A filmet a Titanic Filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni.

A film, ami a két főszereplő leszbikus csókjáról híresült el, pedig valójában a vallásos fundamentalizmus és a modern, liberális világnézet ütközéséről szól - akár így is lehetne jellemezni a Disobedience-t, amely némiképp sosem tud megszabadulni erotikus áthallásaitól. Persze kihagyott ziccer lenne ebből a képletből pont a szexuális kirekesztést mellőzni, ráadásul pont egy olyan rendező esetében, aki transznemű főszereplőjéről szóló alkotásával nyert Oscart alig néhány hónapja.

De ha nincsenek az előzetesek, akkor tulajdonképpen tényleg nem is lenne sejtelmünk sem, mi húzódik meg a Disobedience történetének háttérében: csak annyit látunk, hogy Ronnit (Rachel Weisz), a sikeres New York-i fotós visszatér a londoni ortodox zsidó közösségbe, ahol felnőtt, miután meghal az apja, a helyi főrabbi. A nő gyerekkori barátainál, Dovidnál (Alessandro Nivola) és Estinél (Rachel McAdams) köt ki, akikről még azt sem tudja, hogy összeházasodtak. Az pedig már kezdettől fogva egyértelmű, hogy Ronnit gyakorlatilag elmenekült (méghozzá jó okkal) ebből a világból, és hogy Estivel és Doviddal is akadnak lezáratlan ügyei. 

Úgyhogy bár hivatalosan sejtelmünk nincs róla, a jelenetekben lebegő kimondatlan feszültséggel a film tulajdonképpen nyílt titokként kezeli (a néző felé), hogy mi történt 20 évvel korábban. Sebastián Lelio karrierje nem véletlenül ível üstökösként felfelé, ugyanis most, hogy az A Fantastic Woman kissé egysíkú felépítése után egy elképesztően potens hármas dinamikát kapott a kezébe, brillírozik a karakterek interakcióinak megformálásban. A főszereplő trió éppen annyira visszafogott, feszengő és nyájas, amennyire az egy ilyen egyszerű filmnyelvű, de a karakterekről fokozatosan annál több réteget lefejtő alkotástól elvárható.

De hiba lenne azt gondolni, hogy Lelio egyedül a szerelmi háromszög (szexuális) feszültségére építkezik, itt ugyanis alapvetően két világnézet feszül egymásnak, a közösség ultrakonzervatív, fundamentalista vallásossága, illetve Ronnit liberális, kozmopolita életstílusa - ami egyébként nem kis részben a gyerekkorában szerzett sebekből is táplálkozik. Ez tetten érhető akár a baráti vacsorákon is, ahol azt kérdezgetik főhősünktől, hogy mikor szül már gyereket, vagy amikor az őt kvázi kiátkozó közeg teljes mértékben rá hárítja annak felelősségét, hogy nem törődött apjával - nem kell tehát leszbikus/biszexuális ortodox zsidóknak lennünk, hogy átérezzük ezeket a helyzeteket.

A Disobedience narratívája jóformán nem is áll másból, mint ahogy ezek a régi sérelmek, szerelmek, konfliktusok a felszínre bugyognak, és észrevehetetlen, de annál mélyebb töréseket okoznak a közösség és a szereplők életének rendjében. Sajnos ez már kevésbé igaz a játékidő második felére, amely korábbi rétegzettségét elveszítve a szerelmi szálra és a három főszereplőre szűkíti fókuszát, itt már egy kicsit megmutatkozik, hogy ez önmagában kevés lenne ahhoz, hogy egy ekkora történetet tápláljon. Ebben a helyzetben Dovid karaktere jelenti a mentőövet, ugyanis ő az, akin az alkotás fő konfliktusa lecsapódik, és akiben valódi karakterfejlődés megy végbe - és ezt Alessandro Nivola fenomális játékkal jeleníti meg.

A befejezés pedig végképp sínre teszi a produkciót. Még úgy is, hogy a történet megoldása kegyetlenül amerikai -  Lelio azonban kellő arányérzékkel bír ahhoz, hogy megalapozottan és a hitelesen formálja meg a hollywoodi sablonok szerint kikerekített végkifejletet. Ami végül is jellemző a Disobedience-re: bár igazán hatalmas vállalásai nincsenek, példátlanul jó arányérzékkel elkészített alkotás, amely hihetetlen erővel képes kommunikálni üzenetét.

8,5/10

A Disobedience teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán