John Difool - nak nem kicsit van elege ebből az egész univerzummentésből. Már régen elveszítette a fonalat,  a sötétség és a fény egy olyan dimenzióban harcol egymás ellen, amit nem tud és akar érteni, a fia nem sokat törődik vele, gyermekének anyját is fontosabb dolgok foglalkoztatják, mint hogy elmenjen vele egy paradicsombolygóra, ahol együtt lazulhatnának. De nem, nekik minden és mindenki fontosabb, mint ő, és egyáltalán senkit sem hatnak meg dühöngései, aztán persze amikor igazán gond van, akkor neki kell megoldani a problémát. Majd, ahelyett most már tényleg élvezhetné már egy kicsit az életet, mindig kiderül, hogy csak még nagyobb slamasztikába kerülnek. Hát csoda, hogy megunja az egészet, és le akar lépni? De sajna neki nemaz  íratott meg a sorozat szerzői által, hogy szépen csendben kivonuljon a sztoriból, sőt, egyre fajsúlyosabb feladatok elé állítja az Incal, vagyis a saját fia, vagy valami olyasmi. Az R-osztályú detektív idegeit nem kicsit viselték meg az események, ami nem csoda, hiszen most már ott tartunk, hogy az egész univerzum léte a tét, bolygók és civilizációk sorsa múlik azon, hogy a fény legyőzze a sötétséget. Ami egyáltalán nem sima ügy, hiszen amikor szegény olvasó azt hiszi, hogy végre most már tényleg beütött a happy end, akkor kiderül, hogy most van az igazi nagy baj, és a legutolsó pillanatban kiderül, hogy már megint Difool-on múlik, hogy mi lesz a történet vége. Ezt most nem fogjuk megtudni, mert van még egy rész a sorozatból, de ismét sikerült emelni a tétet, miközben a minőség továbbra is kifogástalan.

A császárnőből átlényegült sötétséget megfékezi ugyan a az Incal egy medúza segítségével (ne kérdezzetek semmit, tényleg, ezt látni kell!), de ettől még viharsebesen ki kell találnia valamit hőseinknek, hogy az igazi(nak hitt) ellenséget, vagyis a Techno-Dékánt le tudják győzni. Difool lesz a megoldás kulcsa, ugyanis az ő testébe kerül bele lekicsinyítve az Incal és a jók pici serege, de természetesen lelepleződnek, és ha nem érkezik meg időben az őket támogató űrflotta, kedvenc detektívünket szó szerint elnyeli a sötétség...

Most már tényleg nagyon kell figyelni, mert gyorsan zajlanak az események, fogy az idő, a fény és a sötétség már tényleg a legutolsó nagy harcra készül. És még mindig megjósolhatatlan, hogy mi lesz a történet vége, megmenekül az univerzum vagy elpusztul minden, ráadásul az is többször változik, hogy ki áll a jó és a rossz oldalon, vagyis egyetlen másodpercre sem unatkozunk, még mindig fenn tudja tartani az érdeklődést az alkotópáros, sőt rá is tud tenni egy lapáttal az előző részre. Ami nem könnyű, hiszen már tényleg űri magasságú dimenzióban járunk, egyre sprirituálisabb a jó és a rossz ellentéte, miközben dübörög az akció és humorban sem szenvedünk hiányt. Habár úgy tűnik, hogy John folyamatosan háttérbe szorul, hiszen fia az események motorja, valójában nagyon is középpontban van, csak annyit morog, hogy nem mindig veszi észre, hogy mekkora a tét, ő nem szeretne mást, mint egy kis családi boldogságot. Reméljük, a következő részben végre megkapja.

Az a legjobb ebben a sorozatban, hogy tökéletesen kiszámíthatatlan és egy olyan univerzumot épít fel, amelynek sötét hangulata teljesen eltér a mostanában divatos Marvel-képregények színes világától, és miközben tökéletesen szórakoztatja az olvasóját, el is gondolkodtatja. Mert nagyon jól bemutatja az emberi természetet, a birodalom összeomlásakor természetesen mindenkit csak a hatalom érdekel, nem a közjó üdve, és teljesen reménytelennek tűnik, hogy mindenki összefogjon azért, hogy megelőzhető legyen az apokalipszis. A média kritikája bújik meg a háttérben akkor, amikor a megoldást azt hozza, hogy a ma influenszereknek nevezhető holosztárok segítségével veszik rá Difool-ék a birodalom lakóit, hogy álomba merüljenek. Csavar nélkül azonban nincs képregényvég, ezért az utolsó pillanatban kiderül, hogy gigasebességgel el kell jutni egy másik galaxisba, és az ott élő embereket is meg kell győzni erről az egészről. És kire vár a feladat, na kire?

Kár, hogy lassan véget ér ez a teljesen elborult kaland, mert tényleg különleges darab, egy teljesen átlagos főszereplővel, akiben semmi hősies sincs, és bár fokozatosan jellemfejlődik, még mindig nem érzi úgy, hogy az ő feladata lenne megmenteni a világot, inkább a saját boldogságával törődne a nagyobb dolgok helyett. Tegyünk a szívünkre a kezünket, nem ilyenek vagyunk valahol mélyen mi is? Valószínűleg pont azért nem száll el teljesen a sztori, mert John a földön tartja a saját kisszerűségével (és nem mellesleg a humorfaktort is ő szállítja), ezért érezzük úgy, hogy közünk van ehhez a történethez. Mert hiába szeretnénk a homokba dugni a fejünket és a saját kis életünkkel foglalkozni, előbb-utóbb rájövünk, hogy igenis tehetünk valamit a saját szintünkön azért, hogy ez a világ szebb legyen, a család és a barátok nélkül pedig ez az egész semmit sem ér. Vagyis nagyon is jót lehet filozofálni ezen a képregényen, miközben teljes gőzzel szurkolunk, hogy a jó győzzön a rossz felett. Jó mulatság volt ez a rész is, remélem, minél gyorsabban jön az utolsó felvonás!

10/10