Elöljáróban: Első itteni írásomat tárom a kedves olvasó elé. Több, mint húsz évnyi tapasztalat, film-buzizmus áll mögöttem. Ennek ellenére izgatottan várom, hogy' fogad ez a közösség/olvasóközönség, és mit hoz ki belőlem ez a közeg.
Húsz esztendeje készült a nagy mágus kilencedik opusa, a Félelem és reszketés Las Vegasban. Terry Gilliam féktelen fantáziájának hű lenyomata ez a fésületlen remek, melynek minden képkockájáról süt alkotójának zabolátlan tálentuma. Nesze nektek, jelzőhalmozás.
„Két férfi száguld a sivatagban egy piros nyitott Chevroleten. Az egyik fehér, a másik amerikai szamoai, az egyik riporter, a másik ügyvéd, be vannak tépve nagyon. Az emberiség teljes története során felfedezett és feltalált összes tudatmódosító, kábító- és bolondítani való mind a birtokukban van, egyidejűleg alkalmazzák őket. Egy rózsaszín plasztikból és kredenckék neonból készült sivatagi városba, Las Vegasba tartanak, ahol valójában az üdvtörténetek leghatékonyabbját, az Amerikai Álmot keresik” – írja a szakavatott kritikus és fordító, Vágvölgyi B. András, aki egyébként maga is vendégeskedett a mozi alapjául szolgáló, azonos című 1972-ben megjelent kultuszregény írójánál, a hibbant drog- és fegyverfüggő Hunter S. Thompsonnál.
A film főhőse, Raoul Duke (a tudatmódosítókkal a való életében is bensőséges viszonyt ápoló Johnny Depp), a gonzo-újságírás atyamestere alteregójának is tekinthető – újságíró, aki csupán a Las Vegas peremkerületében rendezett sivatagi motorversenyről tudósítana, ám a konstans kábulatnak köszönhetően inkább a bűnös város szívébe veti magát, ahol aztán egyre türelmetlenebbül kezdi üldözni Amerika elveszett, hajdanvolt, nosztalgiává szépült múltját, az 1960-as évtizedet. Mindhiába. A neonfény függönye mögött csak egy kiüresedett, reményvesztett, kirakat-Amerikát talál. Kétségbeesése minden mértéket nélkülöző, fékevesztett önpusztítást szül.
A Félelem és reszketés Las Vegasban direktora (aki a Monty Python csoport oszlopaként indult) addigra már igencsak mélyen beleivódott Hollywood kollektív tudatába, és olyan filmtörténeti alapkövek fűződtek a nevéhez, mint A halászkirály legendája, a Tizenkét majom, vagy épp a Brazil című mestermű, az ”igazi” filmes 1984.
A rendező a főszerepet alakító, mindig zseniális Depp mellett egy másik alkotótársra is lelt, az örök átváltozó művész, Benicio del Toro személyében. (Hiteles források szerint Johnny fiú a szerep kedvéért ellátogatott Thompsonhoz, és szétszívták az agyukat.) A két színész elképesztő pontossággal, a legnagyobbakra jellemző arányérzékkel alakítja a két habókost. Időnként mindössze hümmögésből, vartyogásból, hörgésből és dülöngélésből kénytelenek jelenetet létrehozni és karaktert építeni, ám játékuk sosem billen át teatralitásba; a játékidő minden perce az ólomnehéz dráma, a finom abszurd és a térdcsapkodós vígjáték között egyensúlyoz úgy, hogy a témához illő komolyságot mindvégig fenntartja. Nem akármilyen teljesítmény.
Az operatőr Nicola Pecorini első nagyjátékfilmje volt ez, ám derekasan helytállt. A tárgyalt mozgókép vizualitása a kor fejlődő technikának köszönhetően a zseni kémiailag átalakult, bomlott elméjének tökéletes leképezése. Folyton mozgó-alakuló, szétfolyó térszerkezetek, vonagló véglények táncai, és szűrt, tompított fényhatások záródnak nyomasztóan a gyanútlan nézőre. A betegesen színes karneváli forgatag adekvát képi formába ad a két főhős tombolásának.
Sokat tesz hozzá az élményhez az autentikus zenei kulissza is, amely az idézett kor legnagyszerűbb előadóiból merít (Jefferson Airplane, Dylan, Yardbirds,, Three Dog Night, Perry Como).
Terry Gilliam műve húsbavágó alkotás. Addiktív anyag, ami helyenként szórakoztat, de jobbára a retinánkba égve velünk marad, és nem ereszt soha, mint a legerősebb szer.
A Félelem és reszketés Las Vegasban teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
Cikken kívül:
Sok vesszőparipám van, két idevágót rögtön fontosnak tartok megidézni, amolyan hitvallásként.
1. Az elmúlt egy-két évtized hozadéka egyebek mellett a tiszta műfajok átalakulása, erős keveredése, fúziója, és a klasszikus (akadémikus) értelemben vett szerzői filmek gyengülése, részbeni eltűnése, ami a középfajú (midcult) mozik erősödését hozta magával. Ez nálam azt is jelenti, hogy nem fogok soha értékelven ítélni meg (és főleg el) celluloidokat, mint ahogy a műfaji skatulyák használatát sem szeretem.
2. Az én cikknek, elemzésnek, kritikának, akárminek álcázott agymenéseim végén sosem fogtok látni "teccikmétert", mert egész egyszerűen feleslegesnek tartom (és még irritál is) amellett, hogy bármilyen művészeti ágban fogant bármely alkotás nem mérhető centivel, zsinórmértékkel, egyáltalán semmilyen egzakt számmal, az a reál tudományok területe már, vagy legfeljebb a farokméricskélésé. Ennek bővebb kifejtése külön cikket érdemel, lehet, hogy írok is egyszer.
