Creed II (2018)
2019. január 04. írta: 20legendd

Creed II (2018)

Jó meccs volt, de láttunk már hasonlót

creed2-1.jpg

Sok felemás próbálkozás után, 2015 végén élesztette újra Hollywood a Rocky franchise-t a Creed - Apollo fia névre keresztelt mozival, amelyre kisebb-nagyobb meglepetésre a szó szoros értelmében tekinthetünk újjáélesztésként, hiszen az olasz csődört a háttérbe lökve új hőst teremtett meg Adonis Johnson Creed (Michael B. Jordan) személyében, aki már az első perctől kezdve sokkal inkább saját maga történetét kezdte el írni az elcsépelt, nosztalgikus múltba révedés helyett. És bár jóllehet, az az alkotás sem reformálta meg teljes egészében a sport-filmek toposzait, Ryan Coogler rendező mégis olyan plusz rétegeket tudott hozzáadni a cselekményhez, melyek bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy a sablonosabb pontok felett simán szemet tudjunk hunyni. Most, 3 évvel később, többek közzött ezért is mondhatjuk azt, hogy a Creed II-nek is megvan a maga létjogosultsága, de ezúttal pont az az extra hiányzott belőle, ami az elődjét a jóból igazán kiemelkedővé tette.

Legutóbb azzal búcsúztunk el főhősünktől, hogy egy vereség következtében bár nem sikerült felülkerekednie a leköszönő világbajnok Ricky Conlanen, az elvi győzelem mégis Donnié lett azáltal, hogy megmutatta a nagyvilágnak, nem a neve miatt jutott ilyen meszsire. Pár évnyi időugrással most ott vesszük fel a fonalat, hogy egy nem túl emlékezetes meccs keretében ugyan, de Creed elnyeri a nehézsúlyú világbajnoki övet az igencsak leszállóágban lévő vetélytársától. Ahogy azonban a filmeket, úgy a sportot (a sport-filmeket pedig pláne) sem a végkifejlet határozza meg, hanem az odaáig elvezető út és az eredményeket elmesélő dicső narratíva. Ez ad indokot arra, hogy egy promóter felkeresse a Rocky 4-ből ismert Ivan Drágót - Donnie apjának gyilkosát - kinek hasonlóan kíméletlen fia szintén boxolónak állt a messzi-messzi Ukrajnában, így minden adott egy olyan találkozóra, melyben az újdonsült bajnok nemcsak hogy "bosszút állhat", de egyúttal végérvényesen beírhatja magát a sportág történelmébe. Csupán az a kérdés, hogy milyen úton teszi mindezt, és eközben mit hajlandó feláldozni életéből.

creed2-2.jpg

Bár a Creed II az első film által kitaposott úton jár, és a szereplők történelmét kizárólag katalizátorként használja saját cselekményének megalkotására, azért nehéz nem észrevenni, hogy ezzel Steven Caple Jr. meglehetősen hasonló pályára állítja a kulcsfiguráját, mint ahogy azt anno Ryan Coogler tette, ugyanis Donnie-nak immáron másodszor kell szembenéznie az örökségével, és másodszer kell kinyilatkoztatnia magáról, hogy ő bizony nem az apja. Nyilván, egy olyan tényezőről beszélünk itt, ami soha nem merülhet feledésbe, csakhogy már 2015-ben eljutottunk ahhoz a felismeréshez, hogy a múlt nélkül nincs jelen és nincs jövő sem, így ha Donnie tényleg a saját sztoriját szeretné tovább írni, akkor nem menekülnie kell Apollo képe elől, hanem szémbenézni vele és magáévá formálni azt - a folytatás legnagyobb hibája, hogy ehhez nem tud sok újat mondani, így a látottak végére is azt kell megállapítanunk, hogy a főhősünk nem igazán mozdult előre a kiindulóponthoz képest. Lényegében ugyanolyan pontokon halad végig a film, melyeket már elődjei legalább egyszer érintettek.

Sajnos ehhez az is hozzátartozik, hogy Caple Jr. tudáskészlete egyelőre még nem olyan széles, mint amilyen Coogleré volt, és ennek köszönhetően nem is tudja úgy árnyalni az eseményeket, mint ahogy azt talán megkövetelné a folytatás. Gondolhatunk itt az arnyékban öklöző Donnie-ra, vagy arra az utcai nagyjelenetre, ami a tökéletes pillanatban, tökéletes módon építette fel a karaktert a nézők számára. Ilyen markáns snitteket ezúttal vadászva kell keresgélnünk, de sokszor már annak is örülünk, ha éppen a kamera megmutat valamit ahelyett, hogy a színészekkel mondatnák ki, mire kell figyelni. Mondjuk legalább Sylvester Stallone (aki itt már tényleg csak alig-alig tűnik fel a filmvásznon) egysorosai még mindig működnek a maguk esetlen módján.

creed2-3.jpg

Igaz, ennek a csapongó történetmesélési stílus annak is betudható, hogy egy kicsit túl sok mindenről akkor egyszerre szólni a Creed II és hiába a 130 perces játékidő, nem mindenre jut elegendő fókusz. A leglátványosabb ilyen tekintetben a Drago család mellékszála, amit hihetetlenül lebutított módon kaptunk csak kézhez, holott az orosz kálvária helyett sokkal érdekesebb lett volna kibontani itt is az apa-fiú viszonyt, és hogy az ifjabbik Dragót milyen ellentmondásos érzelemvilág és motivációk viszik a harcba. Az egész film egyik legjobb jelenete, amikor a mérlegelésen egymásnak feszül a két fiatal, de az orosz srác csak áll és maga sem tudja, hogy most utálnia kéne-e az ellenfelét vagy sem. Vagy akár említhetném Bianca (Tessa Thompson) karakterét is, amihez szintén lehetett volna érdekesebben nyúlni annál, mint amit láttunk belőle.

Mindezek ellenére a film negatívumai igazán csak akkor lesznek fájdalmasak, amikor látjuk, hogy egyébként a cselekmény mennyire jól meg tudja ragadni a témából eredeztethető érzelmeket. Donnie minden egyes meccse közben szinte magunkon érezzük a sebeket és azt a fajta fájdalmat vagy éppen örömöt, ami egy vereséggel/győzelemmel jár. De igazság szerint ezek az erőteljes pillanatok valamennyi párbeszédben és edzésmontázsban ott vannak, csak nem mindig sikerül ezeket teljesen kiaknázni. A Creed II-nek ezzel együtt is remek hangulata és roppant kiegyensúlyozott folyása van, amire lehetetlen ráunni, csak a nyugodt, koncepciózus építkezés hiányában épp azok a csúcspontok maradnak el, melyek betetőznék a háttérben lappangő erős drámát. Pedig Michael B. Jordan újfent fergeteges alakítással hozza elő magából a néhol bizonytalan, néhol megzuhant, de főként a vágytól kirobbanó élsportolót, és már a tekintetével olyan kifejezően kommunikál felénk, ami minden bizonnyal a legtöbb rendező álma. Ahogy már említettem, sajnálhatjuk azt is, hogy Tessa Thompsonból most kevesebbet láttunk, de ami ennél meglepőbb, hogy Dolph Lundgren és a fiát alakító Florian Munteanu játéka is olyan, amiből egyszerűen szívesen megnézett volna többet is az ember, hiszen valósággal lubickolt mind a kettő a szerepében.

creed2-4.jpg

Összességében, talán a fenti sorok egy kicsit negatívabb hangvételt tükröznek a Creed II-vel szemben, mint ami a valóság, ugyanis egy jól megírt, érdekes viszonyokat bemutató filmről beszélhetünk, de ezzel is csak azt éri el, hogy a pillanat hevében jól szórakozzunk a mozifotelben, így a mű időtállósága meglehetősen véges. A forgatókönyv kiválóan skicceli fel a film különböző elemeit, ám sajnos nem tudja azokat konzekvensen végigvinni, emiatt pedig a különböző rétegek nem is feltétlenül érnek egymásba, és az a fajta katarzis is elmarad, ami az előzményt naggyá tudta tenni. Sport analógiában kifejezve, a Creed II egy szunnyadó tehetség, akiben rengeteg potenciál van, de valahogy a maga előtt álló falat sosem tudja igazán áttörni. Most az a kérdés, hogy van-e még benne annyi motiváció, hogy meg akarjon és meg tudjon újulni.

A Creed II teljes adatlapja a MAFAB oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9714531506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.