Mára már mindennapossá vált, hogy világsztárok grasszálnak Budapesten, de Chuck Norris az mégiscsak Chuck Norris, még a végén csúnyán nézne rám, ha nem újráznám az ő tiszteletére egy gyerekkori kedvencemet, nevezetesen a Delta Kommandót. Lány létemre imádom az akciófilmeket, tinikorom a boldog 80-as évekre esett, amikor nem volt hiány akciósztárokból, Arnie és Sly mellett a dobogón helye volt az isteni Chuck-nak is, aki régen visszavonult már ugyan a filmezéstől (azért az Expendables-be beugrott egyet bulizni, de hát ki nem az akkori csapatból), de még mindig legenda. Sportolóból lett filmsztár, a sokszoros bajnok harcművész nem kispályázott, első filmjében magával Bruce Lee-vel csapott össze, A sárkány útja sikere után nem volt kérdés, hogy szakmányban fogja szétrúgni a rosszfiúk hátsó felét a filmvásznon. Habár A magányos farkas volt a legikonikusabb szerepe, nekem mégis a Delta Kommandó volt a kedvencem, úgyhogy nem kevés aggodalommal vágtam bele újra a megtekintésébe, mert féltem, hogy ennyi idő után erősen megrágcsálta az idő vasfoga ezt a jó kis akciófilmet. És nem, még mindig működnek az egysorosok, Chuck Norris jön, szétrúg és szétlő mindent, megvédi a jókat, látványosan taccsra teszi a rosszakat, miközben Alan Silvestri király zenéje szól, és ez még mindig nagyon menő. Érdekesség, hogy a kétórás filmnek csak a legvégén indul be az akció, de akkor nagyon emlékezetesen, viszont ennek ellenére egyáltalán nem volt unalmas addig a játékidő, akciófilmhez képest egészen jól sikerült a forgatókönyv is, de azért ennek ellenére természetesen az egysorosok ("Aludj szépen, pajtás") és a kellőképpen felturbózott kommandós jelenetek maradnak meg a néző emlékezetében, jó választás ez a film még mindig egy jó kis retro zúzáshoz!

Scott McCoy (Chuck Norris) egy elbaltázott bevetés után besokall, és otthagyja a Delta Kommandót, de nyilván senki sem lepődik meg azon, hogy abban a a percben újra visszatér, amikor megtudja, hogy arab terroristák eltérítettek egy amerikai gépet, és a túszokkal egyetemben Bejrútban szállnak le. Nem kell sokáig várni a mentőakcióra, és természetesen a végkifejlet sem kérdéses...

Sok látványos akciójelenet van a filmben, de az én abszolút kedvencem az, amikor McCoy éppen békésen eszeget, és meglátja a tévében, hogy mi történt. Egyetlen arcizma sem rándul, csak leteszi a kést és a villát, majd szó nélkül beül a kocsijába és elindul a reptérre, ahol természetesen a többiek már várják, mert tudják, hogy jönni fog. Ezért szeretjük Chuck Norrist, nem dumál sokat, viszont kőkeményen odacsap, ha valaki bajban van, rá lehet számítani, ő aztán megvéd bennünket mindentől és mindenkitől. Azt most hagyjuk, hogy egyedül tesz rendet jelentős túlerővel szemben, és mire a többiek odaérnek, már csak füstölgő romokat és hullákat találnak, de ő ilyen és kész. Mindenki másnál erős túlzásnak tűnne, hogy amikor egy szál motorral (amibe azért beleépítettek pár rakétát) felszerelkezve szúrós szemmel ránéz a rosszfiúkra, azoknak azonnal pelenkacserére van szükségük, pedig amúgy halálosan veszélyes terroristák, neki elhisszük, mert ő Chuck Norris.

 A rosszak főnöke neki nem ellenfél, de azért kapott maga mellé egy másik legendát, hogy ne csak rá figyeljünk a játékidő alatt, Lee Marvin-nek ez volt az utolsó filmje, és természetesen kisujjból kirázta Nick Alexander ezredes nem túlságosan túlbonyolított karakterét, ami már csak azért sem okozhatott problémát a számára, mert egykoron katonaként szolgált a második világháborúban. Emberünk legismertebb szerepe A piszkos tizenkettőben volt, és ő sem ment a szomszédba egy kis keménységért, ami laza természetességgel párosult, így a kettősük kiválóan működött a hasonszőrű Norris-szal. A mellékszereplők között feltűnt Hanna Schyulla, aki a 80-as évek egyik ismert színésznője volt, és nálunk forgatta a Miss Arizona című Sándor Pál filmet, nem akárkivel, hanem Marcello Mastroianni-val. George Kennedy is feltűnt egy kisebb szerepben, akárcsak Robert Vaughn, és persze ne feledkezzünk el a főgonoszt alakító Robert Forsterről sem.

A történet nem lett túlbonyolítva, éppen csak annyi csavar volt benne, hogy fenntartsa a néző érdeklődését, amíg megjön Chuck és rendet tesz, rá jellemző módon elég látványosan (nem vagyok félős típus, de azért nem merném megkérdezni tőle, hogy használt-e kaszkadőrt, szerintem inkább csak a motoros kunsztoknál, mert azért ő sem érthet mindenhez, de mivel túl a hetvenen is saját bevallása szerint hetente hatszor edz, érdeklődjön nála, aki akar, én kihagyom). Ennek ellenére gondot fordítottak a forgatókönyvírók a karakterekre (természetesen a műfajhoz képest, azért nem kell shakespeare-i mélységekre gondolni), így azért szorítottunk a túszokért, miközben tudtuk, hogy úgyis ki fognak szabadulni.

Dübörg a tesztoszteron ebben a nem mostanában készült alkotásban, amelynek természetesen rengeteg hibája van, de a coolságfaktor még ma is olyan magasan verdesi benne az eget, hogy nem számít. Nem kell mindig dráma, igenis időnként kell egy jó kis akciófilm, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, és ez a darab még most is kiváló választás, ha nem kell más, csak egy tökéletes kikapcsolódás a mindennapokból. A nyolcvanas évek nem csak a vígjátékok, hanem az akciófilmek aranykora is volt, ez a műfaji klasszikus pedig kötelező darab, ha van valaki, aki eddig kihagyta volna, nagyon sürgősen pótolja, a többiek pedig nyugodtan újrázzák régi kedvencüket, nem fognak benne csalódni.

7/10

A Delta Kommandó teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.