Mamma Mia! Sose hagyjuk abba / Mamma Mia! Here We Go Again (2018)
2018. augusztus 15. írta: P.A. Doorman

Mamma Mia! Sose hagyjuk abba / Mamma Mia! Here We Go Again (2018)

Avagy mitől édes a baklava!

 mamma_mia_2_fbcover.jpg

Igaz, hogy már jócskán túl vagyunk a magyarországi premieren, de hát nincs mit tenni, vidékre minden kicsit lassabban érkezik. Viccet félretéve, kis városomnak van egy remek ART mozija, és tudatos döntésként azzal támogatom ezt a hangulatos egytermes mozit, hogy nem robogok fel a megyeszékhelyre minden egyes filmre a premier hetében. Így van olyan film, ami kicsit késve érkezik el hozzám. Így járt ezzel a Mamma Mia! Sose hagyjuk abba is. Mondanom sem kell, hogy régen éltem át azt a moziélményt, hogy teltházas vetítésen vegyek részt. Kérem szépen az a helyzet, hogy – csak a teljesség kedvéért - pár széket leszámítva megtelt a nézőtér. Telis-tele volt a mozi rengeteg tini lánnyal, a negyvenes, ötvenes éveiben járó anyukákkal és elvétve az én harmincas generációm nőnemű tagjaival. És persze azzal a maroknyi férfival, akik elkísérték kedvesüket a vetítésre. Nem gondoltam volna, hogy úgy járok ezzel a filmmel, mint a Terminátor 2: Az ítélet napjával. Tudom kicsit nyakatekert a párhuzam, de mindkét esetben a második részt láttam először. Bár ez így nem teljesen igaz, a mostani film kapcsán volt némi sejtésem az első rész tartalmat illetően, mert volt szerencsém egy remek élőszereplős musicalben látnom, ahogy Sophie próbálja kideríteni, hogy a három ígéretes jelöltből ki lehet az édesapja.

A Sose hagyjuk abba a már jól megismert Kalokairi szigetére visz minket Görögország festői tájára. Az ismerős hotel nagy felújításon ment keresztül, Donna lánya, Sophie a frissen renovált szálloda átadására készül egy pazar partyval. Természetesen, mint lenni szokott, semmi sem megy úgy, ahogyan kellene, és ha mindez nem lenne elég, egy nem várt rokon is megérkezik a partira.

Alapjában véve szeretem a musicaleket, erre a történetre is reménykedve, kellemes hangulattal ültem be. Bíztam benne, hogy jól fogok szórakozni, és nem árulok el nagy titkot, így is lett. A film elején feltettem magamnak a kérdést, miért is szeretem ezt a műfajt, és miért szeretem jobban, ha közösségben, többedmagammal nézek egy ilyen filmet? Nos, a film végén a stáblistának álcázott össznépi nagy éneklés adta meg erre a kérdésre a választ. Azon kaptam magam és a kedves nézőtársakat, hogy az egyik legismertebb Abba szám ritmusára dobogunk a nézőtéren. Ez igazán maradandó élmény volt. Utólag belegondolva nem csak a film végén volt meg ez a feeling, hanem bizony fel-felvillant a Mamma Mia tíz évvel későbbi folytatásában.

 118.jpg

A két idősíkon játszódó történet igazán hatásos, az események nagyrésze napjainkat mutatja be Sophie-val a főszerepben, de ugyanakkor az első részben megismert történéseket is megjeleníti 1979-ben. Így láthatjuk, hogy a fiatal Donna hogyan gabalyodik össze a három ügyeletes Don Juannal, hogy aztán életre szóló sorsot vállaljon a szigettel és a hotellel. Érdekes volt látni Donna botlásait és legszebb pillanatait, valahogy számomra a múltban játszódó részek sokkal fogyaszthatóbbak voltak, a szereplők 1979-ben viselt öltözéke a régóta tomboló retro hangulat miatt igazán menő volt. A sziget múltbeli kocsmája annyira hitelesre sikeredett, olyan hangulatos lett, hogy többször is kedvem támadt a film alatt beülni abba a görög krimóba meginni egy jó hideg sört. Az egyedi hangulatok nemcsak a helyszínek tekintetében sikerültek egész jól, hanem bizony egy-egy kamerabeállítás is adott pár kellemes pillanatot. A kamerák fölött áthajtó biciklis jelenet nagyon tetszett, de a két különböző helyszínen énekelt tükrös duett is igen hangulatos volt.  

A zenei betétekre sem lehet panaszunk, minden dal a megfelelő pillanatban csendül fel, nem teszi komikussá ezzel a jelenetet, kivéve, hacsak nem ez a célja. Lásd, a párizsi étterem esete, amikor Donna és Harry bagettal kardoznak. Hiába a jó időzítés, azért szerintem a Meryl Streep-es első rész jobban szólt. A film egyik nagy gyengéjének éreztem a párbeszédeket, helyenként erőtlenek, súlytalanok, vagy éppen túlságosan teátrálisak, és nem tudom, hogy a Szombathelyen látott musicalnek hála, de a film nézése során - főleg az amúgy is színpadias párbeszédek közben – úgy éreztem, mintha színházban lennék. Ugyanakkor ez a film ékes példája annak, hogy a színészi játék nem csak a párbeszédekről szól. A főszerepet játszó Amanda Seyfried igazán bájos Sophie szerepében, ragyogó mosolya és hatalmas galamb szemei üdítő látvány volt. Érezhetően erősebb alakítást nyújtott, mint a tíz évvel ezelőtti első részben. Ezen nem kell csodálkozni, hisz volt ideje tapasztalatot gyűjteni ennyi év alatt. A Sheridan lány kedvesét alakító Dominic Cooper viszont gyenge volt, érzetre ő egy tipikus olyan pasi, akinek kijárna a film elején egy hatalmas tockos, hogy magához térjen. Ez a pali nem sok vizet zavart a film során, a nyilvánvaló biológiai szerepvállalásán kívül nem tesz le semmi egyebet az asztalra. A fiatal Donnát alakító Lily James igazán jól játszott az egész film alatt, de valahogy nem tudtam hova tenni ezt a színésznőt. Egyszer csak beugrott, hogy a Hamupipőke legújabb feldolgozásában játszotta a címszerepet. Egész bájos leányzó, érdemes rá odafigyelni, kap még ő nagyobb szerepet is. Ha már a hölgyeknél tartunk, a nagyágyúnak szánt Cher nem szólt akkorát, mint vártam, és hát ezzel a műarccal nem hittem el, hogy ő lenne a Meryl Streep által megszemélyesített Donna anyja. A fiúk, Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgard mind hozták azt a teljesítményt, ami várható tőlük. Bár azért tagadhatatlan, hogy eljárt már felettük az idő, de az az igazság, hogy én is szeretnék így kinézni ennyi évesen, mint Colin Firth. Sajnálom, nálam a Kingsman óta ő a megtestesült férfi elegancia.

A film azért lehet sikeres – noha azért biztosan nem fog rekordokat dönteni –, mert olyan emberi érzésekre és élményekre épít, amit már minden néző átélt, vagy át fog élni. A publikum vágyát jeleníti meg, és egy érdekes sorsszerű paradoxonnal megad mindent a főhősnek, amit a múltban megtagadott Donnatól. Ezzel egyfajta igazságszolgáltatást nyújtva Sophie-nak és a nézőnek. Ezért van az, hogy néhol majdnem – és itt a hangsúly a majdnemen van – elérzékenyülhet a néző.

Mindenképpen ajánlom megnézésre ezt a jó kis könnyed, szórakozást nyújtó történetet. Humoros, ugyanakkor mégis képes üzenetet közvetíteni a néző felé álmokról, családról, barátokról és a nagybetűs szerelemről.

7/10

A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8814181155

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.