Örökség / Hereditary (2018)
2018. június 07. írta: 20legendd

Örökség / Hereditary (2018)

Ha rápillantunk a jelenlegi horrorfilmes színtérre, egészen vegyes képet kaphatunk - bár az egyik oldalon még mindig nem akarnak kihalni a beporosodott sablonokra építkező, Szellemek háza-féle tucatmunkák, látni kell azt is, hogy az elmúlt években mennyivel bátrabban kezelik a műfaj határait egyes készítők. Viszonyítási alapnak rögtön adja magát a Hang nélkül, amelyben egy egészen egyszerű, de frappáns ötlet nyitott új dimenziókat a rettegésnek, ám ugyanígy említhetnénk többek között a The Babadookot, az It Follows-t, a The Witch-et vagy akár tavalyról a Get Outot. Ezekben a művekben nemcsak az a közös, hogy friss ötletekkel tudtak lavírozni a horror berkeiben, hanem az is, hogy a felsoroltak közül mindegyik első vagy második nagyfilmes rendezők keze közül került ki. Tökéletesen illik ebbe a sormintába Ari Aster 2018-as debütálása, melynek nagyszerűségéről ódákat zeng valamennyi médium. Ez pedig nem is véletlen, hiszen az Örökség olyat is tud, amit az imént említettek közül nem mindegyik: ez egy olyan horror, ami a klasszikus értelemben véve hozza rád a frászt, miközben levegőt is alig mersz venni. Igaz, ez csupán változó hatékonysággal sikerül neki.

hereditary1.jpg

A történet fonalát akkor vesszük fel, amikor a Graham család nagymamája, Ellen életét veszti, és a lánya, Annie már javában benne van a temetési procedúra sűrűjében. Hamar fény derül rá, hogy anya és a lánya között koránt sem volt felhőtlen a viszony, a kialakult távolság pedig annyira rányomta a bélyegét a kapcsolatukra, hogy Annie-ből jóformán semmifajta szomorúságot nem váltott ki az, hogy eltemette saját édesanyját. Ennek következtében a család mondhatni zavartalanul éli tovább az életét. Annie dolgozik a miniatűr makettjein, férje, Steve támogatásával, míg idősebbik gyerekük, Peter a mindenkori középiskolás létet űzi, vagyis tanul, zenél, bulizik és csajozni próbál. Egyedül Grahamék legfiatalabb tagján, a 13 éves Charlie-n látszanak meg a zavarodottság jelei - nem tud kapcsolatot létesíteni kortársaival, a tanórákon nem a kiadott feladatokra koncentrál és nem mellesleg olyan furcsa tetteket hajt végre, mint egy döglött madár fejének a levágása, majd zsebre tétele.

Már az Örökség első perceiben elhangzik Annie szájából, hogy anyja titkos életet élt, titkos barátokkal, és emiatt sosem volt egy közönséges ember, de ez a fajta titokzatos furcsaság valahogy az összes szereplőre rávetül. Annie-n mindvégig érződnek a múltban elfojtott sérelmek, Steve sztoikus kivülállósága különös távolságot eredményez a karakterrel, és első ránézésre Peter jelleme sem egy sima tínédzsert sejtet. Ebben a viszonylatban azonban mindenképpen Charlie-nak kell vinnie a prímet... már csak azért is, mert Milly Shapiro arcszerkezete és tekintete is kapásból végtelen természetellenesség-érzetet szül a nézőben, és akkor még nem is beszéltünk a szintén nyugtalanító nyelvcsattogtatási szokásáról.

hereditary2.jpg

Ez az általános szokatlanság-érzet hamar hatalmába keríti a látottakat, amit mi sem tudunk úgy szemlélni, hogy közben ne gondolnánk minden másodpercben arra, hogy "mikor fog már ténylegesen bekövetkezni valamiféle tragédia." Egy-két mozzanattól eltekintve emiatt nem állunk messze az igazságtól akkor, ha azt mondjuk, hogy a film első fele meglehetősen álmoskás, és a kifejezés pejoratív értelmében eseménytelen. A karakterrajzokban lehorgonyozva csupán alig-alig haladunk előre a cselekmény tekintetében - sok mindent látunk, de valahogy ezeket nem tudjuk elhelyezni egy egységes összefüggés rendszerben, és könnyű beleragadni egyfajta vegetáló nézői szerepbe... mindaddig, amíg néhány lépéssel ki nem húzzák teljesen a lábunk alól a talajt, és el nem szabadul a pokol.

Az Örökséget tulajdonképpen nyugodtan két részre tudjuk bontani: a játékidő első fele a talán tudatos, talán tudattalan altató fázis, amiből váratlanul átcsöppenünk egy gyorsabb tempóban haladó, dominókat követkzetesen ledöntő szakaszba, ahonnan már nincs megállás. Persze folyamatosan érezzük, hogy a titokzatos múlt felgöngyölítésének a film egy pontján kulcsszerepe lesz, de amilyen intenzitással és tétekkel szakadnak ránk végül többé-kevésbé folyamatosan a felszínre kerülő titkok, összefüggések, azokat nem igazán lehet előre látni. A film idővel kiválóan rátalál arra a tempóra, hogy milyen gyakorisággal milyen súlyos plusz információkat fedjen fel a nézői előtt. Ja, és a legfontosabb: mindeközben az a bizonyos valami is garantáltan megáll benned.

hereditary3.jpg

Merthogy Ari Aster mozija úgy tud a sajátosan visszafogott, art-house stílusú megközelítésével kilógni a tömegből, hogy közben nem veszik el a horror-sztorik legalapvetőbb, legtradícionálisabb eleme: a nagybetűs RETTEGÉS. De ez a mű nemcsak atmoszférájában hátborzongató. Ez tetőtől-talpig, kívül-belül hátborzongató. A leghátborzongatóbb perceiben pedig valóban idegekig hatol - olyan fojtogató környezetet sikerült itt megalkotni bizonyos szegmensekben, melyekben az a legfélelmetesebb, hogy sosem lehet tudni, hogy melyik szálról, melyik irányból jön a terror, de az hétszentség, hogy valami mindig ólálkodik vagy a háttérben, vagy feletted, vagy az ablakon túl, vagy a gondolataidban, vagy az álmaidban, stb... Aster nem abban keres (és talál) újdonságokat, hogy mi a félelmetes, hanem abban, hogy valamit hogyan lehet félelmetessé tenni, és ehhez a filmes eszközei is megvoltak a mindössze még csak 31 éves rendezőnek, aki előszeretettel használ szokatlan beállításokat, okos előre és hátra utalásokat (kíváncsi vagyok, hogy hányaknak tűnik fel a buliban a "Stuart Mária kivégzése" című néma rövidfilm), és még az is jól áll a filmnek, hogy nem veszi magát halál komolyan, a valóságos szorongást előidéző pillanatokban is sokszor rá lehet találni a humorra.

Mindez persze nem lenne annyira hatásos a megfelelő tálalás nélkül, ami ezesetben a naturalista kifejezésmód - legyen szó akár hetek óta rothadó hullákról vagy hangyákkal beborított emberfejekről, nehezen hisszük csak el, hogy az nem a szó szoros értelmében vett valóság, amit látunk a nagyvásznon. Semmi sincsen igazán exploitálva, vagy túlzóan ábrázolva (nem, nincsenek elmaszkírozott démoni arcok sem), és ettől lesz igazán emberközeli, ezáltal pedig húsbavágó élmény az Örökség. Ehhez kivállóan illeszkedik a színészkedés is, hiszen valamennyire reakció annyira zsigeri, hogy paradox módon a legtúljátszottabb események is teljesen természetesnek érződnek, lásd: Annie (Toni Colette) menetrendszerint érkező, energiadús kifakadásai.

hereditary4.png

Összességében nézve, minden pozitívuma ellenére az Örökség egyáltalán nem egy tökéletes alkotás. Erről árulkodik a helyenként igenis ellaposodó történetvezetés, a cselekmény túl bő lére eresztése, egyes szálak elsikkadása, vagy éppen azoknak a koncentrálatlansága. Cserébe viszont kárpótolnak bennünket a fineszes képi és narratív megoldások, valamint az a tényállás, hogy amikor sikerül eltalálni a megfelelő arányokat, akkor nyugodt szívvel hasonlíthatjuk a filmet olyan klasszikusokhoz is, mint a Rosemary gyermeke, Az ördögűző vagy éppen a Ne nézz vissza. Kár, hogy nem sikerült konstans hozni ezt a színvonalat az alkotás minden elemében... mondjuk Asternek még bőven van ideje a finomhangolásra.

Az Örökség teljes adatlapja a Mafab (Magyar Film Adatbázis) oldalán

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5114028350

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szociál 2018.06.08. 16:35:12

A felsoroltak közül az It follows és a Get out nekem is rohadtul bejött, bár Shyamalan nem első filmes de tőle a Látogatás is hasonlóan tetszett mint ezek.
Az Örökségnek is megadom az esélyt, Toni Colette mindig jó, bár azt a túszos sorozatot nem kellett volna elvállalnia, mert az iszonyat gáz lett.
A kislányra meg elég ránézni már attól bekulázol :))
Kb mint az Atlanta 2. évadjának 6. részében, na az a fej is elég durva volt :O