Ryan Murphyt kétségkívül korunk televíziózásának legfontosabb alakjai között említhetjük. Ő és alkotótársa, Brad Falchuk nevéhez fűződik ugye az anno igencsak nagy sikereket is megélt Glee - Sztárok leszünk! című zenés sorozat, majd immáron kábeltévére átnyargalva többek között az American Horror Story vagy a Feud, producerként pedig az American Crime Story-t is ők viszik, de ezt a felsorolást még lehetne egy ideig folytatni. Úgy tűnik azonban, hogy a párosnak semmi sem lehetetlen és energiából sem tudnak egyhamar kifogyni, így az eddig meglévő címek mellé érkezett meg idén júniusban a Pose is, ami leginkább arról híresült el kezdetben, hogy ez lesz az a sorozat, ami rekordmennyiségben fog a stábban foglalkoztatni transszexuális színészeket. De a Pose nem csak a rendkívüli szociális érzékenysége miatt számít különlegesnek, hanem óriási szíve és lelke miatt, valamint természetesen a kiemelkedő minősége miatt is, ami egyenesen az év legjobbjai közé repíti a 8 epizódos évadot.
A történet a '80-as évek második felében, egészen pontosan 1987 New Yorkjában játszódik, a fontos társadalmi változások és különböző szexuális forradalmak idején, amikor is a belváros eldugott klubjaiban csak úgy tombol a "bál-kultúra" világa. Hogy miről is van szó? Ezekben az években kezdett el igazán kibontakozni az LMBTQ közösség köreiben az a szokás, hogy bizonyos időközönként bálokat rendeznek saját maguknak, vagyis egy olyan eseményt, melynek keretében egy előre meghatározott tematika mentén megmutatják magukat a "világnak," de nem csak úgy tessék-lássék módjára, hanem egy-egy ház színeiben versenyezve, kisebb-nagyobb trófeákért folyik a küzdelem. Egy ilyen rendezvényre való felkészülés közben ismerjük meg főhősünket, vagyis Blancát, aki megelégelve az Abundance ház zsarnok asszonyának (Elektra) elnyomó bánásmódját, úgy dönt, hogy egy saját házat alapít, amit a szeretet és a helyes út követése fog összetartani. Hozzá csatlakozik az otthonából melegsége miatt elüldözött, kivételes tánc tehetséggel megáldott Damon, valamint az az Angel, aki prostituáltként próbálja egyengetni jónevű üzletember kuncsafjtjának társaságában életét.
A cselekmény részben Blanca szociális harcairól (például a transszexuálisok elfogadása a meleg bárokban), részben a házak versengéséről, valamint a szerény körülmények közül való kitörésről, de mindenek előtt az álmok üldözéséről szól. Blanca egy olyan világról álmodik, amiben szeretetet és biztonságot tud teremteni újdonsült családja számára, míg Damon a nagyszínpadra és hírnévre, Angel pedig a nőként való elfogadásra, megbecsülésre vágyik, de jóformán valamennyi kisebb karakterről elmondható, hogy ilyen-olyan álmuk megvalósítására törekednek a Nagy Alma klubjaiban, utcáin, vagy rozoga kis garzonlakásukban, amit semmilyen körülmények között nem hajlandóak feladni. Valahol a bálok épp ezeknek az ambícióknak és álmoknak a szimbólumai, hiszen ez az a terep, ahol mindenki megmutathatja, milyen vitalitás rejlik benne. Itt mindenki olyan szerepbe bújhat, amilyenbe csak akar, megfeledkezve a külső világ viszontagságairól.
Merthogy viszontagságokból van bőven. Nem elég az elfogadás hiánya és az alacsony színvonalú életkörülmények, mellyel lépten-nyomon meg kell küzdenie szereplőinknek, de nem szabad azt sem elfelejteni, hogy olyan veszélyek is burjánzanak, mint a drogok egyre nagyobb mértékű terjedése vagy az AIDS betegség, amire nemhogy akkor nem volt, de azóta sem igazán van biztos gyógymód. A Pose ebben a keretben akár lehetett volna egy éjsötét dráma is, de szerencsére nem az lett. Sőt, a sorozat elképesztő életkedvtől duzzad, és ahogyan már említettem, akkor szíve van, mint csak kevés pályatársának. Vannak persze hullámvölgyek és mélypontok a karakterek életében, de Ryan Murphyék nem igazán ezekre helyezték a hangsúlyt, hanem arra, hogy megmutassák, hogyan lehet felállni azokból az ütésekből, amiket az élet és a többségi társadalom mér rájuk. Hogyan lehet a szeretet, a megbocsátást és az elfogadást felhasználva felvenni a harcot a gyűlölettel, az elfogadással és a diszkriminációval. Hogyan fizetődik meg az, ha a emberségesen bánunk a még nálunknál is nehezebb sorsúakkal. Hogyan válhat különbözű rasszú, identitású és beállítottságú emberekből egy igazán erős közösség, kvázi egy igazi család.
A forgatókönyv ezekhez mérten a legtöbb epizódban több olyan pontot is tartalmaz, ami azonnali hatást kiváltva kezdi el melengetni a szívünket, de természetesen ehhez elengedhetetlen a karakterekkel való azonosulás. Hiába rendelkeznek a legtöbben hasonló háttérrel, mindenki útjában van valami olyan különleges, amitől érdekes lesz követni az ő szálát. A korábban ecsetelt casting feltételek miatt ugyan nem mondható el az összes színészről, hogy Oscar-díjas alakítást nyújtanának, de pont ezek miatt a feltételek miatt lesz igazán az hiteles mindaz, amit látunk és emiatt is tudjuk átérezni a karakterek jobb és rosszabb pillanatait egyaránt. Nekik a lelkivilágán keresztül pedig egy egész társadalmi réteg, egy egész színtér vívódása elevenedik meg.
A technikai kivetelezés irányából nézve sincsen nehéz dolgunk a sorozattal, köszönhetően többek között annak is, hogy az FX alkotópárosa ismételten újra megcsinálta azt, amit már oly sokszor: a dinamikus rendezésekkel és folyamatosan, szélvészgyorsan pörgő eseményeknek következtében egy pillanatra sem unatkozunk, sőt New York színes milliőjébe percek alatt szerelmesek leszünk, amire még rádob egy lapáttal az a kellemesen fura, tipikusan egyedi '80-as évekbeli hangulat, amiért annyian rajonganak érte világszerte, és aminek a kultúráját annyira sikerült is megragadni a Pose-ban. Csilivili ruhák, extravagáns figurák, diszkógömbök és természetesen a kor legnagyobb slágerei sem hiányozhattak az összképből. A teljesség igénye nélkül feltűnnek a soundtrack listán olyan nevek, mint Donna Summer, Tina Turner, Whitney Houston, Chaka Kan, a Tears for Fears vagy épp a RUN-D.M.C, de az egészen biztos, hogy Kate Bush túlvilági hangulatú klasszikusát, a Running Up That Hillt napokig-hetekig nem tudjuk majd kiverni a fejünkből.
Az FX bátor volt, kockáztatott, - még ha a nézettségben ez nem is mutatkozik meg - de a Pose-ra adott visszajelzések alapján ismét bejött nekik és ismét sikerült egy forradalmi, radikális projektet megvalósítani, ami joggal szállhat majd harcba bármelyik "év legjobb sorozatai" listán. És nem csupán azért, mert az LMBTQ közösség alkotja a stáb nagy részét, és nem is csak amiatt, mert a cselekmény velük, az ő problémáikkal foglalkozik, hanem azért, mert őszinte, emberi, megrázó, de mégis inkább felemelő, életet ünneplő megközelítésével még ezen a telített sorozatos színtéren is ki tud tűnni az egyre nagyobb tömegből. Ehhez persze szükség volt egy eredeti koncepcióra, egy progresszív szemlélethez és egy ízég-vérig profi, de ugyanakkor szórakoztató megvalósításra. Habár kezdetekben még érezhetően keresi a hangját a Pose, kell neki néhány epizód, hogy minden helyére kerüljön, de már az első pillanatoktól kezdve varázslatos mindaz. ami elénk tárul, később pedig csak még nagyobb magabiztonsággal és még erőteljesebben tudják Ryan Murphyék feleleveníteni ennek a társaságnak a koránt sem felhőtlen, de mindenképpen pezsgő, életigenlő mindennapjait.
