Superman (1978)
2018. március 31. írta: FilmBaráth

Superman (1978)

Látványban nem veheti fel a versenyt dicstelen utódaival, de végtelenül szerethető képregényfilm

superman_1.jpg 

Jó tudni, hogy a Krypton hős fia vigyáz ránk, kár, hogy a mostanában készült látványos, ámde eléggé üres DC-filmek nem tudtak kihozni többet egysíkúnak tűnő, valójában nagyon is izgalmas karakteréből. Őszintén sajnálom Henry Cavill-t, nála jobb Supermant nem találhattak volna a stúdiónál, azonban a vérszegény forgatókönyveknek és a gyengus filmeknek köszönhetően eddig nem igazán tudták kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Nem a bajuszgate-ről kellene elhíresülnie egy Superman-ről készült alkotásnak, én személy szerint nagyon elkeserítőnek tartom ezt a tragikusan komikus helyzetet (csecsemőknek: Cavill egy másik filmben bajusszal játszott, amelyet a stúdió nem engedett leborotválni, ezért a Warner-nél sok millió dollárért digitálisan kellett megtenniük a szakembereknek, ami olyannyira nem sikerült élethűre, hogy erősen rányomta a bélyegét az Igazság Ligájának ezer egyéb hibától vérző kasszabukására). Azonban nekem volt olyan szerencsém, hogy egy olyan Superman – filmen nőhettem fel, amely látványban ugyan nem veheti fel a versenyt mai dicstelen utódaival, arra viszont tökéletesen alkalmas még ma is, hogy rácsodálkozzunk a kryptoni hősiességére és persze adhatunk a romantikának is, valamint egyáltalán nem utolsó sorban még ma is simán bele lehet feledkezni ebbe a 40(!) éve készült képregényfilmbe. Filmes legendák találkoztak ebben az alkotásban, Marlon Brando – aki irgalmatlan pénzt kapott néhány perces szerepéért – zsenialitása Mario Puzo (a Keresztapa írója) forgatókönyve, Christopher Reeve nemesen egyszerű játéka – és nem utolsó sorban jól kidolgozott izmai -, Gene Hackman kissé túltolt, de lenyűgöző rosszalkodása egyesült ebben a Halálos fegyver szériáról elhíresült Richard Donner rendezte remek darabban. Aki még nem látta, sürgősen pótolja, ha másért nem azért, hogy ráébredjen, miért nem elég a látvány egy jó képregényfilmhez, miért szükséges hozzá feltétlenül – a jól kiválasztott főszereplők mellett természetesen – egy jól megírt forgatókönyv és karakterépítés is.

A Krypton bolygó végóráihoz érkezett, azonban vezetői ezt nem akarják elfogadni, evakuálás helyett inkább azzal foglalkoznak, hogy megbüntessék Zad tábornokot és két társát zendülés miatt. Jor-El (Marlon Brando) tudja, hogy feleségével együtt a halál vár rá, azonban egyetlen fiát, Kal-Elt az utolsó pillanatban kimenti a bolygóról és a Földre küldi azért, hogy védelmezze az embereket. Egy jószívű idős farmer házaspár talál rá a fiúra, felnevelik, azonban amikor felnő, elindul, hogy megtudja, ki is ő, és mihez kezdjen az életével ezen a sártekén…

Sok-sok év után is Brando rövidke jelenete az első, ami eszembe jut erről a filmről, ebből is látszik, hogy milyen erős jelenléttel bírt ez a színészóriás még egy olyan alkotásban is, amelyet hangsúlyozottan csak a pénzért vállalt el. Néhány percben el tudta játszani Jor-El tragédiáját, aki a Krypton legnagyobb tudósa, tudja, hogy pusztulásra van ítélve a bolygója, ő mégsem magát menti, hanem a fiát, akiben tovább élhet minden tudása, és életét arra szentelheti, hogy másokat megmentsen,  ezáltal több legyen, mint saját korának gőgös, saját magukat mindennél többre tartó kryptoni lakói. Rajta kívül a másik főnyereménye a filmnek Christopher Reeve, akiről manapság fájdalmasan kevés szó esik, az én szememben azonban ő egy igazi hős, elsősorban nem azért, mert kiválóan eljátszotta a filmvásznon Supermant, hanem azért, hogy miután megbénult egy lovasbalesetben, nem omlott össze, hanem példát mutatott sorstársainak, hogyan lehet teljes életet élni ebben az élethelyzetben is, és minden hírnevét arra használta, hogy felhívja a világ figyelmét rájuk, és megváltoztassa a nem sérültek hozzájuk való viszonyát. Ne feledkezzünk el Gene Hackman-ről sem (ő is már túl régen állt kamera előtt, csak nekem hiányzik a filmvászonról az ő karizmatikus egyénisége?), és persze Margot Kidder-ről sem, aki nemcsak sikítozni tudott nagyon látványosan, hanem kihozott mindent Lois Lane karakteréből.

Meglepően humoros alkotásról van szó (abszolút kedvencem: „Milyen bugyi van rajtam? Rózsaszín.”, illetve amikor Lois a sárga földi lehordja Supermant, hogy hol járt, amikor ő éppen egy földrengés kellős közepén élt állt rémes perceket), azonban ebben rejlik az egyetlen nagy gyengesége is, mivel Lex Luthor akkora pojáca lett a túltolt kedélyességnek köszönhetően, hogy nem lehet igazán komolyan venni, mint Superman legnagyobb ellenfelét. Hackman menti a menthetőt, de akkor is túlságosan nagy a kontraszt a kritponi komoly egyénisége és Luthor saját maga zsenialitásába szerelmes magatartásában, így a kettejük között lévő konfliktus nem tud teljes egészében kibontakozni. És igen, mai szemmel nézve nevetségesek a trükkök is, de gyerekkoromban nagyon is le tudtak nyűgözni, és még ma sem tűnnek annyira gagyinak, mert a színészek játéka és a történet sodrása el tudja vonni a figyelmünket a technikai hiátusokról. John Williams zenéje pedig emlékezetes, mint mindig.

superman2.jpg

A két és fél órás filmben csak egy óra után tűnik fel a színen Superman, azonban annyira jól fel van építve az előzmények bemutatása – a Kryton bolygó pusztulása, a találkozás a nevelőszüleivel, a kétségekkel teli kamaszkor, illetve az a korszak, amikor édesapja az időn és a téren túl megtanítja mindenre, amitől az lehet, aki.  Aztán a kiforrott személyiségű Superman elvegyül az emberek között a tökéletesen szürke Clark Kent képében és csak akkor használja szuperképességeit, ha baj van. Azonban arra nem tudta felkészíteni az édesapja, hogy mit kezdjen a szerelemmel, hogyan élje meg a szuperhősség és a hétköznapiság dilemmáját, illetve arra, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor szembeszáll apja elveivel és önálló döntést hozva beleavatkozik az emberek történelmébe. Tökéletes jellemfejlődés, szórakoztatóan és látványosan elmesélve, az pedig még az én racionális közgazdász lelkemet is el tudja tölteni romantikával, amikor Superman elviszi Lois-t egy sétarepülésre.

Szerintem sokkal szerethetőbb a kryptoni ebben a régi filmben, mint a mostanában készült alkotásokban (a Brandon Routh nevével fémjelzett, teljesen félresikeredett darabot hullajtsuk ki gyorsan emlékezetünkből), mert emberibb, és pontosan ettől a sebezhetőségétől lesz igazán hősies. Pont ez a momentum, amit nem sikerült eddig kidomborítania a Warner-nek, inkább CGI-orgiába fullasztották az Acélember karakterét, pedig ő ennél sokkal többet érdemelne. Nem egy egysíkú hős, aki istenien néz ki és egyetlen célja, hogy megvédje az embereket minden rájuk leselkedő veszélytől, ő egy nagyon is sokféle dilemmával küszködő egyéniség, aki azonban felül tud emelkedni önmagán, és a szuperképességeit saját döntése alapján állítja mások szolgálatába. Mindenkinek ajánlom ezt a filmet, aki belefáradt már  a szuperhősök áradatába, és szeretne látni egy jó kis old school képregényfilmet, és meg akarja tudni, mi  rejtőzik amögött az S betű mögött dobogó szív mélyén.

8/10

A Superman teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr4713784284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

agika88 2018.04.01. 12:03:36

A kései x-, korai y generációnak szerintem mindig is ő lesz az igazi Superman :)

theprézli 2018.04.01. 22:21:14

Tök jó lenne, ha az eredeti Pókemberről is írnátok. :)