Madeline a mélyben / Madeline's Madeline (2018)
2019. január 15. írta: 20legendd

Madeline a mélyben / Madeline's Madeline (2018)

Őrületbe kerget minket ez a tinilány, de mégsem bánjuk

"A tapasztalt érzések nem a tieid, hanem valaki másé. Nem te vagy a macska - a macskában vagy" - ezekkel a sejtelmes mondatokkal indít a Madeline's Madeline, és már ennyiből két dologra is nyugodt szívvel következetethetünk: a film során arra fogunk kényszerülni, hogy valaki más bőrébe bújva vizsgáljuk a látottakat, valamint, hogy Josephine Decker újdonsült alkotása nem éppen egy szokványos darab. A 37 éves rendezőnő egy olyan szürreális rémálomba invitál bennünket, amelyben néha még azt is elfelejtjük, hogy fiúk, lányok vagy teknősök vagyunk-e éppen, de a végeredményt látva, kicsit eltűnődöm azon is, hogy egyáltalan Decker maga kitalált-e a saját labirintusából.

madeline1.jpg

A cselekmény középpontjában a címszereplő Madeline áll (Helena Howard csodálatos alakításában), aki a legtöbb coming-of-age film sablonjához hűen egy olyan gimis lány, aki nemhogy anyjával nem igazán ért szót, de kortársai közé sem tud beilleszkedni, így számára a szocializáció és a közösségi élet tere nem az iskola, hanem egy kis színész társulat. Na nem mintha itt nagy népszerűségnek örvendene, hiszen Madeline még a legfurább fazonok között is a legfurább, de épp emiatt kerül egyáltalán a társulat rendezőjének, Evangeline-nek (Molly Parker) a látomezőjébe, aki kiemeli a fiatal lányt a tömegből és soha el nem készülő darabjának először főszereplőjévé, majd tárgyáva is teszi őt. Ahelyett azonban, hogy ez végre stibilizálná a (pontosan soha meg nem nevezett) mentális zavarokkal küzdő főszereplőnket, még kisebb darabokra töredezik a világa, és ezen a ponton már nézőként is lehetetlen eldönteni, hogy mi az, amit a kamera obejktívan mutat meg és mi az, ami már csak Madeline víziója.

Noha a film ismerős alapokra kezd el építkezni, körülbelül 5 perc után egyértelművé válik, hogy itt szó sem lesz olyan tipikus karakterívekről, amilyeneket sok tinifilm imád használni. Ezzel együtt Decker nem zárkózik el attól, hogy azokat a kérdéseket elevenítse fel, amik ebben a műfajban bevettnek számítanak: szülő-gyerek problémák, magány, ébredő szexualitás, stb... azonban semmihez sem úgy nyúlnak itt, mint ahogy azt várnánk. Sőt, ezek a dolgok sokkal inkább csak kiindulópontok, apró adalékok a mozi tényleges cselekményehez. A fő hangsúly ugyanis nem azon van, hogy a szereplők milyen eszközökkel próbálnak szembenézni ezekkel a kérdéskörökkel, hanem azon, hogy mi magunk is a bőrünkön érezzük azokat a viszontagságokat, melyekkel főhősünknek meg kell bírkóznia a mindennapokban.

madeline2.jpg

Kezdetben még csak néhány jelenet erejéig vesszük át egy az egyben a tinilány nézőpontját, de ahogy haladunk előre a játékidőt tekintve, úgy válunk mi is egyre inkább részeseivé Madeline gondolat- és lelkiválágának. Amit pedig ezekben a sötét sarkokban találunk, azzal aligha akarunk alapsesetben szembesülni. Szürreális képzetek és olyan feszült, nyomasztó jelenetsorok elevendnek meg előttünk, melyeknek hatására nem tudunk mit tenni, mint torokszorítva és lélegzetvisszatartva, csendben szemlélni a lassan kibontakozó drámát és hagyni, hogy minket is felőröljön az a téboly, ami Madeline-ben játszódik el. És akármennyire is jól esne néha egy kis nyugalom, ahogy a főszereplő, úgy mi is egyre kevesebb kapaszkodót vélünk felfedezni, mígnem totálisan el nem szabadul a káosz, és az események egy lidérces, avant-garde performansszá nem alakulnak.

Decker tehát egy rendhagyó és érdekes megközelítéssel nyúl a témájához, ezért már a kiindulóponttól kezdve mást ígér, mint a legtöbb coming-of-age film, csakhogy a bevetett stlisztikai eszközök csupán ideig-óráig képesek fenntartani az érdeklődést, amikor pedig feltesszük a filmnek azt a kérdést, hogy 'rendben, de valójában mire is megy ki a játék?', akkor sajnos sok választ nem fogunk kapni. Sőt, a továbbiakban a látottak csak még inkább elbizonytalanítanak minket arról, hogy mi is az alkotás célja és mondanivalója az eddig tárgyaltakon túl. Ennek hatására pedig

tényleg olyan érzésünk lehet, mintha a készítők is elvesztek volna egy kicsit ebben a nagy tébolyban, valahol félúton elveszítve a mindent meghatározó vezérfonalat.

Így akármennyire is egy izgalmas ötlettel állunk szemben, nehéz többnek megélni a Madeline a mélybent, mint pusztán egy önmagáért létező filmes kísérletet, ami végső soron nem igazán tud olyat mondani a maga eszközeivel sem, amire valóban felkapnánk a fejünket. Bár a stáblista lepörgése után érezzük azt a sokk-hatást, amiből nehezen térünk magunkhoz, jobban belegondolva kevésbé állnak össze a puzzle-darabok egy komplett egységgé.

madeline3.jpg

Összességében, lehetetlen elvitatni Deckeréktől az érdemet, hogy egy új megközelítés segítségével milyen intenzív felhasználói élménnyé sikerült formálni a mentális betegségekkel járó, zavart állapotokat - olyan hangulati skálát lejátszva, amire csak kevesen képesek, de valahol ez is a legnagyobb hátulütője a filmnek: annyira beleragadunk a főhős fejébe és történetébe, hogy mással nem igazán tudunk foglalkozni. Nem igazán van eleje, közepe és vége a látottaknak, vagyis hiába kavarognak bennünk az érzelmek, azok végül nem úgy és nem annyira találnak be, mint ahogy kellett volna. Ennek ellenére persze nem mondhatjuk azt, hogy a Madeline a mélyben útvesztőjébe ne érné meg belépni, ugyanis sok érdekes kanyart és izgalmas pályát tartalmaz, de azzal mindeképpen számolnunk kell, hogy nincs garantálva a kijutás és az is könnyen előfordulhat, hogy utólag visszagondolva nem feltétlenül egy maradandó élménnyel gazdagodunk.

A Madeline a mélyben teljes adatlapja a Mafab oldalán 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8314528632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.