Szépen csöndben valóra vált egy sok-sok éves álom, elkészült Terry Gilliam Don Quijote - filmje, amelynél kevés elátkozottabb projekt létezik a filmtörténelemben (még dokumentumfilm is készült róla, hogy miért nem valósult meg a Johnny Depp és Jean Rochefort főszereplésével szinte már leforgatott alkotás), úgyhogy vagy nagyon jó lesz, vagy 5 perc múlva hosszú tömött sorokban hagyjuk el a mozit tömény anyázás közepette, bár a trailer nagyon ígéretes lett. Musicalfüggőként nekem La Mancha lovagjáról elsőként Szakácsi Sándor jut eszembe, aki egykor nagyon régen varázsolt el ebben a szerepben egy matinéelőadáson (kiváló színészünk tehetségére a szinkronból emlékszünk, pedig a színpadon is zseniális volt), még ma is emlékszem, milyen mély átéléssel játszotta el a főszerepet. Másodjára pedig természetesen Peter O'Toole, aki a filmvásznon játszotta el az eredetileg 1965-ben bemutatott musical főszerepét, némi csalással, hiszen egy operaénekes (Simon Gilbert) énekelt helyette, ami semmit sem vont le az alakításából. Évitzedekkel ezelőtt láttam a filmet, és persze túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, csak néhány jelenet maradt meg belőle, na és a régi Neoton-sláger (ez van, én ezen nőttem, apukám mindig ezt hallgatta, naná, hogy megmaradt a fülemben), viszont a trailerről eszembe jutott, hogy újrázni kellene. És lőn csoda: határozottan tetszett a film, úgy látszik, ez egy olyan darab, amelyhez meg kell érni (úgy látszik a negyedik X tényleg vízválasztó ilyen szemponból: amit régen halálra untam, most határozottan kedvelek). Mert ami elsőre egy őrületes zagyvaságnak tűnik (nevezetesen, hogy egy őrült nemes magát lovagnak képzelve olyannak látja a világot, amilyennek látni akarja) valójában egy több síkon játszódó, nagyon jól felépített történet, tele erkölcsi tanulságok seregével, és nagyon jó kis betétdalokkal, azonban sajnos nem kicsit rágcsálta meg az idő vasfoga, viszont összességében még ma is érdemes a figyelemre (a zseniális szinkronnal együtt).
Miguel de Cervantest (Peter O'Toole) börtönbe veti az inkvizíció, és ha ez nem lenne elég, még a rabtársai is el akarják ítélni, mire saját védelmében színházi előadást rögtönöz a vádlói segítségével Don Quijote - ról, La Mancha lovagjáról. A fantázia és a valóság egyre jobban összekeveredik...
Kicsit lagymatagon indul a történet, aztán amikor Cervantes elkezdi a színházi előadást szervezni a börtönben és átlényegül Don Quijote-vá, hirtelen élettel telnek meg a jelentek, élmény hallgatni a dalokat és nézni a színészek játékát (nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy Haumann Péter, Pálos Zsuzsa és Szabó Gyula mennyit tett hozzá a szinkronban a filmhez), és nagyon kell figyelni, hogy tudjuk követni az eseményeket. Ugyanis egyszerre három síkon játszódik a sztori: a börtönben, a búsképű lovag valóságában és a abban a fantáziavilágban, amelyet Don Quijote megálmodott magának. Jól összekavarodnak az események, a végére azonban összeérnek a szálak, egy kiváló zárójelenetben. A dalok szépek, a történet időnként mellbevágóan súlyos (a legfelkavaróbb jelenet az, amikor Aldonzát majdnem megerőszakolják, azok, akiken segíteni akar), és a végére azon kapjuk magunkat, hogy Sancho Panzával és Dulcineával együtt mi is elkezdünk hinni Don Quijote-ban, aki nem akarja elfogadni, hogy a valóság olyan rideg, amilyen, inkább belemenekül egy olyan álomvilágba, amelyben jól érzi magát.
Vajon jól tették a kissé zavarodott elméjű nemesúr rokonai, hogy rászabadították a lovagra a valóságot, és ebben mekkora szerepet játszott a kapzsiság, hiszen unokahúga és annak leendő férje fogja örökölni a vagyonát? Az álomvilág tényleg menekülés a valóságból, önáltatás, vagy éppen ellenkezőleg, egy nagyon jó módszer arra, hogy egyrészt megvalósítjuk az álmainkat, másrészt pedig olyanok legyünk, amilyenek lenni akarunk, vagyis elég bátrak vagyunk-e felvállalni önmagunkat, kilépni a komfortzónánkból és semmibe venni a velünk szemben támasztott elvárásokat? Izgalmas kérdések ezek, amelyekre ha nem is kapunk választ ebből a filmből, de legalább jól elgondolkodhatunk rajtuk. A valóság, a színház és a fantáziavilág összemosodása egy érdekes, bár nem könnyen befogadható miniuniverzumot alkot a filmben, amely nem igazán volt kasszasiker (azért a zenéért járt egy Oscar-jelölés Laurence Rosenthalnak), pedig egyszer mindenképpen érdemes megnézni.
Peter O'Toole mindörökre Arábiai Lawrence-ként maradt meg emlékezetünkben, holott ebben a filmben is kiváló alakítást nyújt (még akkor is, ha nem ő énekel), Sophia Loren saját maga adta elő a dalokat (maradjunk annyiban, hogy filmen elment, de egy színházi előadáshoz kevés lett volna a hangja), és remekül játszotta el, hogyan ébred öntudatra az egyszerű kis fogadóbéli szajha attól, hogy Don Quijote nemes hölgyként bánik vele, de azért dekoratív külsejét sem szorította háttérbe. James Coco is derekasan helytállt Sancho Panzaként, a többi szereplő közül pedig kiemelkedik Harry Andrews fogadósként/kormányzóként.
Messze nem hiba nélkül való a film, egyrészt kicsit nehézkésen indul, másrészt pedig időnként túlságosan összekeveredik a valóság és a fantázia, harmadrészt pedig a musical műfaj sajátosságai miatt akadnak gyönyörű, emlékezetes dalok, de ugyanakkor teljesen feledhetőek is. Mindezzel együtt ez a film egy bátor kísérlet arra, hogy Cervantes jól ismert művét vászonra vigyék musical formában, nagyon jó ötlet a többszörösen összetett történeti sík, a meglepően súlyos drámát jól oldja a humor, emlékezetes jelenetek sora várja a nézőt, akinek kell egy bizonyos nyitottság ahhoz, hogy értékelje ezt a nem mostanában készült alkotást, amelynek megvannak a maga mélységei, miközben egy szórakoztató musical is egyben.
7/10
A La Mancha lovagja teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.
