Könyvkritika: Ed McDonald: Hollóvér (2019)
2019. március 20. írta: chipolino

Könyvkritika: Ed McDonald: Hollóvér (2019)

„Minden elszaródott.”

ed_mcdonald_hollover_b1.png

Nagyon jó kis könyv lett ez. Ed McDonald A holló jele-trilógiájának második kötete (az elsőről itt írtunk) nemcsak hogy felnő az első kötet színvonalához, hanem sok szempontból túl is szárnyalja azt. Nekem sokkal jobban tetszett (bár erős a gyanúm, hogy van egyfajta második-kötet-fétisem), pont amiatt, ami miatt sokan minden bizonnyal kevésbé fogják szeretni: míg az első regényben a világépítés és a karakteralkotás dominált, itt most kalandokat kapunk, történetmesélést, Galharrow külső és belső útját. Ugyanolyan véresen, erőszakosan és durván, a jól ismert szarkasztikus humorral megspékelve.

Négy év telt el azóta, hogy Valengrad megmenekült a pusztulástól. A város éli mindennapjait, miközben a Fénylányt, egy titokzatos, fel-felbukkanó látomást istenítő szekta egyre nagyobb teret hódít a lakói között. Az Éjszárny teszi a dolgát, őrzi a békét, azonban mikor Szarkaláb széfjéből eltűnik egy mérhetetlen hatalmat rejtő tárgy, meg kell próbálniuk visszaszerezni, és a kacskaringós út a Kárhozaton keresztül vezet…

Az atmoszférateremtés remek, Ed McDonald snittekben gondolkozik (kocsmajelenet, színház, ellenség tábora stb.), amelyeknek nagyon különleges a hangulatuk. A Kárhozatban játszódó részeknél újra megcsillan az a kiapadhatatlan fantázia, amivel az író teljesen egyedi, furcsa, meghökkentő helyszíneket, lényeket álmodik a főszereplő köré. (Külön érdekes, amikor a Kárhozat guberálóit, stalkereit mutatja be, szinte sci-fibe megy át a leírás.)

A kezdő regényhez képest ennek sokkal jobb a dinamikája, folyamatosan pörögnek az események, egymás után jönnek a kalandok, jó a ritmus. A Kárhozat kicsit szenvedősebb (ami végülis érthető…), de messze nem annyira, hogy elunjuk. A fordulatok továbbra is kiszámíthatóak, előre tudjuk, hogy valami a későbbiekben majd fontos lesz, de az események húznak magukkal, nagyon klassz a cselekményvezetés.

A kötet fekete, ironikus, morbid humora továbbra is ütős („Noha nem számítottam életveszélyes marhatámadásra”; „Teljesítettem az első feladatomat; megöltem egy szövetségest, egy ápolónőt és egy fekvőbeteg démont.”); Galharrow folyamatosan kommentálja nem csak mások, hanem saját tetteit, gondolatait is. Az E/1-es narrációnak az a fonáksága megvan, hogy kevésbé izgulunk, vajon túléli-e a kétes helyzeteket, de bőven kárpótol a humor és az előadásmód.

Galharrow az előző kötethez képest sokkal apaszerűbb, és nemcsak Maldon és Amaira miatt, bár az Amairával való viszonya kétségkívül sokat változik, érik a könyv folyamán. Máshogy viszonyul a város védelmezéséhez, sokkal nagyobb felelősséget vállal, jóval kevesebbszer fordul magába és kezd önsajnálatba. Rengeteg színnel egészül ki a jelleme a történet során, látjuk kétségbeesettnek, erősnek, szomorúnak, elszántnak, olyan karakterré fejlődik, aki egyszerre hős és antihős, ráadásul végtelenül emberi.

A mellékszereplők közül Maldon, Nenn és Valiya kap több teret; Nenn démonjainak megismerése nagyon elgondolkodtató. Amikor kivetítjük a félelmeinket a társunkra, pedig valójában nem ő, hanem mi vagyunk bizonytalanok saját magunkkal szemben. Galharrow azt tanácsolja: „– El ne kúrd a dolgaidat csak azért, mert félsz a boldogságtól!” (Miközben ő is pontosan ezt csinálja.) Nenn-nel ráadásul megjelenik a gyermekvállalás kérdése is, a kétségek, amelyek ilyenkor az emberben óhatatlanul felmerülnek. Az emberi kapcsolatokba sokkal mélyebben belelátunk, mint az előző kötetben, és Galharrow lelkének is olyan zugaiba jutunk, ahol még nem jártunk. Ráadásul mindenki megfelelő öniróniával szemléli saját magát, miközben Galharrow-t sem kímélik (Amaira: „– Úgy néz ki, mint akit telibe szartak, parancsnok uram!”). Valiyával megjelenik az igazi nő, szívszorító, ahogy Galharrow távol tartja magát tőle és a boldogságtól, és ahogy Valiya megérti, hogy nem versenyezhet egy emlékkel.

A Fény Rendjével a vallási fanatizmusról kapunk képet, és a kötet más téren is tanulságos, elgondolkodtató. Nagyon szép leírása van itt például a szeretetnek: a helóták szava ezt tartalmazza: engedelmesség, szolgaság, áhítat, imádat. „Csak a legrosszabbját. Semmi köze nem volt a közelséghez, vonzalomhoz, tisztelethez.” És valahol ez is a könyv üzenete: a szeretet, a barátság, az összetartozás ereje, az önfeláldozás nemessége. „Furcsa, mi mindenre képes az ember még akkor is, ha összeomlik körülötte a világ.”

A borító gyönyörű, titokzatos, sötét, baljós, véres, és ahhh, rohadt jó a fordítás! Olyan nyelvi leleményekkel van a szöveg teletűzdelve, hogy már emiatt élmény olvasni. Benkő Ferenc kiapadhatatlan forrással rendelkezik káromkodásokból és trágárságokból (pl. „telibekúrt geciputtony” és „moslékarcú faszszopó” egyazon mondatban; „Bármit is láttunk, az kurva isten, hogy varázslat volt, ráadásul simán átdobták az egész telibevert Kárhozaton.”), egészen nagyszerű. A következő kötetben valószínűleg még fontos szerepe lesz a mondatnak, amit Galharrow a Kárhozatban vésett a karjába: „LÉGY TE AZ ÜLLŐ!”, és remélhetőleg Szarkaláb hollója is visszatér, aki Galharrow társa volt a magányban és szenvedésben, én igencsak megszerettem (még akkor is, ha nem mondta, hogy „Sohamár”…). Jöhet a harmadik kötet.

9/10

A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1914693836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.