Könyvkritika: Ryan Graudin: Invictus - Az idő gyermeke (2018)
2018. július 27. írta: FilmBaráth

Könyvkritika: Ryan Graudin: Invictus - Az idő gyermeke (2018)

Egy remek időutazós ifjúsági kalandregény

invictus_1.jpg

Azt a kénköves buheráját neki, mi a fenének kell belekeverni az idővonalakba, pláne egy tudósnak, aki tudja, hogy ezzel mekkora kalamajkát okozhat az egész univerzumnak? De hát egy időutazónak is van szíve, nem tud és nem is akar ellenállni egy izmos, jóképű gladiátornak az ókori Rómában, hogy aztán az időn kívül született gyermekük miatt orbitális problémák keletkezzenek a világok sokaságában. Nem, nem kell izgulni, ez egy ifjúsági kalandregény, vagyis csak annyira kerül megközelítésre filozófiai szempontból a téma, hogy a célcsoport kellőképpen elgondolkodjon rajta, a hangsúly az akción és az érzelmeken van, na és persze az időutazáson. Mert ki ne szeretné megnézni élőben a Titanicot, a piramisokat, az alexandriai könyvtárat és sok csodát, pláne, ha közben még kalózkodhat is? Nekem úgy látszik, még nem sikerült felnőnöm, mert 42 évesen is iszonyúan jól szórakoztam a történeten, történelemmániás lelkem pedig örült, amikor az ókori Colosseumnál futottak össze a nagyon sok szálon futó események, és örömmel nyugtáztam, hogy a szerző alaposan utánajárt azoknak a koroknak, ahol a szereplői megfordultak. Együltő helyemben olvastam végig ezt azt izgalmas könyvet, amelyben remekül keverednek az idősíkok, rengeteg a kiszámíthatatlan fordulat, a végső kalandnál levegőt sem mertem venni, nehogy lemaradjak valamiről és elveszítsem a fonalat. Mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani ezt a könyvet, aki egy szórakozató olvasmányra vágyik, bár megvannak a maga kis hibái, tökéletesen ki tudja kapcsolni az olvasóját a hétköznapi gondokból, garantáltan már az első oldalakon bele fog veszni az időutazásos kalandokba. Kár, hogy a történet közepe felé kicsit leülnek az események, és a karakterek picit felszínesre sikeredtek (és egyáltalán nem a főszereplő volt a legizgalmasabb), több szál is elvarratlan maradt, ezért volt egy kis hiányérzetem, de összességében nagyon jó kis könyvhöz volt szerencsém.

Empra McCarthy Kr. u. 95-ben éppen a rögzítői munkáját végzi, amikor elfolyik a magzatvize, és a dolgok úgy alakulnak, hogy a kisfia időn kívül születik meg. Az édesanya néhány évvel később örökre eltűnik egy küldetés során, Far pedig mindent megtesz, hogy ő is időutazó lehessen. Azonban a végső vizsgán elbukik, és hiába próbálja magyarázni, hogy valaki meghekkelte a programot, senki sem hisz neki, így úgy néz ki, örökre le kell mondania legnagyobb álmáról. Aztán felajánlanak neki egy saját hajót, amelynek Invictus a neve, ahol ő a kapitány és a legénységet is ő választhatja ki, a feladat pedig kalózkodás: különböző tárgyakat kell ellopniuk a múltban. Minden remekül megy, mígnem a Titanicon Far találkozik egy furcsa lánnyal, Eliottal...

Az időutazás mindig érdekes, pláne, ha ennyire kalandos, és persze dübörögnek benne az érzelmek. Felnőtt fejjel természetesen picit megmosolyogtató, hogy mennyit szenvednek a fiatalok, amíg ejutnak az első csókig, és egy picit hiteltelen, hogy mindössze 18 éves gyerekek ilyen felnőtt módon nézzenek szembe az eléjük tornyosuló problémákkal, de mindezzel együtt nem csak a célcsoportot köti le teljesen a történet, hanem a felnőtteket is. Mert szó szerint világmegváltásról van szó, miközben ezerrel megy a kalózkodás, és ki ne szeretné a veszélyt, régi idők levegőjét szívni, és történelmi helyeket megtekinteni a maguk valójában? Mindez persze kevés lenne egy jó könyvhöz, ezért a szerző belezsúfolt még jó adag időkeveredést, családi szálakat, és persze a félelmetes Elenyészt, amely szó szerint elemészti az időt. Filmszerűen peregnek az események, olyan, mintha egy menő sorozatot néznénk, remek szórakozás, amely nem fekszi meg a gyomrot, de nem is átlagos darab.

Kalandvágyó ifjú hőseinknek gyorsan fel kell nőniük a feladathoz, amelyet meg kell oldaniuk ahhoz, hogy nemcsak a saját világuk meneküljön meg, hanem a párhuzamos univerzumok és a jövőjük is. Először természetesen sokkot kapnak, amikor Eliott vázolja nekik, hogy mibe csöppentek és milyen kulcsszerepet játszik Far az idő-, és térközi problémákban, de aztán megemberelik magukat, és a legőrültebb dolgokat is bevállalva megpróbálják a lehetetlent. A szerző jól keveri a kártyákat, ahol kicsit leül az időutazás témaköre, ott bedob egy-két újabb szálat a karaterekre vonatkozóan, akcióban, érzelemben nincs hiány, ahogyan szívfacsaró és humoros jelenetekben sem, a "hűha" élmény is elő-előfordul, vagyis egy nagyon jól felépített történetről van szó, amely olvastatja magát, ha nem is hibáktól mentes, de nagyon eredeti a sztori.

Tényleg kár, hogy pont a főhős karaktere lett egy kicsit elnagyolt, miközben unokatestvére, Imogen sokkal színesebb egyéniség (szó szerint is, ugyanis a hölgyemény hihetetlen hajszínekben tud tündökölni, és nagyon vicces naplóbejegyzéseket tud írni), a kezdetben nagyon titokzatos Eliott a végére sajnos eléggé elszürkül, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, az izgalmas kalandok és az idővel való kreatív játék kárpótolja az olvasót ezekért a momentumokért. Aki a nyári szabadsághoz keres egy szórakoztató könyvet, az nem fog tévedni ezzel a kötettel, az Invictuson garantáltan izgalmas kalandok várnak rá.

8/10

A könyvet a Maxim kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr9914128147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.