Könyvkritika: Benyák Zoltán: Az utolsó emberig (2018)
2018. június 27. írta: Nagy Judit Áfonya

Könyvkritika: Benyák Zoltán: Az utolsó emberig (2018)

Egy életeken át tartó utazás krónikája

benyak2jo.jpg

Ahol az egyediség és a kiforrott stílus találkozik, megszületik valami, amit bármely szöveges alkotást illetően csak úgy tudunk nevén nevezni: atmoszféra. A képzeletben összeálló történeteket átjáró, az olvasás során a "könyvben utazót" éppen csak körülvevő hangulatburok. Az utolsó emberig éppen ilyen írás, még ha elsőre talán összefüggéstelennek tűnnek is a kisebb-nagyobb erőbefektetéssel megírt történetek, sorsok. Az egész regény egy nagy, vázlatos történelemkönyv az emberiség múltjáról és lehetséges jövőjéről, de nem áll meg a víziók gyorsan lefestett atmoszférájánál, az író eleinte kevésbé érzékelhetően, később annál nagyobb átéléssel ötvözi ezt a kalandregényt a filozófiával. Vallásról vagy épp vallástalanságról, gyilkosságról és életről, igazról és gonoszról elmélkedik, miközben váltogatja a köpenyt, az emberi életeket, akárcsak a bőrt vagy a változó divat miatt kifutó ruhatárat. 

A regényben szereplő korszakok még úgy is élethűen jelennek meg, hogy történelmi tanulmányainkból vagy épp önszorgalomból, egyéni érdeklődésből végett kutatások alapján tudhatjuk, hogy egyes szereplők plusz jellemvonásokat, új árnyalatokat kaptak, történetük kiegészült a fantáziálás során hozzáadott elemekkel. Mégis, mindenképp dicséret illeti a szerzőt, hogy a főbb motívumok megalkotására végzett kutatásai olyan alaposak voltak, hogy valóban odaképzelhetjük magunkat akár Párizs szegénynegyedébe, akár a viktoriánus Angliába, mindemellett pedig a képzelet szárnyai úgy repítenek a jövő fantasztikus világába is, hogy minden egyes visszatekintés alkalmával összefacsarodik a szívünk. Bárcsak az összes cselekményszál ilyen kidolgozott lenne, ám sajnos akadnak olyan villámepizódok, mint a háborús Berlin, a szocialista Budapest, vagy a szabad szellemű nyolcvanas évek, amelyek csak lazán kapcsolódnak a történet egészéhez, és olyan gyorsan lettek felvázolva, mint egy ötperces tusrajz. Jól esett volna többet kapni ezekből is. 

Nehéz úgy írni Az utolsó emberig cselekményéről, hogy a kulcspillanatok rejtve maradjanak, ám a lényeg már a fülszövegből is kihámozható: a történet szerint két ember, helyesebben két újra - és újraszülető lélek csatázik egymással az emberi létezés eme néhány évszázadában. A csillagórán mérve csupán néhány pillanat ez, a kozmikus születés és az elmúlás idősávja között, mégis tele van zsúfolva számunkra olyannyira fontos évszázadok (sejthetően évezredek is talán) eseményeivel, helyszíneivel, amelyek kellően megmozgatják a képzeletet, és mesélnek ékesszólóan vagy épp tárgyilagosan szokásokról, emberekről, háborúkról és a világ pusztulásáról. A két főszereplő állandósult vitája elég hosszan tart ahhoz, hogy közben átértékelődjenek az emberi életről, az élet céljáról szőtt elméleteink, kiegészüljön filozófiánk, vagy épp elcsökevényesedjen az igazságérzetünk.

benyak_zoltan.jpg

Kijelenthetjük, hogy Az utolsó emberig csak látszólag szól arról, amiről. A mögöttes tartalom, mint a jó és rossz összefonódása, pólusváltása, vagyis átértelmezése sokkal mélyebb élményanyagot nyújt, ha el tudunk vonatkoztatni a közönség szórakoztatására bedobott szereplőktől. Nyilvánvaló, hogy akár De Sade márki, akár Hasfelmetsző Jack csupán esettanulmányok ebben az emberi értékrendet firtató filozófiai értekezésben, csupán  példázatok arra, miként csapódhat le az életeken át gyűjtött tudás. A szabad akarat, amely lehetővé teszi, hogy saját magunkhoz mérten leghelyesebbnek vélt felhasználási módját válasszuk ki ennek a tudásnak, éppen arra mutat rá, hogy semmi nem fekete vagy fehér, nincs egyértelmű jó-vagy gonosztett. A kéjvágy, a gyilkosság, az emberiség elleni bűnök is felszabadíthatják a felhalmozott végtelen energiát, és nincs eredendően rossz, gonosz, hiszen mindenki megtérhet egyszer, ha úgy véli, ez a teljességhez vezető út. Éppen ennek ellenkezője, a szentimentalizmussal körbevett igazságkeresés is okozhat katasztrófákat, a lényeg pont nem az egyetemes egyensúly elérése, hanem a tudás megszerzése, alkalmazása. 

Bár Az utolsó emberig nem ér boldog véget, mégis sokáig fogjuk emészteni a befejezést. Lesújtó és egyben felemelő vízió ez az útkeresésről, a szeretet erejéről. Számomra a befejezés nem jelent egyet a visszavonhatatlan végzettel, és valószínűsíthetően a szerző sem ennek szánta: pusztán figyelmeztetésnek, idejében megkongatott vészharangnak, melyben ott van a magasztos lehetőség is egyben arra, hogy még nem késő másként dönteni, hiszen rajtunk múlik. Köszönet érte.

8/10

A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt szerencsém elolvasni. 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr614070865

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.