Könyvkritika: Stian Skald Az elveszett Aranyváros keresése (2019)
2019. március 04. írta: P.A. Doorman

Könyvkritika: Stian Skald Az elveszett Aranyváros keresése (2019)

Egy könyv a sokoldalas dobókockák világából

48312889_704990016553473_8479709556337803264_n.jpg

Egyetemista koromban volt szerencsém pár alkalommal részt venni asztali szerepjáték partikon. Akkoriban a M.A.G.U.S világában kalandoztunk kollégista társaimmal. Ha pár olvasómnak mond valamit, én egy Domvik papa karakterrel szálltam szembe a banditák hadával. A játék során hamar megtanultam azt az örök bölcseletet, amelyet minden bizonnyal minden játékos tud. Kivétel nélkül, mindig  a Kaland Mesternek van igaza. Hamar megismertette velem ezt a fajta KM tekintélyt pár olyan eset, amikor egy-egy bátrabb játékostársam szembement a mesélővel. Meg is lett az eredménye, bizony nagyon tud fájni, amikor a KM levon pár Tapasztalati Pont-t  büntetésből. Így érdemes szem előtt tartani ezt a szabályt, bár az igazán felkészült KM rá is szolgál erre a tekintélyre, hisz egy jól megírt kaland nem kevés munka eredménye. Ilyen fajta tekintélyt sugároz Stian Skald regénye, Az elveszett Aranyváros keresése is. Azt mindenképpen érdemes tisztázni, hogy egy szerzői kiadásról van szó az Underground kiadó hathatós támogatásával. Ezt azért volt fontos a legelején tisztázni, mert jómagam meglehetősen viszolygok a szerzői kiadásoktól. Valahogy gyakran előfordul az a lehetőség, hogy a magát meg nem értett tehetségnek tartott egyének a szerzői kiadásba menekülnek. Aztán mindenki saját pénztárcájának határai közt „elárasztja” a könyves piacot az amatőr, szerkesztést és profi tördelést még hírből sem hallott művekkel. Az egyik legárulkodóbb tipikus tünete az ilyen alkotásoknak a nem megfelelő gondolatjel formátum használata, ami minden egyes párbeszédben ott rontja a levegőt az egész könyvben. Ilyen és ehhez hasonló előítéletekkel fogtam hozzá Skald könyvéhez. Úgy éreztem, ez a könyv valahogy megérdemel egy esélyt. Ahogy egymás után fogytak el az oldalak, egyre jobban örültem annak, hogy bizalmat szavaztam ennek a 166 oldalas kisregénynek.

A történet főszereplője egy Maugis nevű varázslótanonc, aki küldetését igyekezne teljesíteni, de egy kétes hírű kocsmában verekedésbe keveredik. Egy ismeretlen társaság siet a védelmére, megmentve az ifjú varázslót a biztos haláltól. Természetesen a segítség nincs ingyen, így hősünk az ismeretlen társaság tagjaként részt vesz egy kalandban. Egy ősi mágikus térkép birtokában a szedett-vedett társaság azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megkeresi az elveszett Aranyvárost. A kaland a messzi északra vezet, kietlen sziklák közt farkasokkal keveredő barbár törzsek közé, ismeretlen, de ugyanakkor rendkívül vendégszerető törp falun keresztül a titokzatos Aranyvárosig.

Ahogyan az lenni szokott, első körben a kötet borítója fogott meg. Egy igazán hangulatos, a zsáner hőskorát idéző grafika várja az olvasót, hogy a könyvesboltból egyenes haza vigye ezt a kényelmesen kézbe való kisregényt. A borítón kívül az elválasztó illusztrációk is Mihályfi-Tóth Alex munkái, amelyeket eleinte nem értettem, de a történet végére megszerettem ezeket a kis ikonokat. Kellő szakértelemmel törik meg a hangulatot, és készítik elő a következő jelenetre, vagy éppen helyszínre az olvasót. Puhafedeles ragasztott könyvet kapunk a pénzünkért, egy igazi bárhol olvasható kalandregényt rejt ez a remek grafika. Egy kellemes nosztalgia élményt nyújtó könyvet olvashattam, amely nem ígér zsákbamacskát, egy kalanddal csalogat minket Avalantiába, és jottával sem ad többet egy kellemes kikapcsolódást nyújtó történetnél. Az ízléses tördelés mögött érezni azt a profi szerkesztői munkát, amit a magánkiadásoknál általában hiányolni szoktam. Külön öröm volt számomra a kalandhoz kapott térkép az első fejezet előtt.

Az egész történet valahogy a M.A.G.U.S regények és novelláskötetek fénykorát idézi. Biztosra veszem, hogy a szerző is olvasott pár kötetet Ynev legendái közül. Ez a hasonlóság egyáltalán nem baj, sőt, kellemes nosztalgikus hangulattal töltött el olvasás közben. Ez a könyv, mint ahogyan egy bizonyos magyar sör márka is hirdeti magáról, „Jutalom a nap végén”. Kellemes kikapcsolódás volt minden perce. A történet szereplői sem menekülnek a kliséhullám elől. Igazi klisés karakterlapra való figurák, amivel szintén semmi baj nincs, mert a szereplők élnek, kézzelfogható motivációik vannak a kaland során. A történetben megismert világot számos ma már klasszikusnak nevezett fantasy lény népesíti be, de akadnak egészen egyedi, eddig nem ismert féllények is. Itt vannak mindjárt a rigmulok, a részben farkas részben ember lények, akik nekem személy szerint nagyon tetszettek. Tipikusan olyan kreatúrák, akiket jobb a barátok közt tudni, mint hogy az ellenségeink táborát gyarapítsák. Avalantia szőrös vukijainak tábora érdekes, fantáziadús helyszín, talán itt éreztem először kötődést a kalandor csapat iránt. Persze miután egy plusz fővel bővült a társaság, hamar új kedvencemmé vált a fiatal farkaslény.

50722879_732686413783833_2910087153335664640_n.jpg

 A zsánerre jellemzően a kalandozók a világ más és más pontjairól kerültek a kalandba. Így eltérő gondolkodásuk és harcmodoruk egyáltalán nem meglepő. Ez ismét egy olyan tulajdonsága a könyvnek, amelyet bizonyosan az asztali szerepjátékoktól kölcsönzött. Kifejezetten tetszett, hogy a szereplők előéletéről nem egyszerre tudunk meg mindent. Szépen, sejtelmesen adagolja a történet a kalandorok eddigi életútját. Az események helyszínei szintén hangulatosak, de a sokat látott fantasy olvasó nem talál majd nagy újdonságot a kietlen hegytetők, sűrű erdők és unikornisok legelte tisztások között. A kalandorok a történet egy pontján egy törp faluba keverednek, amely igazán jól megírt helyszín. Naiv jóslásba merek bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy a szerző maga is játszhatott már szerepjátékot. És vélhetően egyik kedvenc faja a törp lehetett. Mivel az első pár oldalon kiderül, hogy egy mágustanonc lesz a főhősünk, egy kicsit félve vártam a pillanatot, amikor a fiú első ízben ad számot varázstehetségéről. Viszont az igazán „komoly” mágiahasználatra a könyv végéig várnom kellett. Az utolsó pár fejezetben van akció bőven, nem pihennek a kardok, lándzsák és harci szekercék. A várt varázsképességek is megcsillannak a küzdelem során, jó pár átok és egynéhány elementáris varázslat írható varázslótanoncunk számlájára. Sőt, a végére még egy kis nekromantika is kijut nekünk. A világ mágiarendszere egészen jól működik, no de nem kell valami mannában izzó Dynamo-t megszégyenítő show-ra számítanunk. Reális – már amennyire a természetfeletti az lehet –, a világba simuló folyamatot kapunk, amit igazán jó olvasni és elképzelni.

El kell mondanom, hogy Az elveszett Aranyváros keresése egy jó könyv. Méghozzá azért, mert igazán széles olvasóközönséget tud megszólítani. Aki szereti a fantasy-t az olvashatja bátran, bár az biztos, hogy számára nem fog újat mondani ez a kaland. Aki a kalandregényeket szereti, az is olvassa el bátran, mert ez a kisregény hoz mindent, amit egy ilyen műfajtól az ember elvár, de mégsem kanyarog hosszú-hosszú oldalakon, hanem egy kellemes rövidke olvasásélménnyel cirógatja az olvasót. Az ismerkedő kedvű olvasó számára is remek kezdő kötet lehet, aki most próbálkozik a fantasy-vel nyugodtan kezdjen hozzá. A jövőben érdemes figyelemmel kísérni Skald írói munkásságát, remélem, kapunk még tőle terjedelmesebb, részletesebb hátérvilággal kidolgozott műveket szigorúan a zsáner megunhatatlan, de működő kliséivel.

9/10

A könyvet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr7714660289

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.