Képregénykritika: Vissza a Jövőbe - Kontinuum kalamajka (2018)
2018. december 15. írta: P.A. Doorman

Képregénykritika: Vissza a Jövőbe - Kontinuum kalamajka (2018)

Avagy az időutazó MacGyver kalandjai

 covers_512943.jpg

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok Vissza a Jövőbe képregényt olvasni nosztalgia hangulat nélkül. Már az első lapon visszaköszönt a gyerekkorom, amit az első kötet olvasásakor is éreztem. A második kötet kapcsán is magával ragadott a jóleső, kellemes emlékek szinte végeláthatatlan özöne. Tizenéves koromban el sem tudtam képzelni, hogy 2018-ban képregény formában kalandozhatok tovább az egyik legkedveltebb filmtrilógiám szereplőivel. Ahogy azt Dr. Emmett Brown mondta valamikor: „azóta a világ jócskán megváltozott”, és itt nem a fenyőfákkal beültetett leendő parkolókra gondolok. Bizony a kétezres évek elején kamaszodó leendő geekek elhitték, hogy tizenöt év múlva repülő autóval száguldhatunk az égi sztrádákon. Én legalábbis reménykedtem benne. Ironikus módon ezt a jövőképet egy olyan film ültette el a tudatunkba, aminek az első szinkronos verziója még terroristának szinkronizálta Doki líbiai merénylőit. Mert ugyebár ez első szinkron elkészültekor még egy csapatban játszottunk a líbiai államvezetéssel. Egy kedves kollégám hívta fel a figyelmemet erre az érdekes szinkron fiaskóra. Nos, megnyugtatom a rajongókat, ebben a kalandban már nevén nevezzük a dolgokat.

A ’86-os események után vagyunk néhány hónappal, Doki nemrég robogott tova az idővonattal. Marty McFly nem találja helyét a most már nyugodt és kiegyensúlyozott jelenben, új kihívások után vágyakozik. Egy nap nem várt levél érkezik 1893-ból, és kezdetét veszi egy újabb kaland, ami eddig nem látott időbe vezet minket, és ahogyan az lenni szokott, rendesen összekeveredik a tér-idő kontinuum.

A második kötetet kézbe véve a már ismerős érzés fog el, nosztalgia és emlékek áradata vár. Ez a kiadás is pontosan olyan prémium minőségben kerül az olvasók kezébe, mint a nem is olyan régen megjelent első kötet. Egy keménytáblás ragasztott, színes csodát kapunk a pénzünkért, aminek minden oldala tömör gyönyör egy igazi rajongónak. A kötethez kapott könyvjelző már csak hab a tortán. Az első lapon egy roncstelep képe fogad minket, egy különös masina pihen egy vontatón. Az persze ránézésre megmondható, hogy a szerkezet minden bizonnyal a mi Dokink munkája. Ezt a képet követi a már megszokott tartalomjegyzék, bevallom, itt még nem jöttem rá a turpisságra. A kiadványban egy más koncepcióval találkozhatunk, mint az előzőben. Ezúttal nem több különálló történet vár ránk, ez a kötetet egy pörgős, több fejezeten átívelő egybefüggő kaland alkotja. Talán ezért is éreztem kicsit mélyebbnek, tartalmasabbnak, mint az első képregénykötetet. Egy konkrét eseményen szánkázunk végig Marty-val és Dokival térben és időben. A történet szereplői mind ismert alakok, mondhatni régi barátok. Külön öröm volt számomra, hogy Jennifer karaktere is komoly szerepet kapott. Valójában nagyon hiányzott már az ő alakja az egész képregényes világból. De ha már szereplők, akkor mindenképpen meg kell említenem Marty McFly ábrázolását. Ez igazán jól sikerült. Egy életunt kalandor köszön vissza a képregény lapjairól, aki nem tud mit kezdeni magával a hétköznapokban. Új élményekre vágyakozik, de mivel ezek csak nem jönnek, nem tehet mást, mint újra és újra elmeséli magának, vagy éppen a környezetének az átélt eseményeket múltban és jövőben. Ezzel nem csak önnön kísértetévé válik, de szeretteit is halálra idegesíti. Doki egy cseppet sem változott, még mindig az az „őrült gülüszemű feltaláló”, aki egy kenyérpirítóból is képes időgépet csinálni. Mintha Doctor Who és MacGyver szerelemgyereke lenne ez az ősz hajú úr.

46837367_360422761199574_5800460651595825152_n.jpg

A kaland tempója sokkal pörgősebbre sikeredett, több időpontot is megjárunk az időben. Az első részhez hasonlóan ezúttal is sok, a film által nyitva hagyott dolog kerül megválaszolásra. A jövő egy eddig ismeretlen szelete ismét megerősíti, hogy a Tannen család éppen aktuális leszármazottja minden esetben közelebbi kapcsolatba kerül a trágyával, legyen az éppen vadnyugati vagy éppen jövőbeli szintetikus végtermék. A Kontinuum kalamajkában bemutatott jövő tökéletes leképezése korunk jelenének. 2035-ben is létezik Facebook, persze kicsit másképp, mint jelenünk közösségi hálója, és természetesen a repülő közlekedési eszközök ebből a jövőből sem hiányozhatnak. Viszont a tömegek befolyásolása érdekes módon nem változott, elég csak rámondani valakire, hogy terrorista, és a nagyérdemű már ugrik is félre, hogy elkaphassák a társadalmi rendet veszélyeztető egyedet. Egy olyan jövő ez, ahol hatalmas digitális reklámtáblák ösztönöznek még nagyobb fogyasztásra és költekezésre. Mi tagadás, ettől már nem is vagyunk olyan messze, de azért a beépített agyimplantok kora még nem érkezett el számunkra.

Ha ez a történet filmvásznon tért volna vissza, az ide-oda utalásoknak hála legalább kétszer meg kellett volna néznem, hogy minden egyes kis darabot a helyére tehessek. Az írópáros olyan szövevényesen váltogatta az idősíkokat, hogy néha csak úgy kapkodtam a fejem. Az egymásba hajló, egymásra utaló jelenetek annyira megcsavarják a történetet, hogy az valóban kész kalamajka, de természetesen az események végére minden letisztázódik. Doki kalandjának sorsszerűsége igazán gondolkodtató. A spoiler veszély miatt csak annyit árulok el, hogy a történet szereplői nem haboznak feltenni azt a kérdést, ami Alexander Hartdegent is foglalkoztatta Az időgép című filmben. Mi lenne ha? Mi lett volna, ha Marty nem kapja meg a levelet 1893-ból? Mi lett volna, ha Jennifer nem veszi át az irányítást a megfelelő pillanatban? Ezek a kérdések akár a mi kérdéseink is lehetnének, a hétköznapjaink „mi lenne ha” felkiáltásai, amire a válasz talán ott rejtőzik valamelyik alternatív idővonalon.

A kiadvány végén - hasonlóan elődjéhez – egy galéria vár minket, ahol számos remek kép emeli a nosztalgiafaktort a csillagos égig. És itt jön képbe az első félelmem a Vissza a Jövőbe képregényekkel kapcsolatban: Vajon az elkövetkező számok meddig lesznek képesek húzni ez a nosztalgia rágógumit? Lehet, hogy egy idő után unalmas, íztelen, rágós mementóvá válik a filmlegenda mögött? Én bízom benne, hogy nem ez fog megtörténni. Már látom magam előtt az önálló, saját lábakon álló történetek hadát. Egy optimista idővonalat látok, ahol folytatódik Bob Gale és John Barber históriáinak szárnyalása.

10/10

A képregényt a Panel Kalandor Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9414479842

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.