Könyvkritika: Alice Walker: Bíborszín (2018)
2018. szeptember 10. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Alice Walker: Bíborszín (2018)

A könyv jobb, mint a film, pedig az sem utolsó darab

biborszin_4.jpg

A könyv jobb, mint a film, pedig az sem utolsó darab. Nemrégiben sikerült pótolnom Spielberg alkotását, amely nem tudom, hogyan maradt ki eddig az életemből, mert a mester filmjein nőttem, fel, de talán jobb is így, mert szerintem erre a zsigerig ható drámára meg kell érni. Szerencsére most került újra kiadásra a könyv is, amelyet azon nyomban el is olvastam, ahogy a kezembe került, és annak ellenére nem tudtam letenni, hogy a történet minden fordulatát ismertem. Teljesen más élményt nyújt ugyanis, mint a film, máshol vannak a hangsúlyok, és mivel nem vonja el a néző figyelmét a gyönyörűen fényképezett jelenetek sora, oda tud figyelni az egyszerű szövegben rejlő végtelen tragikumra, rá tud csodálkozni egy fájdalmasan szép fejlődéstörténetre, és annak ellenére teljes gőzzel szurkol Celie-nek, hogy ki tudjon törni a testi-lelki nyomorból, hogy tudja, mi lesz a sztori vége. Ez az alkotás nem a szöveg lírai szépségével varázsolja el az olvasóját, hanem a nyers és durva forma mögött rejlő lelki gazdagságával. Celie-nek évtizedekbe telik, amíg ki tud lépni abból a sanyarú sorsból, ami neki jutott, lassan, de biztosan elindul az öntudatra ébredés útján, és a férje is megtanulja tisztelni őt. Hosszú utat járnak be ők ketten, amíg odatalálnak egymáshoz, a cselédből, aki csendben tűri a sorsát, végül önálló nő lesz, aki tisztában van az értékeivel, és nagy nehezen le tudja dobni magáról a sok-sok év megaláztatásának lelki terhét. Megismeri a szenvedélyt, és azt, hogy milyen érzés, ha szívből szeretik, és értékes embernek tartják. Hatalmas sorsdráma, amelyben egy végtelenül magányos nő – akinek annyira nincs senkije, hogy a Jóistennel beszél, mert mással nem tud – , akinek borzalmas testi-lelki kínokat kellett elszenvednie, mégis túlélte ezeket a nehéz éveket, és szabad, független ember lett belőle. Közben megismerjük a testvére, Nettie sorsát is, akit Afrikába vetett az élet, és végül ő nevelte fel Celie gyermekeit, hogy aztán sok-sok szenvedés után a család végül újra találkozzon. A levelekből kirajzolódó történet szívet-lelket zúz össze, igazi katartikus élményt ad, amelyhez olyan ritkán van szerencséje az olvasónak.

Celie két gyermeket szült az apjának, akiket elvettek tőle, majd férjhez adták egy farmerhez, akinek fel kell nevelnie a három gyermekét. Szeretet semmit, pofont annál többet kap, hosszú ideig csendben tűr, de aztán egyszer csak beköltözik a házba férje szeretője, Shug, aki kinyitja előtte a világot…

Megdöbbentő szembesülni azzal, hogy milyen kilátástalan volt az élete a múlt század elején egy fekete nőnek, és mennyire természetesnek vette, hogy nem lázad fel sanyarú sorsa ellen. Senki sem értékelte, hogy milyen szépen rendben tartotta a házat, odafigyelt a gyerekekre, cselédként tekintettek rá, és ezért ő annak is érezte magát. Aztán Shug-nak köszönhetően ráébredt, hogy másként is lehet élni, érthető módon elege lett a férfiakból, akik csak használták őt és a testét, ezért Shug karjaiban próbálta elfelejteni az őt ért sorscsapásokat. Nem meglepő módon a férje akkor jött rá, hogy mit veszített, amikor elhagyta, és sok évtizedes házasság után végre megtanultak beszélgetni egymással, és Celie végre eljutott odáig, hogy Mr. helyett Albert-nek hívja a férjét, akinek szintén nem volt könnyű felülemelkedni azon a viselkedésmintán, amit ő kapott. Nettie és a gyerekek sorsáról is értesülhetünk, akiknek teljesen más problémákkal kellett szembenézniük a világ másik végén, végig kellett nézniük, hogyan teszi tönkre az őslakosok kultúráját a fejlődés.

A könyv 1982-ben íródott – nálunk 1987-ben jelent meg először - , nyilván azért szólhatott akkoriban hatalmasat, mert akkoriban nem volt annyira a közbeszéd tárgya a családon belüli erőszak, vagy pl. Afrikában a lányok megcsonkítása, mint mostanában, de még ma is nagyon erős mondanivalóval bír. Celie egy sokszorosan hátrányos helyzetű nő, aki annak ellenére vívja ki a szabadságát, hogy szegény, néger, és csúnya, és az élettere egy farmra korlátozódik. Arról is képet kapunk, hogyan nyomták el a fehérek a feketéket (Sofia sorsán keresztül elsősorban), de az igazi dráma mégis a szereplők jellemfejlődésében rejtezik. A főszereplő, Celie helyesírási hibáktól hemzsegő leveleiből ismerhetjük meg a több szálon futó történetet, amelyben minden szereplőnek kőkeményen szembe kell néznie a problémáival, amelyek nemcsak személyesekkel, hanem a négerek akkori társadalmi helyzetével is. Nyers, lecsupaszított dráma ez, és pont ezért tudja ennyire szíven ütni az olvasót.

A levélregény nem túl gyakori, pláne nem a komolyabb műfajban, ugyanakkor jelen esetben tökéletes választás volt az írónő részéről. A főszereplő legbelső gondolatait ismerhetjük meg időrendi sorrendben, így kiválóan kirajzolódik előttünk, hogyan változik meg szépen lassan a gondolkodásmódja és ő maga is. A kezdetben szürke és kilátástalan levelekben fokozatosan jelenik meg az élet, a színek, szélesedik a látókör, simulnak ki a lélek tajtékzó hullámai, csendesednek el a nagy fájdalmak. Celie sok évtizedes cselédlét után rázza meg magát és szakítja el béklyóit, hogy szabad emberré válhasson. Az ő sorsa talán jelentéktelennek látszik, hiszen semmi világraszólót nem tett, azonban a saját kis közösségében nagyon is fontos az ő öntudatra ébredése, megtanulják tisztelni, és szeretni. Mennyivel fontosabb ez önmagunk számára, mint a nagy csinnadrattával járó, de hamar feledésbe merülő nagy tettek, nem igaz? Van mit tanulnunk Celie-től még modern korunkban is, sőt.

10/10

A könyvet az Európa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr7114226567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.