Képregénykritika: Neil Gaiman: Death – Halál: Teljes gyűjtemény (2018)
2018. augusztus 09. írta: chipolino

Képregénykritika: Neil Gaiman: Death – Halál: Teljes gyűjtemény (2018)

„– Szóval, még találkozunk.”

death-halal.jpg

Elképesztően igényes kiadás, Dave McKean gyönyörű borítói és Neil Gaiman elgondolkodtató, csodás történetei. A Fumax Kiadó jóvoltából végre magyarul is olvashatjuk az összegyűjtött és egy kötetbe rendezett összes Halál-képregényt, a Sandman-sorozatban megjelent Halálos részekkel együtt, egy képgalériával is kiegészítve. Olyan kiadvány ez, ami nem hiányozhat egyetlen Gaiman-rajongó polcáról sem.

A kötet a Sandmanből már ismert képregényekkel indul – hihetetlen érzés volt visszatérni Morpheusz világába, és külön érdekes a kontraszt, ami a Sandman- és a Halál-történetek között érezhető: a Sandmanban Gaiman erősebben építkezik mitológiából, mágiából, ott a világépítés mélyebb, míg Halál esetében az ember a lényeges, sorsokat látunk, fájdalmat, küzdelmet és örömöt, emberi életutakat.

Mindezt pedig Halál, egy fekete ruhás, sápadt, energikus, bájos fiatal lány szemén keresztül. Halál karaktere nagyon erős: mindenkit ismer és szeret, nem ítélkezik, nem (vagy nem nagyon) lehet vele alkudozni, de megértő és kedves, úgy fogad, mint egy régi barátot. Sokat elárul róla, hogy minden századik évben ő is él egy napot, hogy megértse, megtapasztalja az élet értékét.

Halál a legtöbb esetben csak megfigyelő, nem tesz hozzá az események alakulásához, de a jelenléte éppen elég ahhoz, hogy a szereplők kicsit másképp nézzék a körülöttük lévőket és önmagukat. Átértelmeződik ilyenkor szinte minden, súlyt kapnak lényegtelennek tartott dolgok, és az, hogy valami igazságos-e, teljesen értelmetlen kérdéssé válik. A karakterek legtöbbje szerethető, sokfélék, érdekesek; jól mutatják az emberi kapcsolatok bonyolultságát. Emellett van itt homoszexualitás, öngyilkossági vágy, celebség, gyász, és persze a legkülönfélébb megszállottságok; Gaiman nagyot merít a különböző tulajdonságok, célok, álmok közül is.

A történetek hangulata varázslatos; néha egy-egy gondolat elég klisés vagy szájbarágós, de ez alapvetően nem vesz el a hatásukból. Mégiscsak életről és halálról, az emberi élet értelméről gondolkodunk, és ahogy Foxglove is mondja, a közhelyek nagyon is igazak. „Minden, aminek értelme van, (…) ami bölcsességnek számít, nem más, mint nyilvánvaló és giccses hülyeség. Legalábbis annak tűnik, amíg rá nem jössz magadtól.”

A grafikák változatosak, sok illusztrátor sokféle képi világa kapcsolódik itt össze, végül mégis kiadnak egy csak a Halálra jellemző furcsa, de valahogy kellemesen furcsa atmoszférát. Hozzám a Téli mese hangulata állt a legközelebb, de az is szerves része ennek az izgalmas vizuális egésznek.

d-h_kep.jpg

Gaiman pedig az egyik legnagyobb ma élő mesélő, és ezt ebben a kötetben is bebizonyítja. Mindenki úgy álljon neki a kiadványnak, hogy nem nagyon lehet letenni – észrevétlenül beszippant, és együtt vágunk neki Halállal, hogy tapasztaljunk, szeressünk, boldogok és szomorúak legyünk – éljünk. Mert a végén úgyis találkozunk. „Az első élőlény létezésénél már ott voltam, és vártam. Mikor az utolsó élőlény is meghal, elvégeztem a munkám. Felpakolom a székeket az asztalokra, lekapcsolom a villanyt, és távozáskor bezárom az univerzumot.”

9/10

A kötetet a Fumax Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr8214162725

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.