A korábbi ír miniszterelnök lánya nagyon termékeny író. Romantikus regényei világszerte népszerűek, így nem csoda, hogy az idei Könyvhét egyik sztárvendége volt. Legújabb műve, a Lantmadár egészen üdítő, szívmelengető történet arról, hogyan szocializálódik a modern világban egy addig remeteként élő, különös tehetségű lány. 

Természetesen nem csupán ennyiről van itt szó. A romantikus könyvek jól bevett sémája szerint Laura, a huszonöt éves remetelány a véletlen folytán keveredik bele egy szerelmi háromszögbe. A világtól elvonult, gyakorlatilag bűntelen és tiszta lány angyali vonásait is felülmúlja különleges hangutánzó tehetsége, amelyet forgatás közben fedez fel egy összeszokott, dokumentumfilmes stáb. A hangmérnök és a hangutánzó tehetség egymás iránt táplált vonzalma aztán fokozatosan erőre kap, miközben Laura a remetelétből fejest ugrik a modern korba, és tehetségét megismerteti a világgal. 
A Lantmadár szerelmi történetnek álcázott fejlődésregény, nagyon finom pszichológiai ecsetvonásokkal színezve. Már maga a cím is tulajdonképpen egy motívum, a valóban létező lantmadár emberiesedett változata. Egy olyan lényé, aki nemcsak bámulatosan utánozza le a hangokat (a kávéfőzőtől a szexuális aktusig mindent), hanem hangokkal fejezi ki az érzelmeit szavak helyett. Bár a szerző maga nyilatkozta, hogy az alapötletet egy természetfilmből merítette, sikerült elegendő érzelemmel és emberiességgel megtöltenie hősnőjét, amivel a fogyasztói társadalom véráramlásába bekerült lányt és az egykori önmagát olyan éles kontrasztba tudta állítani, amely már a mai kor és szokások, igények kritikája is lehetne. Talán az is. Mert mit is tennénk mi most, ha egy ilyen tehetséges emberrel találkoznánk? Valóságshow-kban szerepeltetnénk, tehetségkutatókba kívánnánk. Ez az igényszint, és ennek akar megfelelni mindenki, aki átlagos módon szocializálódott. Kivéve Laurát, az angyalszerű lányt, aki fiatal éveiből legalább tízet a természetben, mindentől elvonulva töltött el. 

Az, ahogyan ezt a folyamatot Ahern ábrázolja, tulajdonképpen mégis inkább egy kifordított társadalomkritika. A tisztulásból a mocsokba vezető, egyfajta regresszív fejlődési utat vázol fel, amelyből tán nem is létezhetne kiút a bejegyzés elején emlegetett szerelmi szál nélkül.
Bár elsőre könnyed témának tűnik Laura története, mégsem az! A szöveget muszáj időről időre félretenni kicsit, mert gyakran ugyanannyira lehet ez nyomasztó történet a magányról, elszigeteltségről, mintsem egy felemelő szerelmes regény. Sokkal több van benne, sokkal mélyebb, mint első olvasatra kitűnik. Az egyén hátterét, lelki dolgait finoman bemutató líraiságból jutunk el a zsarnoki világba, ahol minden dráma, a magány, a tehetség, a szerelem egyaránt. 

Ahern egyik erénye, hogy a romantikát nem mentőövként, és nem sorsszerű szükségletként, hanem mintegy a külvilág elleni pajzsként használja fel, ez pedig értékteremtő az alapvetően klisékre épülő szórakoztató szektorban. Mindezzel együtt a Lantmadár nem hajlik múltidéző, hagyománytisztelő nagyregénybe, olyannyira nem, hogy például az egyik mellékszereplő nyíltan leszbikus házasságban él várandós feleségével. A konzervatív Írországban mégis minden ősszel élénk várakozás előzi meg a szerző hagyományosan ez idő tájt megjelenő új könyvét. Laura tündériesedett hősnő-vezéralakja, és a karakteralkotás zsenialitása hiszem, hogy Cecelia Ahern pályájának egyik legjobb, legkiemelkedőbb darabjává emeli majd a Lantmadár című regényt. 

9/10

A kötetet az Athenaeum kiadó jóvoltából olvashattam el.