Könyvkritika - Acsai Roland: Csonthavazás (2018)
2019. január 06. írta: Nagy Judit Áfonya

Könyvkritika - Acsai Roland: Csonthavazás (2018)

Karácsonyi hőstörténet a törött angyalokról

Öröm számomra, hogy a széppróza felől jönnek írók, és belekóstolnak a fantasztikus zsánerekbe. Bár minden irodalmi szegmensnek megvan a maga sajátossága, ezek kellő figyelmességgel áthidalhatóak, kitapasztalhatóak. Míg a szépirodalom megengedő a gondolati kitérőkkel szemben, vagy a Csonthavazás esetében a nem jelzett, de mondandójából sejthető flashback fejezetekkel szemben, addig a szórakoztató irodalmi zsánereknek vannak szabályai, amelyek betartásával, vagy a lehető legközelebb álló írástechnikai fogásokkal jól leköthetőek a zsánerolvasók egy szépirodalom felől érkező szerző által is. A Csonthavazás ebből a szempontból legalább annyira vegyes szöveg lett, mint a történetben használt világépítő elemek, toposzok. A rendszeres sci-fi- és fantasyrajongók, pláne ha az új megjelenéseket is nyomon követik, eléggé tisztában vannak azzal, milyen alapokra kell épülnie egy erős történetnek, egy stabil világnak ahhoz, hogy érzelmeket váltson ki az olvasóból. 

csonthav.jpg
Ebben a történetben van egy város. Nincs neve, de az utalásokból, a bérházak formájából, az állatkertből, a mellette lévő befagyott, korcsolyázni is alkalmas tóból, a földalattiból elég egyértelmű, hogy ez Budapest. Vagyis egy alternatív Budapest ebben a vízióban. Azt is érteni vélem, hogy a szerzőt megihlette a kislánya, és beleírta őt, valamint önmagát és feleségét is ebbe a világba. Mindenképp értékelem, hogy használta a fantasy ismer elemeit, mint pl. a jó és a rossz harca, angyalok, bogarak hátán repülő papok és papnők, égi küzdelem, csipetnyi mágia. Elég kellemes urban fantasy jöhetett volna létre, ha a szöveg egy kicsit hosszabb, egy kicsit bonyolultabb, és elmaradnak belőle az oda nem illő díszítőelemek. A bérgyilkos android, a disztópikus társadalom, a végrehajtó osztag, az állam által szervezett terrorcselekmények másfelé terelik a történetet, pl. a kisregény közepén hosszú ideig nem is találkozunk sem angyalokkal, sem csontokkal, hanem a gonoszból jóvá váló férfi főhős személyiségváltozását követjük nyomon. A karakterfejlődés kívánatos dolog ugyan a cselekményben, de ez az idillbe oltott változás ellentétben áll az őt körülvevő környezettel.  még egy fantasztikus történet is akkor izgalmas, ha a benne történő események a saját világához mérten reálisnak tűnnek. 

Amennyiben a közelmúlt sikeres disztópiáit vesszük alapul, pl. Az éhezők viadalát, úgy az abban szereplő mészárlás egyfajta vezeklés a regény által vázol társasalom uralkodó elitjének irányába, emlékeztető és rendszeres megtorlás a korábbi ellenállásért, lázadásokért. Ha az orwelli elnyomó rendszert hozzuk példának, akkor minden, ami a régi világra emlékeztethetné az embereket, tiltott, a társadalom az alapja pedig az egyén totális megfigyelése. Egy disztópiában tehát mindig van ok és okozat, előzmény és következmény. Ám a Csonthavazás esetében hőseink vígan elcsevegnek a hétköznapok kisemberével, egy utazó nénikével a földalattin, majd pár lappal később azt akarja elhitetni velem, olvasóval, hogy ebben a (nem is annyira képzeletbeli) városban az állam álcázott terrorcselekménnyel ritkítja a saját lakosságát, hiszen minden ok nélkül felrobbantja a kisföldalattit? Mi haszna lenne belőle? Főképp annak ismeretében, hogy egy ideje nem születnek gyerekek, hasonlóan P. D. James: Az ember gyermeke c. regényéhez, tehát a társadalom ritkulása eleve beindult? Egy diktatúrának nincs szüksége álcára a népirtáshoz, de kiváltó okra igen. Pláne, ha a lakosság tudja, hogy megrendezett színjáték a helyszínre siető segítség, és nemcsak messziről megismeri az állami végrehajtókat, az „osztagosokat”, hanem zokszó nélkül tudomásul veszi a jelenlétüket. Érteni vélem, hogy ezen képsorok megírása az elnyomó rendszert hivatott megjeleníteni, melyen belül a kiégett, lélektelen főhős végül megleli a békét, és a jó oldalra áll. De az ilyen ellentmondások miatt a kiváltott vérengzés sajnos nem tudott bennem érzelmi lenyomatot hagyni, mert csak díszletként funkcionált, nem valós és véres problémaként. Mindezen események után pedig a „családi idill” jelenetében hőseink fagyis-vattacukros sétát tesznek az Állatkertben, ahol aztán az álcázott terror tovább folyik, hiszen valaki kinyitja a vadak ketreceit, hogy azok a látogatókat levadászva tovább okozzák a rettegést. Épp csak a rettegés hiányzik a sorok közül, amelyre egy disztópiának is, valamint egy jó és rossz küzdelmét megjelenítő, sőt, a világ sorsát befolyásoló harcról szóló urban fantasynek is szüksége lenne. Nem éreztem, hogy tényleg oda fókuszálna, ahol épp láttatni kell az eseményeket, időnként pedig előbukkannak szereplők, hogy elmondjanak, megtegyenek valamit, és aztán eltűnnek a háttérben. 

acsai.jpg

A szöveggel tehát nem a leírás vagy a készletgazdagság a probléma, hanem a kevés vagy hiányos információ adagolása, a történet nem megfelelő kibontása. Pedig a szerző költőisége és bonyolult megoldásoktól mentes, egyenes beszéde nagyon szép mondatokat eredményezett. "Nem volt fiatal, de jól tartotta magát. Konzerválta a rettegés." Vagy: "A gyávaság beszivárgott az üresen kongó szívkamrákba, és a szív csak a rettegés ritmusát dobogta". Ezek nem egy kezdő zsáneríró szavai, ilyen erős mondatokat egy gyakorlott szépíró alkot. Összegezve úgy érzem, hogy a kisregény szép próbálkozás volt, a szerző számára kitekintő utazás az irodalom ezen szegletébe, de még nem kiforrott világalkotás, hanem ötletmorzsák összedolgozása, olvasási élmények elegyítése.  

6/10

A kötetet a Napkút kiadó jóvoltából olvashattam el. 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9114517778

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.