Bohém rapszódia / Bohemian Rhapsody (2018)
2018. november 02. írta: FilmBaráth

Bohém rapszódia / Bohemian Rhapsody (2018)

Őfelsége hozta a kötelezőt, a szívét és a lelkét azonban csak a színpadon mutatta meg

bohem_rapszodia.jpg

Őfelsége hozta a kötelezőt, a szívét és a lelkét azonban csak a színpadon mutatta meg. Ami nem meglepő, hiszen az volt Freddie Mercury igazi közege, ő arra született, hogy a közönséget szórakoztassa, egyszeri és megismételhetetlen jelenség volt, és Queen - rajongóként őszintén szólva nem hittem volna, hogy sikerül méltón megidézni az emlékét. Pedig de, Rami Malek még velem is el tudta hitetni sokszor, hogy Freddie-t látom, főleg a Live Aid koncerten kellett többször emlékeztetnem magam arra, hogy ez nem az igazi Queen, annyira élethűen sikerült újrajátszani ezt az ikonikus koncertet. Maga a film sajnos tökéletesen felejthetőre sikeredett, főleg azért, mert minden különösebb koncepció nélkül elmesélte nekünk azt, amit úgyis minden rajongó tud a zenekar történetéről, ráadásul a frontemberen kívül a többiek erősen háttérbe szorultak. Engem azért érdekelt volna Brian May, Roger Taylor és John Deacon életének főbb mozzanata, de hát az ő magánéletük és karakterük közel sem volt annyira érdekes, mint Freddié, naná, hogy a filmesek rá helyezték a hangsúlyt. Érdekes módon a szerelemi szál lett a legérdekesebb a sztoriban, na, nem azért, mert a sztár melegségére koncentrált, éppen ellenkezőleg, egy nővel való kapcsolata áll a középpontban, akivel kezdetben szerelem, majd őszinte barátság fűzte össze egy életre. Döbbenet, hogy a megszólalásig hasonlítottak a színészek az együttes tagjaihoz (főleg Brian May esetében igaz ez, tényleg azt lehet hinni, hogy a kiváló zenész játszotta saját magát digitálisan megfiatalítva), így tényleg megvolt az illúzió, hogy együtt éljük végig velük a kezdeti nehézségeket és a sikereket. Két órába azonban nem lehet belezsúfolni minden fontos dolgot, ami a világhírű brit rockbandával megtörtént, ezért sajnos a zenés részeken kívül nagyon kevés az igazán maradandó jelenet, egyszerűen azért, mert a nagy rohanásban nem maradt idő a karakterek elmélyítésére. Így maradt nekünk egy megelevenedett dokumentumfilm, amely semmit sem tesz hozzá a legendához, de kit érdekel ez, miközben a néző szénné bőgi magát a We are the champions-on, együtt tolja a bulit a We will rock you-ra a moziteremben vele együtt jelen lévőkkel, és ájul elfelé a Bohém rapszódián ezredszer is. Rami Malek fantasztikus, a hangulat szintén, rajongóknak kötelező darab!

A Zanzibárban született, párszi családból származó Freddie (Rami Malek) poggyászkezelőként dolgozik, de érzi, hogy ennél ő sokkal többre hivatott. Egy koncert után találkozik Brian May-el (Gwilym Lee)  és Roger Taylor-ral (Ben Hardy), akiket éppen akkor hagyta ott az énekesünk. A fiatalembernek csak néhány akkordot kell énekelni, és már fel is van véve, aztán már csak John Deacon-t (Joseph Mazello) kellett megtalálni, és már meg is alakult a Queen, a többi pedig már történelem..

Igazából egyetlen jó okot tudnék mondani, amiért ezt a filmet érdemes volt elkészíteni, és ez Rami Malek, aki hihetetlenül erős alakítást nyújt (Oscar-jelölés zsebben), pedig Freddie karizmatikus egyéniségét szinte lehetetlen visszaadni filmvásznon, neki azonban sikerült, nem az ő hibája, hogy nem sok lehetősége volt mélyebben megmutatni ezt a különleges karaktert. Mercury - nak több oktávos hangja volt, remek dalokat tudott szerezni, de mindenekelőtt zseniális előadóművész volt, úgy magával tudta ragadni a közönséget, ahogyan senki más. Hatalmas teher volt neki, hogy nem vállalhatta fel nyíltan a melegségét (ez még nem az a kor volt), és a zenekar tagjaival sem volt zökkenőmentes a viszonya. Két végén égette a gyertyát (talán érezte, hogy nem hosszú idő adatott neki), csak élete utolsó éveiben talált igazi társra, amikor már tudta, hogy AIDS-beteg. Azt én sem tudtam, hogy a Live Aid koncert előtt tudta meg, hogy halálos beteg, és ekkor mondta meg zenésztársainak is, talán ezért sikerült még magához képest is olyan emlékezetesre az a fellépés.

A Queen saját korának legjobb rockzenekara volt, a népszerűségükről csak annyit mesélnék el, hogy egyszer egy rajongó egy nekik szánt levelet úgy címzett meg, hogy Anglia, Queen, és a királynő titkárságára került, ahonnan az uralkodó kedves szavaival kiegészítve tovább küldték nekik. Tehetségesek voltak, újító szelleműek, nem féltek a kísérletezéstől, felsorolhatatlan a sok dal, amit írtak, és még ma is ismeri őket mindenki. Apukám évtizedek óta emlegeti, mekkora szám volt, amikor itt jártak nálunk, és Freddie elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című számot. Korom okán én erről lemaradtam, de ez nem akadályozott meg abban, hogy tinikorom óta hatalmas rajongója legyek a zenekarnak, a barcelonai olimpiáról is Freddie jut először eszembe, a Hegylakó zenéje felejthetetlen, ahogyan az az irgalmatlan összeg is, amit a Wembley stadionban tartott koncertjükről készült DVD-re költöttem. Mindezzel együtt egyáltalán nem voltam beájulva a róluk készült film ötletétől, de ahogy megláttam az első trailert, tudtam, hogy ezt látnom kell. Természetesen az első előadásra vettem meg a jegyemet, és igazából megkaptam azt, amiért mentem: egy jó kis Queen-koncertet, istentelen nagyot buliztam a többiekkel a moziteremben, de a hiányérzet azért megmaradt, mert a film sajnos eléggé felejthető lett, inkább az élmény az, amiért mégis kihagyhatatlan, mert hűen meg tudja idézni a zenekart és ez nem kevés.

bohem_rapszodia2.jpg

Nem döntöget tabukat a film, nem az volt a cél, hogy bemutassák, milyen önpusztító életet élt Freddie, néhány csóknál tovább nem megy a rendező, ami szerintem jobb is, engem a Queen zenéje és története sokkal jobban érdekel a frontember pasiügyeinél. Ettől azonban még lehetetlen feladatra vállalkoztak az alkotók, hiszen azon túl, hogy megdöbbentően élethűen idézték meg nekünk a zenekart, nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy Freddie karaktere jóval erősebb mindenkinél, de rajongók elsősorban mégis a zene miatt mennek el a moziba, nem azért, hogy az ő lelki vívódásait nézzék.  Az eredmény így egy nem kicsit lapos életrajzi alkotás lett, amelyben Rami Malek és a Queen-számok a legjobbak, és a rockkoncertek hangulata, egy jó buli, és nem több.

Bohémkodtam és nosztalgiáztam egy jót, ámulva néztem, mit művel Rami Malek a filmvásznon, de mindezzel együtt ez a film úgy folyt át rajtam, hogy nem sok minden maradt meg belőle. Egyszer nézős darab, amit nem érdemes kihagyni, de összességében mégis egy kihagyott ziccer, túl sokat akart elmondani, nem túl átgondoltan, így a végeredmény erősen felemás lett. Nem mondom, hogy kár érte, mert egyáltalán nem értéktelen alkotás, sőt, de a Queen-ben és Freddie Mercury-ban ennél sokkal több volt. Mentem is megnézni a Wembley Stadionos dvd-t, és tartok itthon egy plusz bulit a zenekarral, mert belőlük sohasem elég.

8/10

A Bohém rapszódia teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr1014338195

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Is 2018.11.07. 08:59:35

"Azt én sem tudtam, hogy a Live Aid koncert előtt tudta meg, hogy halálos beteg, és ekkor mondta meg zenésztársainak is, ..."

Mert tudomásom szerint nem így történt. Az "igaz történet alapján" készült filmek egyik rákfenéje, hogy a drámaiság oltárán simán feláldozzák a valóságot.