Thunder Road (2018)
2018. december 09. írta: 20legendd

Thunder Road (2018)

Van-e felfelé vezető út a lejtőn?

Habár Jim Cummings színész, rendező és forgatókönyvíró első nagyjátékfilmjére szokás (fekete) komédiaként hivatkozni, egy percig ne legyen kétségünk afelől, hogy egy meglehetősen melankólikus darabról beszélünk. Ez már rögtön az igencsak hosszúra nyújtott, kezdő jelenetben tudatosul bennünk, melyben főhősünk, Jim Arnaud rendőrtiszt egy több, mint 10 perces monológban szólal fel édesanyja temetésén, és eközben az érzelmek skálájának szomorúbbnál szomorúbb pontjait járjuk be: kezdetben még csak szívhez szólóan ecseteli, hogy anyja milyen nagyszerű ember volt, majd szépen fokozatosan uralkodnak el Jimen a szélsőségesebb érzelmek, amiket nem tud kordában tartani, végül pedig a gyásztól teljesen szétesik mind érzelmileg, mind pedig mentálisan. A rémesen megterhelő első felvonást követően gondolhatnánk azt, hogy 'rendben, túlvagyunk a mélyponton' és innen már csak pozitívabb képsorok elevenedhetnek meg előttünk, de valójában a Thunder Road csak ezt követően csap bele igazán.

tr1.jpg

A kezdeti idegösszeomlás után ugyanis szembesülünk azzal, hogy ez nem csak egyszeri dolog volt. Jimet kényszerpihenőre küldi a munkahelye, ám válása óta többnyire magányosan tengeti mindennapjait és még a kislányával sem találja a közös hangot. Ahogy haladunk előre a történetben, főszereplőnk sikertelensége és frusztrációi egyre és egyre gigantikusabb méreteket öltenek, míg egy olyan spirálba nem kerül, amelyben az élet minden oldalról csak a pofonkat adja. De vajon van-e felfelé vezető út, ha elérjük az abszolút mély pontot? Vagy egy darabjaira hullott élet képét megpróbálni újra összerakni értelmetlen, sziszifuszi munka?

Bár a Thunder Road nem találja fel a spanyol viaszt, ha csak azt nézzük, hogy a kis ember zaklatott vívódását szemlélteti ebben a buktatókkal teli modern társadalomban, és újonnan kialakult kapcsolatrendszerekben, de aligha készült eddig olyan mű, ami ennyire sajátos ívet festene le az érzelmi hullámvasútja közben. Szó sincs itt olyan hangulati görbékről, mint amiket megszokhattunk a nagyobb költségvetésű mozikban, vagy akár különböző független filmekben. Jim Cummings nem szorítja mesterkélt korlátok közé az alkotását, vagyis nincsenek olyan pontok a forgatókönyvben, amelyeket főhősünknek kötelezőszerűen érintenie kell - bármelyik percben jöhet olyan pillanat, ami egy kicsit még mélyebbre löki Jimet, ugyanakkor akármelyik sarkon várhat rá egy olyan apróság, aminek következtében már úgy érezzük, hogy kezdjük látni a fényt az alagút végén. Magyarán szólva, nincs egy olyan mögöttes szabályrendszer a filmben, ami predesztinálná valamelyik irányba a rendőrtiszt drámáját, és ettől működnek remekül a látottak.

tr2.png

Sőt, valamennyi kulcs-momentum a legtöbbször a semmiből érkezik, és ilyenkor robbanás szerűen tör a felszínre mindaz, amire addig csak elnyomva éreztünk. Ennek következtében a cselekmény legfőbb szervező eleme Jim karaktere lesz, hiszen szinte mindvégig az ő fejébe és az ő spektrumjába vagyunk bezárva, amíg mások alig jutnak szóhoz mellette. Ez megint csak egy érdekes kettősséget eredményez a nézőben, ugyanis majdhogynem a bőrünkön érezzük a főszereplő szenvedéseit, de a konfliktusokat mérlegelve akarva-akaratlanul elkezdünk megoldási alternatívákon gondolkodni. Csakhogy Jim ezeket mindannyiszor elmulasztja, így pedig szerencsétlen kis ember képéből inkább egy igencsak nárcisztikus, gyáva alak rajzolódik ki, aki nem mer szembenézni olyan problémákkal sem, melyek bárkit élete valamelyik pontján elérhetnek. Egyszerre érzünk együtt Jimmel és egyszerre csóváljuk a fejünket is, látva a vele történteket, ami kiválóan illeszkedik a Thunder Road előző bekezdésen taglalt habitusába és szemléletébe: minden egyén maga sorsának a kovácsa - a tragikusban is ott van a remény, és az örömteliben is található viszontagság, ám nem mindegy, hogy ezekből ki mit lát meg. Jimnek pedig ezt kell belátnia ahhoz, hogy újra tudja kezdeni az életét.

Ezért is érthető valahol, hogy miért tekintik sokan tulajdonképpen vígjátéknak a művet. Cummings teljesen tisztában van a mondanivalójával, ezért nem fél attól, hogy a komoly kérdéseit rendre banális - sokszor tényleg nevetséges - alapszituációkkal szemléltesse: Jim például nem tudja szavakkal kifejezni a gyászt, amit érez, ami abban nyilvánul meg, hogy a temetésen nem tudja lejátszani lánya rózsaszín magnójával anyja kedvenc Bruce Springsteen dalát (amiről a film is kapta a nevét), de ugyanígy lehetne említeni az apa-lánya konfliktust és generációs szakadékot, amit pedig egy végtelenül egyszerű gyerek játékkal van szemléltetve.

Az ilyen megoldások is rájátszanak arra, hogy egy-egy helyzetben ne tudjuk eldönteni, hogy a drámait vagy a komikusat lássuk meg.

...mindaddig legalábbis, amíg olyan eseményekhez nem érünk, melyek egyértelműen túllépik a kényelmetlen humor határait és inkább szívfacsaróvá válnak.

tr3_1.png

Jóllehet, a Thunder Road egy kicsit nehezen adja magát, és így sokáig nem is a legkönnyebb azonosulni vele, ami valahol csorbítja az élményt, de ezzel együtt bátran kijelenthető, hogy az év egyik, ha nem a legalulértékeltebb darabjáról beszélünk a cannes-i jelölés és számos egyéb fesztiváldíj bezsebelés ellenére. Valószínűleg a mozi formulája nem is működne olyan nagyszerűen, ha nem Jim Cummings kezei közül kerül ki, aki írás, rendezés és színészkedés ügyileg is maradandót tett le az asztalra, egységbe foglalva a gyakran széttartó elképzeléseket. Érdeklődve várom, hogy egy ennyire biztató debütálás után mit hoz számára a jövő.

A Thunder Road teljes adatlapja a MAFAB oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr3714426564

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

makan 2019.05.03. 17:09:44

Valaki csináljon feliratot pls :D

IamTwo 2020.10.14. 01:09:23

El nem tudom képezelni, hogyan lett ez vígjáték, comedy.
Szerintem ez nagyon Cummings , írta, rendezte, főszrepelte más szóhoz sem jut. Ugyanez van az új farkasos filmjében. Ezek egyszemélyes kamaradarabok, minden és mindenki más csak díszlet.
Ez első 60 perc után majdnem feladtam, irtó hosszúnak tűnt, borasztó depresszív, ez a mindig van lejjebb érzés. Szerencsére végig néztem, megérte, de egy különös darab maradt. És semmilyen mértékben, módon nem vígjáték.
süti beállítások módosítása