Könyvkritika: Kemény István: Nílus (2018)
2018. június 18. írta: chipolino

Könyvkritika: Kemény István: Nílus (2018)

„Milyen volt az eredeti ég?”

nilus_1.jpg

Nagyon szerettem Kemény István előző verseskötetét, A királynál-t, sőt, általában a hallgatók is szokták szeretni, ami azért sokat elárul egy kortárs magyar költő művészetéről, még akkor is, ha a verseknek nyilvánvalóan egyéb fokmérői is vannak a fogyaszthatóság mellett (vagy helyett). Ezt a mostani, friss kötetet kicsit kevésbé érzem koherensnek; annak ellenére, hogy nagyon tudatosan komponált és néhol igazán szép pillanatokkal teli, nekem kicsit sok benne a bezárkózás és magába fordulás, amitől kissé egyenetlennek érződik.

A verseket két folyó, a Duna és a Nílus köti össze, mellettük pedig még két ciklus, a Délig és az Estig tagolja a könyvet. Így a darabok olvashatók folyamatosan, egyetlen nap történetének is, annak minden érzelmi hullámhegyével és – völgyével együtt, ami szépen rímel a folyók apály–dagály mozgására. A hullámzás egyébként is jellemző a versekre, a remény és reménytelenség, hit és hitetlenség, kitartás és feladás visszatérő motívumok.

Hosszúversek és egysorosok váltják egymást, és ez a hullámzás is a folyómotívumra erősít rá, a folytonos változásra, míg az ártéren közben ott az örökkévalóság ígérete, az állandóság. A folyók kultúrákat, országokat kötnek össze, a Duna megmutatja, mit jelent magyarnak lenni, a Nílus pedig az emberiség útjának, magának a kultúrának is a szimbóluma.

Több vers foglalkozik az elmúlással, illetve hogy mi lesz az egyéni élet (és a világ létének) végén. Mi történik akkor, amikor ott állunk az utolsó ítéletnél, mit látunk, amikor lenézünk a szakadékba? Mik azok a dolgok, amikbe érdemes kapaszkodni, miből tud az ember erőt meríteni, amikor kilátástalannak tűnik minden? És mi az, ami a végén, a legvégén igazán fontos marad?

Az igazság keresése, relativitása is hangsúlyos a kötetben; hogy egyáltalán mit jelent ebben a mai világban, amikor annyiféle információ, inger ér minket. Bármit is tesz az ember, talán tényleg érdemes vigyázni, mert „(…) az igazság jöhet le ellensúlyként / onnan, ahova liftezel.” A boldogság és boldogtalanság, az emberben jelen lévő jó és rossz dinamikus változása is helyet kap a versekben az egyéni és kollektív felelősséggel együtt: az, hogy érdemes-e még megpróbálni emberként élni. „És ő szét volt szerelve éppen / egy nagy kupacnyi jóra, / egy nagy kupacnyi rosszra, / és valamire, amire már / nem jutott ideje.”

Sokszor és nagyon finoman kerülnek elő különféle társadalmi problémák, az internethasználattól Európa ebben a korban való definiálásáig, az egyéni szinten pedig az elidegenedés és az egymásra oda-nem-figyelés következményeinek kérdéséig. Mintha az emberből kiveszett volna a lélek, és már csak a külsőségek, az üres testek számítanának. Szóval nem egy habkönnyű kötet, tele súlyos kérdésekkel, amikre mindenki megfogalmazhatja a saját válaszait, miközben a könyv utolsó szava viszont valószínűleg nem véletlenül a csoda.

8/10

A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5314045738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.