Könyvkritika: Bán Zsófia: Lehet lélegezni! (2018)
2018. augusztus 11. írta: chipolino

Könyvkritika: Bán Zsófia: Lehet lélegezni! (2018)

„(…) szeretet, igen, ez is egy jó szó (…).”

lehet_lelegezni.jpg

Bán Zsófia novelláskötete olyan, mint egy nagy mindenízű torta – minden elbeszélésnek különleges aromája van, és a végére a sok történet összeáll egy befejezett, lekerekített egésszé, még akkor is, ha a darabok közül nem mindegyik a fogunkra való. Egy-egy pillanatra belesünk életekbe, sorsokba, elmélkedünk, emlékezünk, és a legfontosabb, hogy közben lélegzünk.

A kötet 19 novellát tartalmaz, ezek a legtöbbször rövidek, pár oldalasak, csak felvillantanak valamit emberi kapcsolatokról, tragédiákról, küzdelmekről. Mintha kapcsolgatnánk a tévét, és csak pár percre ragadnánk le egy-egy műsornál – emiatt viszont nehéz azonosulni a szereplőkkel, annak ellenére, hogy kifejezetten erős karakterek népesítik be ezt a világot, és mesélnek nekünk az álmaikról, vágyaikról, igencsak komoly témák árnyékában (bevándorlás, homoszexualitás, autizmus, prostitúció stb.).

Az élőbeszédhez közelítő prózanyelv néhol könnyíti, néhol inkább nehezíti a befogadást; a hosszú gondolatfolyamok, belső monológok sokszor oldalakon keresztül tekeregnek, mint a kígyók. Jellemzőek a gondolat- és zárójelek közötti kiszólások is: ezek általában kérdések, vagy ironikus, csipkelődő megjegyzések („Most azonban, semmi kétség – semmi kétség? – (…)”), amelyek elgondolkodtatnak, egyben pedig sajátos humort adnak a történetekhez. Néha viszont ez is kicsit túl sok, és az ellenkező hatást éri el; mintha minden addigi gondolatot idézőjelbe tenne, elveszi a súlyukat. Mintha csak legyintenénk, hogy nem komoly, nem lényeges, pedig igazán megrázó életutakat is találunk a történetek között.

Bán Zsófia bölcsessége és ironikus humora átjárja a novellákat: „(…) és bizonyára boldogan él (de mi a boldogság?), míg 1944 novemberében meg nem hal. Van, amin egy jó ejtőernyő sem segít.” A lélegzetvételnyi történeteknek általában nincs nagy csattanó vagy tanulság a végén, pedig gondosan fel vannak építve, szép ívük van. Egyszerűen csak jön az újabb belégzés, az újabb mese életekről, kapaszkodásról és elengedésről, elvágyódásról és hazatérésről.

Nagyon mai, nagyon aktuális kötet ez; bőven van benne társadalomkritika, a magyar valóság mindennapjai, lehetőségek és lehetetlenségek, miközben azon gondolkodunk, mennyire vagyunk irányítói a saját életünknek, és mit is jelent a szabadság. A lélegzés, a be- és kilégzés ritmusa tartja össze a történeteket, amelyek tele vannak intertextuális utalásokkal is, tisztelgéssel a nagy elődök előtt, miközben szorongásokról, testi és lelki védtelenségről, bizonytalanságról mesélnek. Különleges világ ez sok-sok réteggel, amelyben néhol még fantasyelemek is feltűnnek (Az elvackolódás módjai).

Több novella is megfogott, a kedvencem talán mégis a Márquez emlékére írt Sárga; egészen elképesztő, hogy három oldalban ennyire el lehet kapni Márquez esszenciáját. Visszahozta azokat az érzéseket, amiket a Száz év magány olvasásakor éreztem, amiért nem lehetek elég hálás. A másik, ami pedig napokig járt a fejemben, A nap aktív vidéke-ben Adeh által olvasott mondat: „if you kill a snake you have a snake”. Ráadásul minél többször lapoztam és gondoltam át a befejezése után, annál erősebbnek érzem a könyvet: ez egy többszöri újraolvasást is megérő, sok apró csodával teletűzdelt novelláskötet. 

8/10

A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6314166513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.