Könyvkritika: Caleb Krisp: Hozzátok el nekem Ivy Pocket fejét! (2018)
2018. augusztus 10. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Caleb Krisp: Hozzátok el nekem Ivy Pocket fejét! (2018)

Hozza a korábbi részek szintjét a befejező kötet is, unalom kizárt, bár egy árnyalattal kevésbé sikerült zseniálisra a finálé, mint lehetett volna

ivy.jpg

Az első rész kritikája.

A második rész kritikája.

Hiányozni fog Ivy. Mert sajnos itt a vége, nincs újabb hajmeresztő kaland, átjárás két világ között, utoljára élvezhettük Miss Pocket nem annyira kifinomult stílusát és kevésbé éles eszét. Szeretem a zakkant meséket, mert nem átlagosak, ezért nagyon sajnálom, hogy befejeződött a trilógia, viszont istenien szórakoztam az utolsó részen is. Caleb Krisp Ivy-hez méltó lezárást prezentált nekünk, talán csak az utolsó oldalak lógtak ki egy kicsit a korábbi erősen sötét tónusú hangulatból, de hát ez mégiscsak egy mese, nem lehet a végtelenségig drámázni benne, nem igaz? A kalandokra most sem lehet panasz, a szerző rá tudott tenni még egy lapáttal a korábbi részekben sem éppen csillámpónis fordulatokra, minden szál összeér a végén, ahogyan azt kell, de nem éppen szokványos módon, ahogyan azt Miss Pocket-től megszokhattuk. Ivy igazi antihős, nem szép, nem okos, viszont helyén van a szíve, és a morcos külső mögött valójában egy nagyon is érzékeny lélek lakozik, amely ugyanúgy szeretetre áhítozik, mint bárki, az apátlan-anyátlan árvának a legfontosabb a család, amely az ő esetében nem kicsit bonyolult. Az előző részekben már kiderült, ki áll a rossz és ki a jó oldalon, de azért még van egy újabb karakter az író tarsolyában, amelyen kellőképpen ledöbbenhetünk. Nem mondanám, hogy mindenkinek ajánlom ezt a mesét, kell hozzá egy kis nyitottáság, hiszen nemcsak a főhős nem szerethető, a többi szereplő sem szokványos, de legalább egyedi a történet és biztosan nem fogjuk egyhamar elfelejteni Ivy Pocket-et és viselt dolgait. Hozza a korábbi részek szintjét a befejező kötet is, unalom kizárt, bár egy árnyalattal kevésbé sikerült zseniálisra a finálé, mint lehetett volna.

Ivy Pocket-nek rengeteg dolga van, meg kell mentenie Rebeccát, az édesanyját és amúgy mellesleg Prospát is, saját magáról nem is beszélve. Nem könnyű elkerülni Miss Always-t és a lokkjait, de szerencsére Miss Frost is feltűnik a színen, ahogyan a régi barátok és ellenségek is. Az Óragyémánt azonban nem nagyon akar működni, ezért Ivy-nak alternatív lehetőségeket kell találnia ahhoz, hogy visszatérjen Prospába, a kalandjai során pedig még önmagával is összefut...

Picit csalódott vagyok, nekem hiányzott a végéről egy olyan igazi vad Ivy-s csavar, valahogy pont az utolsó részre fogyott el egy picit a szerző fantáziája, nem vagyok hozzászokva, hogy kitaláljam, mi történik a következő oldalon, pont az volt a legnagyobb erénye ennek a sorozatnak, hogy tökéletesen kiszámíthatatlan volt. A zseniálisan sötét tónus is kicsit elszürkült, nem szólt mindvégig a szellemi tűzijáték, néha csak pislálkolt az amúgy sodró lendületű történet tüze, de összességében még mindig átlagon felüli darabról van szó a saját műfajában. Nyilván nem volt könnyű befejezni egy tökéletesen sablonmentes sztorit úgy, hogy a happy end se maradjon el, de azért egy hangyányit gyengusabbra sikeredett a végjáték, mint gondoltam volna. Mindezzel együtt imádtam Ivy legújabb kalandjait, ez a lány vonzza a bajt, a stílusa pedig nos, finoman szólva sem kedves, de legalább nem unalmas sem a karater, sem pedig a történet.

Ivy hazudik, mint a vízfolyás, mindenkinél okosabbnak hiszi magát, sohasem fogja be a száját, nem éppen úrilányhoz méltóan beszél, és mégis teljes gőzzel drukkolunk neki, hogy mentse meg Prospát és a barátait és találja meg a családját. Mert ez a kislány valójában ugyanolyan, mint bármelyikünk, álarcot visel és próbálja túlélni a mindennapokat, miközben legbelül igazi érzelmekért és szeretetért remeg. Nem jutott neki könnyű sors, hiszen nem elég, hogy félig halott, nagyon bonyolultak a családi viszonyai, ráadásul mindenki rá vadászik, kevés a barátja, és rájuk is folyamatosan bajt hoz. Mégis ő az egyetlen reménye Prospának, amelyet súlyos átok súlyt már évszázadok óta, az emberek szenvednek, a túlélésüket az Ivy világából elrabolt lelkek biztosítják, akikre szintén borzalmas sors vár, ráadásul többen is át akarják venni az uralmat ebben a jobb sorsra érdemes birodalomban. Közben az idő is sürget, hiszen ha megszűnik az átjáró a világok között, Ivy örökre elveszíti a családját, vagyis csőstül jönnek a kalandok, csak győzzük követni őket.

A két világ között egyre inkább elmosódik határ, azonban az igazán fontos dolgok most Prospában történnek, amelynek megismerhetjük szomorú történetét, és lakosainak kilátástalan sorsát, melyet a sötét mágia tett tönkre évszázadokkal ezelőtt. Az Óragyémántról is meg tudunk végre mindent, ahogyan az is kiderül, miért pont Ivy került az események középpontjába. A szerző bedobott mindent, hogy a zárókötet emlékezetes legyen (ami nem volt könnyű, hiszen az előző részek eléggé magasra tették a mércét), kár, hogy a végére kifogyott a szufla a történetből, de nem baj, ezzel az apró szépséghibával együtt is nagyon szerettem ezt a különleges mesét, amely összességében méltó lezárása volt Miss Pocket kalandjainak. A zűrös, furcsa lány felülemelkedett a nehézségeken, talán nekünk is kellene egy Prospa, amelyben kiléphetünk a saját szürke hétköznapjainkból és olyan kalandokat élhetünk át, amelyek által többek leszünk és még jót is tehetünk a világgal, vagy lehet inkább meg kellene keresnünk saját magunkban a magunk Prospáját.

8/10

A könyvet a Kolibri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr914165683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.