Könyvkritika: Lucinda Riley: Angyalfa (2018)
2018. december 01. írta: chipolino

Könyvkritika: Lucinda Riley: Angyalfa (2018)

„– Jonny itt van, anya, itt van! Látod őt az ágakon?”

angyalfa.jpg

Családregényt írni valószínűleg marha nehéz. Kézben kell tartani egy-két kiemelt alak összes családi és baráti kapcsolatát, teljes szociális hálóját, miközben a család kevésbé fontos tagjait is meg kell tölteni élettel, és lehetőleg minél szürkébbre rajzolni, hogy ne csak kisangyalként és kisördögként suttogjanak a főszereplők fülébe. Lucinda Riley nagyot vállalt ezzel a regénnyel, ami néhol bejött, néhol viszont sajnos eléggé unalomba fullad a történet.

Greta harminc év elteltével tér vissza egykori otthonába, a walesi Marchmontba barátja, David karácsonyi meghívására. Semmit nem tud felidézni az itt töltött időből, mert egy baleset következtében elvesztette az emlékeit, ám amikor egy nap sétálni indul a hóval borított vidéken, az erdőben rábukkan egy kisfiú sírjára. A kisfiú nevének hatására Greta emlékezni kezd, és David segítségével lassan összeállnak nemcsak saját, hanem lánya, Cheska életéből is a kirakós darabjai.

A cselekmény elég lassan bontakozik ki, a kerettörténet, a könyvbeli jelen 1985 karácsonyán játszódik, Greta múltját 1945-től, Cheskáét 1956-tól, Aváét pedig 1980-tól ismerjük meg. A három nő történetét megszakítják a jelenbe tett látogatások, amikor Greta igyekszik feldolgozni, amit a múltról megtudott. Ez az egyik legnagyobb gond a regénnyel, mert egyrészt aki figyel az elején, a keretszerű szerkezet miatt már tudja a legtöbb csavart; másrészt elég zavaró a mindentudó narrátor, amikor pont az lenne a lényeg, hogy Greta emlékei jönnek vissza, kiegészítve azzal, amit David mesél neki. Így az írónőnek a kerettörténetben folyamatosan magyaráznia kell, hogy a múltból ki mit tud, mi feltételezés stb.

Sok és fontos társadalmi problémákat vet fel a könyv (családon belüli erőszak, alkoholizmus, gyermekmunka, szülői felelősség stb.), de nem mindig ad jó választ a kérdésekre, az ember néha úgy érzi, szívesen lekeverne egyet a szereplőknek a tehetetlenségük vagy rossz reakcióik miatt. Néhol emellett baromi logikátlan és egyáltalán nem életszerű a történet (pl. hogy Marchmontba nem jut el, hogy a gyermek Cheska mennyire híres lett, vagy hogy 24 évig senki nem mesél semmit Gretának a múltjáról).

Emellett a regény által felrajzolt nőkép nekem nagyon nem tetszik, sőt, kifejezetten mérges vagyok miatta és kikérem magamnak. Avát leszámítva egyik nőalak sem túl szimpatikus vagy szerethető, egyedül (David nélkül) képtelenek bármit megoldani. Ráadásul mintha egy nőnek a szépsége lenne az egyetlen értéke, az egyedüli „eszköze”, hogy bármire vigye az életben. Greta például határozott jellemfejlődést mutathatna, hiszen Marchmontba érkezésekor idegesítő, naiv, önállótlan, semmihez nem értő porcelánbaba, aztán Londonban munkát keres, hogy eltarthassa a lányát és magát, gépelni tanul, fejleszti magát. Aztán persze megint jön a könnyebb út, amivel tönkreteszi a lánya gyermekkorát, ami igazán ügyes. Az az egyetlen szerencséje, hogy szép, ezért folyamatosan megmentik, főleg David.

A három nő története valójában David életének története, ő fogja össze a szálakat. Az ő és Greta egymást kerülgetése elég idegölő, de az egyik tanulsága, hogy ha bezárjuk a szívünket, mert félünk a sérüléstől, igazából nem élünk. A másik pedig, hogy „(…) ha szeretsz valakit, az isten szerelmére, mondd el neki!” Az angyalmotívum vissza-visszatér a könyvben, de nem annyira hangsúlyos, amennyi lehetőség rejlett benne, viszont a könyv néhol szépen játszik más metaforákkal (játékbaba rituális meggyilkolása, tükrök stb.).

A regény egyébként olvastatja magát, a terjedelme ellenére nagyon pörgősen lehet vele haladni. A borító gyönyörű, és a kiadó valamit tud, mert hetekig naponta többször vonatoztattam és hurcibáltam össze-vissza a könyvet, mégis olyan, mintha tegnap vettem volna kézhez. Ava szerethető, jó példakép, még ha róla esik a legkevesebb szó is a három nő közül, és a történet minden esetlensége ellenére néhol kifejezetten gondolatébresztő. „Az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal foglalkozzunk, mit gondolnak mások.”

8/10

A kötetet a General Press Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5114405584

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.