Könyvkritika: Jamagucsi Szango: Tokugava - A legnagyobb sógun (2018)
2018. augusztus 02. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Jamagucsi Szango: Tokugava - A legnagyobb sógun (2018)

Egy remek, de kicsit száraz életrajzi regény

tokugava.jpg

Tokugava Iejaszu valóban a legnagyobb sógun volt, sok-sok év háború után békét hozott Japánban, legyőzte az addig egymás ellen harcoló daimókat, vagyis nagyurakat, egyesítette a birodalmat. Az általa kiépített rendszer 1603-tól egészen 1868-ig, a Meidzsi-restaurációig állt fenn, ebben az időszakban az ország bezárkódott, de hatalmas fejlődésnek indult. Tokugava alakjáról mintázták gyerekkorunk kedvenc Toranaga szamáját a Sógun című. sorozatban, Toshiro Mifune kiváló alakításában, őszintén bevallom, ha annak idején nem nézem rongyosra Andzsin-szan kalandjait, minden történelemmániám ellenére sem lettem volna kíváncsi az igazi sógunra. Érdeklődve vártam, hogy milyen lesz ez az életrajzi regény, és az a helyzet, hogy egy kicsit csalódott vagyok. Valóban mindent megtudunk a nagyúrról, arról a sok évtizedes küzdelemről, amelynek köszönhetően megkapta a császártól a sóguni címet, de olyan mennyiségű adat és névhalmazt zúdít ránk a szerző, hogy erősen az olvasmányélmény rovására megy. Nem mondanám sodró lendületű történelmi regénynek, az ember helyett a stratégián van a hangsúly, látványos csaták helyett inkább a politikai összefüggésekre helyezi a hangsúlyt a szerző, ami alapvetően nem baj, de azért szórakozni is szeretnénk a nagy országvívás közepette, a sokadik várostrom és szeppuku után kicsit elfárad az olvasó figyelme. Mindezzel együtt ez egy remek életrajzi könyv, méltó Tokugavához, azonban elsősorban történelemrajongóknak és a haditudományok szerelmeseinek ajánlanám, kicsit túlságosan száraz a stílusa ahhoz, hogy lekösse a figyelmét egy olyan olvasónak, aki romantikus hevülettel katanával rohamozó szamurájezredekről szeretne olvasni és figyelemmel követni, ahogyan tűzzel-vassal hódítja meg a birodalmat Tokugava. Nos, a valóság kicsit kiábrándítóbb, a leendő sógun inkább a türelmének és a stratégiai érzékének - na meg a nagyon hatékony kémhálózatának - köszönhette, hogy a sok egymással versengő nagyúr közül ő tudott kiemelkedni. Okos döntéseket hozott, ravaszul taktikázott, kivárta, amíg az össszes nagy klánt egymás ellen tudja fordítani, és le tudja győzni. Nem fél vért ontani a céljai elérése érdekében, a saját családját is feláldozta, ha kellett, de mégis mindenki tisztelte, mert tudták, hogy a "busi no hito koto" (a harcosnak egy szava van) elve szerint él, nem forgatta a köpönyegét, nem szegte meg a szavát. Mindent megtudunk Tokugaváról, amit csak akarunk, azonban ne várjunk egy mindent elsöprő olvasmányélményt, ha ezzel tisztában vagyunk, emlékezetes darabhoz lesz szerencsénk.

Az 1543-ban született Takecsijo Hirodatának gyorsan fel kellett nőnie, alig volt 5 éves, amikor apja kénytelen volt túszként elküleni egy másik nagyúrhoz, azonban útközben elrabolta egy ellenséges család és néhány évig egy kolostorban kellett élnie, csak után kezdődhetett meg származásához méltó neveltetése. Már fiatalon kitűnt a kortársai közül, hamarosan az egyik legerősebb daimjó lett, azonban még sok-sok évnek kellett eltelnie, amíg elfoglalhatta a sóguni hivatalt...

Kár, hogy a szerző beleveszett a részletekbe, egy idő után képtelenség követni, hogy ki kinek a kije, és melyik oldalon áll, de miután ezt el tudjuk engedni, és rájövünk, hogy kik a főszereplők, akikre oda kell figyelnünk, át tudjuk érezni, milyen volt az élet azokban az években Japánban, amikor a nagyurak belharcai miatt folyamatos háborúban állt az ország. A császárnak csak erkölcsi (és természetesen isteni) hatalma volt, a valódi uralom a daimjók kezében összpontosult, akik véres csatákat vívtak azért, hogy minél nagyobb befolyásra tegyenek szert, a klánok nagyon könnyen eltűnhettek a történelem színpadáról (hiszen a vesztesek vezetőinek kötelező volt a szeppuku), ezért minden lépésüket meg kellett fontolniuk, nagyon nem volt mindegy, hogy melyik időpontban kinek az oldalára állnak. Ebben a vérzivataros időszakban kellett felnőnie Tokugavának és megállnia a helyét, okosan taktikázva a győztes oldalon maradni, majd megnyerni a mindent eldöntő végső harcot az utolsó nagy ellenfél ellen. Bátor katona volt, aki azonban elsősorban a fejét használta, és hatékony kémhálózatot épített ki, amelynek köszönhetően mindig ő tudott meg minden fontos hírt először, és így végig tudta gondolni, hogyan reagáljon rá.

Egész életében csak egyetlen csatát vesztett el, azonban ő sem volt tévedhetetlen, neki is voltak mélypontok az életében, ezek közül a legsúlyosabb az volt, amikor kénytelen volt árulás miatt szeppukura utasítani a saját fiát, és lefejeztetni a feleségét. Nem volt könnyű meghoznia ezt a döntést, de az adott kényes politikai szituációban nem tehetett mást, természetesen nagyon megrázta az eset, de túl kellett lépnie a saját személyes fájdalmán, hogy tovább haladjon a saját útján. Nem volt híján ambícióknak, tudta, hogy ő akar lenni a sógun, de azt is tudta, hogy ehhez sok évtizedes mindennapos harc vezet, amelyben a legfőbb fegyverei a türelem és a jó stratégiai érzék. Lassan, de biztosan haladt előre a terveiben, sokat segített neki kedvenc ágyasa, aki nagyon okos nő volt, tudta, hogyan kell ügyesen befolyásolniTokugavát, és azt is tudta, hogy az ő fia lesz az örököse, és annak megfelelően neveltette. Az asszony elvesztése után a magánélete sohasem volt olyan boldog, mint régen, de akkor már biztos volt, hogy el fogja érni végső célját, és a fia is felnőtt, tehát a dinasztia jövője is biztosítva volt.

Kár, hogy a sok stratégia mellett nem marad idő a mindennapi japán élet megismerésére, a politikai harcok közepette elsikkad az ország bemutatása, miközben száguldunk egyik helyszínről a másikra, és szőjük a következő hálót a következő áldozatnak, nem tudjuk meg, hogyan élték meg ezeket a folyamatos véres csatározásokat az egyszerű emberek. A nagyurakon van a hangsúly, a hadvezéreken, a szamurájokon, a nagy tragédiákon és dicsőségeken, miközben a hétköznapi apróságokról lemaradunk, pedig ettől lett volna igazán élő ez a regény, amelybe nehéz teljes szívvel belefeledkezni, de annál többet tudunk meg egy számunkra távoli és idegen ország sorsfordító évtizedeiről.

8/10

A könyvet a Szenzár Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr114149061

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rozsgyi 2018.08.02. 09:16:41

Na ez a nekem való regény!