A Gringót elnézve marketing ritkán megy ennyire félre, ugyanis a film előzetese igencsak megtévesztő. Szerencsére a történet sem igazán azonos a trailerben látottakkal, és a film sem olyan középszer, hogy az ember a moziban ülve azon kezdjen el gondolkozni, hogy mik a teendői. De akkor mi az oka annak, hogy nem túl népszerű?
Nash Edgerton második egész estés filmjével valami igazán nagyszabásút akart alkotni, de sajnos csak egy wannabe-mozi lett belőle, ugyanis nem tudja eldönteni, hogy pontosan mi is akar lenni, pedig vannak benne nagyon eredeti ötletek, a kicsit sem szokványos főhős köré pedig igazán egyedi alaptörténet épül. A jóhiszemű és becsületes Harold Soyinka (David Oyelowo) látszólag egy zökkenőmentes üzleti útra indul Mexikóba. De ami a határon túl vár rá, az a legvadabb rémálmait is felülmúlja: hirtelen egy drogkartell és a kábítószer-ellenes ügyosztály kereszttüzében találja magát, és mire rádöbben, hogy sunyi főnökei (Charlize Theron és Joel Edgerton) bepalizták, a törvénytisztelő állampolgárból körözött bűnözővé válik. A világ egyik legveszélyesebb helyén mindenre elszánt gengszterek és morális dilemmával küzdő zsoldosok eszén kell túljárnia, miközben mindenki szív – így vagy úgy.
Mint fentebb említettem, az alapötlet valóban egyedi, tökéletesen lehet belőle építkezni, azonban a forgatókönyv nem koherens, 1 nap alatt összedobott katyvasznak tűnik, amiben néhol ad hoc jelleggel váltják egymást a jelenetek. Ezekhez társul még sok nagyon jól felvezetett, majd elvarratlan szál, és olyan karakterek, akik a történet szempontjából olyannyira sem relevánsak, hogyha kihagynánk őket a történetből, valószínűleg fel sem tűnne. Utóbbira tökéleres példa a kisstílű drogcsempész barátnőjét alakító Amanda Seyfried, aki habár igyekszik mindent kihozni a tiszta szívű naiva szerepéből, karaktere dramaturgiai funkciója csupán annyi, hogy mindig belebotlik Haroldba, emiatt pedig később a férfi támaszává válik. Az alapvetően krimikomédiaként definiálható Gringo legfőbb hibája azonban nem ez; van benne emberrablás, átverés, lövöldözés, drogcsempészet, hatalmi játszmák, frappáns beszólások, de még morális kérdéseket is felvet. Ezek miatt a rendező egyszerre szeretne izgalomban tartani, akciózni, nevettetni és mélyebb tartalmat is vinni a műbe, amelynek következtében a sok műfaji jellegzetességből sokat markol, de keveset fog. Emiatt pedig hiába indul ígéretesen a film, a játékidő fele után a néző számára kiszámíthatóvá válnak a véletlenszerű fordulatok, a poénok is egyre vérszegényebbek és néhol olyan elemekkel operál, amelyeket láttunk már jobban kivitelezve. Az akciójelenetek egy idő után ellaposodnak, habár annak nagyon örültem, hogy a direktor szembemegy a műfaji elvárásokkal és a biztonsági övet nemcsak használják, de életet is ment; a karambolozó autó nem robban fel, és a többször meglőtt, kiképzett FBI-os sem pattan fel a tűzharc végén makulátlanul, szinte makkegészségesen csupán a sebeit fájlalva. A fekete komédiával is kacsingat a mű, néhol a véletlenszerűség miatt komikussá is válik a karakterek halála, de sajnos nem elég bevállalós, Nash inkább a biztonsági játék szintjén tartja ezt a vonalat is. Ez a sok szálon futó cselekmény pedig néhol teljesen random kapcsolódik össze, ami végül nemcsak, hogy nem vezet sehová, de tovább fokozza a film kuszaságát is.
Ennek ellenére Edgerton alkotásának vannak pozitívumai is: a legerősebb kétség kívül a színészgárda. Mindenki igyekszik a legjobbat kihozni a szkriptből és a karakteréből, és igazából miattuk lesz jó a Gringo. David Oyelowo jó a szerencsétlen, egyszerű kisember szerepében, azonban a játékidő nagy részében nem szerethető, csupán idegesítő, emellett a szándéka sem érthető, hogy miért akar egy olyan országban maradni, ahol minden 3. ember vagy megölni, vagy elrabolni akarja. A rendező testvére, Joel Edgerton karikaturisztikus figurája nem igazán közöl semmi említésre méltót, ő csupán a helyi kötelezően utálandó szemétláda. Sharlto Copley karizmatikus, de csupán 1-2 jelenete maradandó; aki igazán kitűnik a gárdából, az a többi sztereotip szereplő közül kiemelkedő Charlize Theron. A szexualitását fegyverként használó, cinikus, önző karrierista üzletasszony bőrében is van olyan kemény, mint amilyennek az Atomszőkében láthattuk: ha a karrierjéről van szó kőkeményen odatapos, nagyon jól állnak neki a szarkasztikus mondatok, emellett pedig az ő szájából hangzanak el a legfrappánsabb beszólások is. Ami azonban a legfontosabb, hogy talán az ő karakteréről mondható el egyedül, hogy a mű nem csak belekap a mélységébe, hanem meg is tölti azt az autóban ülős, a tükörben magához beszélő és magát buzdító jelenetével.
Szintén a Gringo javára írható, hogy sok, látszólag aprónak tűnő bakit azonnal kikerül: a korábbiakban említett akciófilmes sablonok mellett pl. a mexikóiak nem angolul beszélgetnek egymás között; a főszereplő természetesen nem, a főnöke viszont beszéli a nyelvet. Emellett pedig valóban érdekes és elgondolkodtató erkölcsi és morális kérdéseket is kapunk, például a bibliai elemzése kapcsán, de szerencsére nem ezek képezik a mű központi kérdéseit. A film egy egyszer nézős alkotás, amely szerepének tökéletesen eleget is tesz. Nem fáj, sokszor vicces és szórakoztató, nincsenek égbekiáltóan nagy hibái, csupán egyik műfajban sem teljesít elfogadhatóan, emiatt elvérzik. A poénok néhol nem működnek, de ha igen, akkor nagyon ütnek; a magyar szinkron is jó, tehát összességében egy agykikapcsolós, nevetgélős popcornmozinak tökéletes. Kár érte.
6,5/10
A Gringo teljes filmes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (mafab) oldalán