Az írás spoilereket tartalmaz!
A Marvel példátlan vállalkozást vitt végbe az elmúlt 10 évben. Sok szempontból megállja a helyét ez a mondat, de én most egyetlen konkrét aspektusára szeretnék fókuszálni: összemosta a szérializált és az epizodikus történetmesélést. Vagyis megpróbálta összemosni azzal, hogy önállóan is értelmezhető filmjeit egyetlen történetfolyam részévé tette, példátlanul hosszú narratívát hozva létre. Az MCU darabjai teljes mértékben nem értelmezhetők filmként, hiszen folyton előre- és visszautalnak, sokszor akár az adott alkotás rovására is (ld. Thor hallucinációi az Ultron korában), de az egyes epizódok éppen annyira értelmezhetők önmagukban is, hogy a sorozatok összefüggő történetmesélése se állja meg a helyét. Ezzel pedig még érezhetően nem tud mit kezdeni a filmes közeg. Az internet egyik fele (pl. a New Yorker kritikája) gyakorlatilag ezt a tényt kéri számon, a másik fele pedig éppen sorozatos párhuzamokat hozva élcelődik az állásponton. És tényleg nehéz igazságot tenni, hogy filmként vagy moziba küldött évadzáróként kéne értelmezni a produkciót.
De nem ebben akarok igazságot tenni, mert nem is lehet, tényleg teljesen új értelmezési keretet kíván, ami az elmúlt 10 évben az MCUban lezajlott. Azonban az legalább ilyen érdekes, hogy mindez hogyan hatott magára a Végtelen háborúra, hiszen ezzel a történettel a Marvel átlépett arra a területre, ahol már nem építkeznie kell, hanem lecsapnia a feldobott labdákat. Ezúttal nincs előreutalás egy nagyobb gonoszra, fontosabb összecsapásra, ismeretlen fenyegetésre, tényleg elhisszük, hogy ebben a 150 percben már minden történetszál elvarrható lenne (vagy legalábbis a Bosszúállók 4-gyel bezárólag). És abszolút meg is hálálja magát, hogy végre van tétje az eseményeknek, végre tudjuk, hogy ami itt történik, az akár már végleges is lehet (kivéve persze a végső cliffhangert...). De egyes pontokon egyben fájdalmasan nyilvánvalóvá is válik, hogy a Végtelen háború akkor lehetne tökéletes, hogy ha az előző 18 (19) sztori nemcsak stáblista utáni jelenetek meg Végtelen Kövek szintjén vezetett volna ide.
Például nehéz megélni az első sokkot, Loki halálát, hiszen pont egy olyan szereplőről van szó, akit egyszer már megöltek, aztán mégsem (nem véletlen, hogy az írók kétszer is külön bizonygatják nekünk, hogy de ez most már végleges), de bevallottan meg kellett volna haljon már korábban, aki ezerszer váltott teljesen ötletszerűen oldalt - magyarul teljesen elszoktattak minket attól, hogy az ő tetteinek lenne jelentősége. Sőt, az azóta mémmé vált Hulk-csapkodás óta Loki szerepének mérete messze túlnőtte a jelentőségét, ami gyakorlatilag egy comic relief sidekickké silányította Thor mellett. Ráadásul a Thor: Ragnarök végén tulajdonképpen egy hatalmas gesztussal jóvá tette bűneit, így hirtelen jött mártíromsága nemcsak üres, de felesleges is karakteríve szempontjából.
De Waititinek nemcsak ezt az egy húzását tette semmissé a Végtelen háború, hanem tulajdonképpen az egész Ragnarök zárójelbe került. Waititi komikuma határozottan aláásta az apokalipszis tragikumát, de most a még nagyobb apokalipszis tragikuma eltörölte annak a filmnek a katarzisát, Thanoshoz hasonlóan egy csettintéssel végezve komplett Asgarddal, akiknek túléléséről szólt volna egy komplett film. Az északi isten pedig mindössze egy jelenetet kapott, hogy egyáltalán ráeszméljen, rövid idő leforgása alatt mindenkit elvesztett, akit szeretett. Szintén sokkal hatásosabb lett volna, ha Vízió és Wanda románca nemcsak egy rövid mellékszálra alapozhat a Polgárháborúból, ha Bruce Banner és Natasha Romanoff számára nem csak egy köszönés jut három év távollét után, és ha Thanosnak van múltja, és egy egymondatos indokláson túl is látjuk, hogyan vezetett ide az ő útja.
Ezt végiggondolva a Végtelen háborúnak kisebb katasztrófának kéne lennie, tele kapkodó, félbehagyott, súlytalan pillanatokkal, de még csak az Ultron kora siettetett, rutinszerű megvalósítása sem érhető tetten. A Russo testvérek munkája nem azért minősíthető zseniálisnak, mert a rajongók megkapták a vágyott fan service-t, hanem mert kidolgozottság terén az alkotásnak valahol a Halálos iramban-mozik között lenne a helye. Azonban a Végtelen háború mégsem mesterkélt, mégsem béna, mégsem nevetségesen túlvállalt. A rendezők ugyanis képesek valami olyasmire, amire nagyon kevesen a blockbusterrendezők között: az érzelmi hitelesség megteremtésére.
Ugyanis a legtöbben a való életben is képesek vagyunk mások érzelmeit olvasni és értelmezni, akkor is, ha nem fogjuk a kezünkben három oldalon összefoglalt élettörténetüket. A legtöbb film éppen ott siklik ki, hogy magyaráz: narratívaként, ok-okozati összefüggésekként fogja fel a karaktereket is, akik jellemvonásai egy-egy múltbeli történéssel, gyerekkori traumával tökéletesen indokolhatók. De egy 2-2,5 órás történetben ezek az indoklások túl hevenyészettek, hiszen tisztában vagyunk azzal, hogy az emberek ennél sokkal komplexebbek. Azonban egy blockbusterben az írók egy-egy ilyen háttérsztori beszúrásával jellemzően letudottnak tekintik a dolgot, és nem dolgoznak tovább szereplőik érzelemvilágán. Így aztán a cselekményt sem az ő autonóm döntéseik, hanem mesterséges kényszerhelyzetek mozgatják (ld. Polgárháború kontra Halálos iramban 8.), és emiatt könnyű átlátni a karakterek tipródásán is, hiszen pontosan tudjuk, hogy a cselekmény csak egy bizonyos végkimenetelt tesz lehetővé.
Ez az, amiben a Végtelen háború alaposan elbizonytalanítja nézőjét, hiszen (a korábbi Marvel-filmekkel ellentétben) itt már nem tudhatjuk biztosra, hogy a végén minden megoldódik, és valójában minden döntés csak időleges bonyodalom. De sokkal fontosabb, hogy ha ez a mű történetileg nem is teljesen, karakterileg mindenképpen építkezik az előzőekre. Nincs racionális kirakós, de Tony Starkot vagy Thort nem is ebben az egy filmben kell megismernünk, hiszen már ismerjük őket. Ezúttal nincs szükség karakterfejlődésre, ezek a karakterek már "kifejlődtek". És számonkérni, hogy ez 2 és fél óra alatt 20 ember esetében miért nem emelődik új szintre tényleg olyan, mint azt várni, hogy egy sorozat a fináléban akkora távot tudjon le, mint előtte egy (vagy több) egész évad során.
De ehhez még csak nem is kell másféltucatnyi előzményfilm: Russóék még a korábban csak villanásnyi szerepet kapó Thanos esetében is képesek elérni, hogy fájdalmával, emberségével árnyalt figuraként csapódjon le a vásznon. Ugyanis olyat adtak neki, aminek kevés korábbi Marvel-gonosz volt birtokában: érzelmeket. Beszédes, hogy az MCU eddigi egyik legjobbjának tartott Ultron gyakorlatilag egy robot, és még így is bőven lepipálja Malekithet, a már A hihetetlen családban is szatirikus éllel megjelenített, sértett sablongonoszokat, akik motivációit érteni lehet, hogy könnyű volt, de átérezni már kevésbé. Elvégre a kisemmizett vállalkozók igen alacsony hányada hoz létre nagyszabású bűnszervezetet, és röpköd magára szárnyakat erősítve New York felett. A rendezők Thanos motivációjának átírása kapcsán be is vallották, hogy direkt olyan gonoszokat akarnak alkotni, akiknek van érzelmi kötődésük a karakterekhez (ld. Bucky, Zemo), és ebben ezúttal is szerencsésebb volt a már megismert Gamorára támaszkodni, mint behozni a Halál úrnőjét, akit nem hogy nem ismerünk, de még elhinnünk is nehéz lenne.
De ami sokkal fontosabb, hogy Thanos egy olyan érzelmi állapotot (mert ívnek azért ezt se nevezzük) kapott, ami sokkal könnyebben megfogható, mint hogy valaki szerelmes a Halálba: egy olyan apát láthatunk, aki azzal küzd, hogy bár szereti lányát, de nem tudja jól szeretni. Thanos semmi másra nem vágyott, mint hogy Gamora egyszer a nyomdokaiba lépjen, azonban bármit is tett, azzal csak sebeket ejtett rajta, végül pedig szó szerint kénytelen volt feláldozni céljaiért. Persze mindezt egy kozmikus tömeggyilkos szintjén tette, de ő az első a filmes Marvel-gonoszok történetében, akinek valódi áldozatokat kellett hoznia a győzelemért (de ebben minden más filmhez mérve is egészen egyedülálló).
A Végtelen háború tehát nem pusztán a saját formátumából eredő akadályokat vette jól, hanem egyben ígéretéhez híven képes volt megkoronázni az MCUban eddig látottakat. Arról nehéz bármit is mondani, hogy innen hogyan tovább, hogyan tudnak erre a további filmek építkezni, de az biztos, hogy amíg ebben ilyen sikeres (kreatív szempontból is) a Marvel, addig még több effajta "anomáliára" számíthatunk.
