Könyvkritika: Jim Crace: Az utolsó aratás (2018)
2018. szeptember 12. írta: chipolino

Könyvkritika: Jim Crace: Az utolsó aratás (2018)

„(…) meghökkentünk önmagunkon. Ez a falu általában nem ilyen.”

utolso_aratas.jpg

Jim Crace regénye egyszerre nyomasztó és költőien gyönyörű; egyszerre ábrázolja az elmagányosodás és társtalanság lélekölő hatását és a kollektivitásban rejlő veszélyeket. Hogyan reagál egyén és közösség, ha kihúzzák a lába alól a talajt? Mi történik, amikor a tetteknek következményei lesznek, és már nem lehet megállítani a lavinát? A kollektív bűnösség enyhébb-e bármennyivel is az egyéninél?

A történet mindössze hét nap alatt játszódik – a szám nem véletlen, a bibliai párhuzam adja magát. Ez alatt a hét nap alatt az addig békében élő, nyugodt, elégedett falu élete darabokra hullik, barátból ellenség lesz. Az aratás másnapján az emberek arra ébrednek, hogy két füstfelhő látszik az égen, és mindkettő változást hoz: az egyik Kent gazda galambjai felől érkezik, a másik jövevényeket jelez, akik így próbálnak jogot szerezni a maradásra. Eközben pedig megjelenik egy vendég is, Lúdtoll uraság, aki a gazda kérésére kiméri és térképre rajzolja a falu és a földek területét. Az események egy idő után megállíthatatlanná válnak, a fenyegetettség és bizonytalanság félelmet, a félelem erőszakot, az erőszak pedig még több erőszakot generál, és egyre nehezebb lesz eldönteni, mi lenne a cselekedet.

A könyv nagyon különleges hangulatú, vészjósló, nyomott, nyugtalan, sokszor egészen fülledt, mint eső előtt a levegő. Jim Crace egészen költői leírásokkal mutatja be a falu életét, a hétköznapok küzdelmeit és apró örömeit. Az élet folyamatos harc annak, aki a földből és a természetből él, de ezek az emberek el sem tudnak képzelni mást. Ezt a természettel való szinte vallásos kapcsolatot mutatja be Crace egy kicsi, zárt közösség (58-an élnek a faluban) napjain keresztül. Kegyetlen világ ez a saját törvényeivel és igazságszolgáltatásával, ahol csak az értékes, ami (és aki) hasznos.

A narrátor a falu egyik lakója, Walter Thirsk, végig és következetesen az ő nézőpontja érvényesül a regényben, csak azt tudjuk, amit ő. Ez néha kicsit zavaró, mert Walt elég sok mindenből kimarad – először a megégett keze miatt, aztán ahogy telik az idő, egyre inkább elszigetelődik a többiektől. Walt nem a faluban született (12 éve él ott), emiatt aztán egyszerre képes belülről és kívülről is szemlélni az eseményeket. Az elszigetelődése döbbenetes erejű: a bizalmatlanság egyből kirekesztést szül, a falusaik összezárnak előtte. Fordulópont, amikor Walt a T/1.-es elbeszélésmódról E/1.-re és T/3.-ra vált, és vér kell hozzá. „Nincs senki közöttünk – nem is, közöttük – aki, biztonságban lenne.” A legutolsó mondatban vált csak vissza az inkluzív többesre, megmutatva, hova is tartozik.

A szorongó, baljós, rideg hangulat végigvonul a könyvön, mintha titkok lennének minden bokor alatt, minden ajtó mögött, amiket eddig nem véletlenül nem bolygattak. A birka a falusiak metaforája is, ezeknél a részeknél viszont néhol túl szájbarágós a regény. Emellett máshol, korábban van a közösség számára a drámai tetőpont a történetben, mint az elbeszélő számára, így az utolsó pár nap már kicsit levezetésszerű. „Én viselem a felelősséget mindenért” – mondja Walt, és ez az egyik kulcskérdés, az egyéni és kollektív felelősség kérdése. Vétkesek közt cinkos-e, aki néma? Walt a végén a maga módján próbál igazságot szolgáltatni. „A szántás megvan. A mag elvetve. Az időjárás emlékeztet rá, hogy akár esik, akár süt, a föld megmarad, a talaj kitart örökre és még egy nap. A szaga átható és fűszeres. Ez a boldogság.”

8/10

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8114229509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.