerű emberi értékek fontosságát hangsúlyozva. Borzongató, amikor kiderül, mi okozza Anatolija betegségét, én tűkön ültem, hogy mi lesz a történet vége.

Maranban 23 házban laknak, csak öregek. Kicsit közelebbről megismerjük még Anatolija szomszédait, Jaszamant és Ovaneszt, aki mindig megpróbálja a derűsebb oldalról szemlélni a dolgokat („– Na persze, kéznél lévő szerszámmal jobban esik házasodni is.”). Az írónő humora remek, végigkíséri még a legnehezebb pillanatokat is: „(…) élete végén addig mesterkedett, hogy meghibbant, maga alá csinált, aztán ezzel a végtermékkel kimázolta a falakat meg a parkettát, úgyhogy be kellett zárni a szobájába, hogy ne terjeszthesse ki a művészetét az egész házra (…).”

A kötet tele van a falusiak bölcsességeivel, amelyek közül több is elgondolkodtató („Nincsen menny és nincs pokol. (…) A boldogság a mennyország, a boldogtalanság a pokol.”; „(…) kicsi a világ, mi pedig nagyok vagyunk benne, habár naivitásból meg ostobaságból egész életünkben épp fordítva gondoljuk.”). Olyan, mint egy mesekönyv régi falusi történetekből, anekdotákból (pl. pöcegödörbe kidobott élesztő), amit áthat a néphagyomány, a sok örmény étel, a jellegzetes ruhadarabok, és az írónő nagyszerűen teremt atmoszférát. A valóság mellett pedig vannak itt jövendőmondó álmok (szerdán, az első és második kakasszó között), egy fiú, aki látja a halál angyalait, és a cigányasszony által elrejtett gyűrű, ami a megfelelő pillanatban kerül elő.

A novellák kedvesek, ez pedig az egész könyvre találó szó, áthatja valami elemi, természetes kedvesség. A Berd hónapjai például egytől egyig nagyon szerethetőek, ezek az önéletrajzi novellák jutnak talán a legközelebb az olvasóhoz, egyszerre szívhezszólóak és humorosak, a január lélekmelengető, a februárban van egy „kétségbeejtően bajszos” férfi, júliusban látszik, hogy az éghez az öregek meg a gyerekek vannak a legközelebb, a szeptember pedig a krokodilszerű műfogsor hónapja.

Szép ez a könyv, tényleg szép. Szép gondolatokkal és érzésekkel van tele: „Voszke (…) színjátszós lett, mint egy finom drágakő, melegséget árasztott és értelemmel töltött meg mindent, ami körülvette őt (…).” Sok helyen megható, én el is érzékenyültem rajta többször. A regény vége pedig egyszerűen varázslatos, keretet ad a történetnek, és az ember libabőrös lesz tőle, annyira erőteljes érzelmeket vált ki. A kedvenc mondatom, amit Anatolija mond Vaszilijnak, és benne van a meghittség, a szeretet, az összetartozás, a minden ebben az egy mondatban: „– Hozz vizet, és ma akkor fejd meg őket te magad. Én meg csak úgy ott leszek melletted.”

10/10

A kötetet a Typotex Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9214774148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.