A diverzitás mára megkerülhetetlen hívószóvá vált a filmvilágban, amely nemcsak az Oscar-díjátadók (körüli botrányok) fő motívumává, hatalmas alkotások sikertényezőjévé vált, de egyre inkább a showbiznisz egészek körüli diskurzus meghatározó csapásirányává vált. Egész pontosan azzal, hogy az elmúlt napok során két színésznő és egész fesztiválok üzentek hadat a kritikusoknak az egyenlőség ernyője alatt. Brie Larson bejelentette, hogy a Sundance és a Torontói Filmfesztivál is meghívott újságírói 20%-át "alulreprezentált" társadalmi csoportokból töltené fel, indoklásul pedig azt adta, hogy a kritikák társadalomformáló hatása miatt elengedhetetlen az újságírók reprezentatív összetétele:

"Nem érdekel, hogy mi egy negyvenéves, fehér férfi véleménye az Időcsavarról. Nem neki készült."

Nem nehéz észrevenni, hogy a megfelelő szavakat kicserélve Larson idézetében éppen ugyanazokat a közhelyeket kapjuk, amivel a DC-fanok próbálták az Öngyilkos Osztag lehúzó kritikáit kikezdeni, vagy éppen Star Wars-rajongók azt megindokolni, hogy miért nem releváns egy nő véleménye a Solo: Egy Star Wars-történetről. Természetesen feltételezhető, hogy Larson csak szerencsétlenül fogalmazott, és alapvetően nem rossz filmeket akar mentegetni a diverzitás mögé bújva, azonban Sandra Bullock szinte egyszerre publikált, hasonló gondolatokat tartalmazó nyilatkozata már egészen félreérhetetlenül foglalt állást. A színésznő ugyanis egy az egyben kimondta, hogy az Ocean's 8 azért kapott rossz kritikákat, mert többnyire férfiak értékelték. Így fogalmazott: "Egy gyerekfilmet is gyerekeknek kellene kritizálniuk, nem hatvanéves férfiaknak."

Larson és Bullock végeredményben tehát megnyitja az utat afelé a véglet felé, hogy nincs rossz kritika, pusztán "kívülálló" kritika, azaz igazából egy film sem rossz, ha olyanok értékelik, akiknek szánták. Azt pedig, hogy kinek szánták, nyilván könnyű rugalmasan alakítani a sajtóban és az online fórumokon - sokszor akár éppen a diszkriminált csoportok ellen ("Minek nő a Star Warsba, az nem nőknek való!"). De a helyzet annál egy fokkal összetettebb, hogy ennyivel lesöpörjük az asztalról: az tényleg igaz, hogy bizonyos filmek bizonyos típusú emberekre máshogy hatnak. Máshogy fog értékelni egy nemi erőszakot bemutató jelenetet egy férfi, egy nő és egy olyan nő, aki maga is áldozat volt. De egy kevésbé drasztikusabb példánál maradva, máshogy fogja értékelni a Mentőexpedíciót egy olyan néző, aki szereti a sci-fiket, és egy olyan, aki nem. És az is biztos, hogy a This Is Americát hazánkban csak kétoldalas értelmezési segédlettel fogjuk egyáltalán megérteni, nem hogy átérezni. Ugyanakkor, ha túl szigorúan vesszük, ez a nézet is kirekesztő: miért ne élvezhetne (és szerethetne) egy férfi egy romantikus komédiát, egy nő egy akciófilmet, egy krimigyűlölő egy krimit? És miért feltételezzük, hogy azok az emberek, akik évtizedeket szenteltek filmek elemzésének, képtelenek korrektül látni egy könnyed heist movie-t, mert annak történetesen nők a főszereplői? Vagy azt, hogy a női kritikusok kivétel nélkül szerették az Ocean's 8-et? Miért nehéz elképzelni, hogy egy fehér bőrszínű kritikus éppen annyira átlátja a Tűnj el! társadalmi relevanciáját, mint egy fekete?

Arról nem is beszélve, hogy a filmek effajta szegregációja némiképp az alkotók kudarcát jelenti, hiszen a filmek lényege éppen az, hogy olyan sorsokat, helyzeteket, világokat is elérhetővé, átélhetővé tegyenek, amelyek korábban elérhetetlenek voltak számunkra. Számos példát tudnék mondani, amikor tőlem eltérő korú, nemű vagy bőrszínű emberek (ne adj' Isten, állatok, idegen lények) drámáját tettem magáévá, mert jó munkát végeztek az alkotók. Ha ez nem sikerül, nem kizárt, hogy a készülékben van a hiba, de sokkal valószínűbb, hogy az adásban.

A probléma másik oldala pedig az, hogy ez a szemlélet a kellő nyitottság helyett annak a rezervátumszerű önszegregációnak ágyaz meg, amit Hollywood az elmúlt években már bőszen gyakorol: persze, jöhetnek női, fekete, meleg rendezők, de lehetőleg csak a róluk szóló filmekbe. Teljessé lehet tenni a kört, hogy akkor mostantól legyenek férfi főszereplős, férfi rendezős, férfi nézős és férfiak kritizálta, illetve női főszereplős, női rendezős, női nézős és nők kritizálta filmek, de nem lenne egyszerűbb éppen elmosni a határokat? Miért ne rendezhetne egy nő olyan filmet, aminek férfi főszereplője van? Horribile dictu, amiben akciójelenetek is vannak? Nem az lenne az üdvös, ha az évi egy kvótaszerű Wonder Woman/Ocean's 8 helyett egy Transformersben is lehetne látni végre önálló, határozott női karaktereket, és nem csak azt, ahogyan Michael Bay egy modellre csorgatja a nyálát? Nem éppen az lenne a fontos, hogy ezek az üzenetek a Transformers 14 éves (fiú) nézőit is formálják, ahelyett, hogy kizárjuk őket a mozitermekből? Vagy hogy a homoszexualitást onscreen is fel merjék vállalni az alkotók olyan művekben, amelyeknek nem LMBT-karakterek a főszereplői, ahelyett, hogy offscreen büszkélkednének ezzel? Nem pont arra lenne szükség, hogy a kisebbségek olyan filmekkel kapcsolatban is megszólaljanak, amelyeket nem egy gigastúdió marketingesei osztottak le nekik?

Bőven lehetne tehát árnyalni azon a célon, hogy "több nőt a kritikákba", ráadásul a filmgyártással ellentétben a megoldást is nehéz elképzelni: bár Hollywood esetében felmerülhet az intézményes kirekesztés vádja, "filmkritikát ma már bárki írhat", ahogyan azt a megkeseredett sznobok előszeretettel hangoztatják is. Ha tehát 2018-ban a filmkritikusok kevesebb mint 25%-a nő, abban nehéz lenne rendszerszintű elnyomást tetten érni. Így akármennyire is nemes cél a kritikák társadalmi hatása miatt, hogy egy női nézőre egy női kritikus jusson, ez nem biztos, hogy reális cél. Ez persze nem jelenti azt, hogy e mögött ne lennének társadalmi, gazdasági torzító hatások (ahogyan például amögött is vannak, hogy a nők kisebb arányban választják a természettudományos pályát), szinte biztos, hogy rengeteg nő van, aki megosztaná a véleményét a világgal, de különböző okokból (például a toxikus (férfi) kommenteknek hála) nem teszi. De például a fekete kritikusok számára bizonyára kihatással van, hogy a feketék iskolai végzettsége és anyagi helyzete jellemzően alacsonyabb az Egyesült Államokban, azaz így az újságírói pálya vagy akár a gyakori moziba járás is elérhetetlen sokuk számára.

Film criticism is an economically unsustainable industry. I know about five people who make a living do it, and two of them have a second job. Everyone else does it out of irrational, self-destructive passion. Need to promote a diversity of voices AND support them financially.

— Eric Hynes (@eshynes) 2018. június 15.

Teendő tehát lenne, ezek azonban össztársadalmi problémák, amelyeket nem lehet, és nem is feltétlenül kell a kritikán belül megoldani. Viszont afelett tényleg van hatásköre az egyes sajtótermékeknek, hogy kit alkalmaznak, kinek biztosítanak országos olvasottságot és megélhetést, kit dedikálnak egy sajtóvetítésre, vagy hogy egyáltalán a főszerkesztők nyitottak-e egy olyan cikkre, amely női szemszögből közelít meg egy filmet. (És lehetőleg nem olyan női szemszögből, hogy milyen jól néz ki benne Jason Momoa.) Ez természetesen az esélyegyenlőségi rátáknál sokkal összetettebb (és kevésbé hangzatosan csengő...) tetteket igényel, és ha lesz is eredménye, nem lehet egyszerű statisztikai mutatókkal mérni. De számomra sokkal előremutatóbb útnak tűnik, mint felkiáltani, hogy mostantól csak űrlények írjanak a District 9-ról, mert rajtuk kívül nem értheti senki.