Az amerikai Jeff VanderMeer tollából kipattant Déli Végek-trilógia a meghatározó olvasmány élményeim közé tartozik, annak ellenére, hogy korántsem tartom hibatlannak a köteteket. Jelen cikk ennek figyelembe vételével összesen három apropóból született: egyrészt, hogy érintőlegesen kifejtsem, miért érdekes ez a regényhármas; másrészt, mert a napokban hozzáférhetővé vált a Netflixen az első regényből készült Expedíció című film; harmadrészt pedig azért, mert a film megjelenése kapcsán az Agave Könykiadó újra kiadta a trilógiát.
Először essünk túl a történet ismertetésén! Az alapvetően a sci-fi/horror/fantasy határain mozgolódó, a "new weird" stílus címkéje alá sorolható történetek egy különös, X Térség nevű hely körül forognak, amit a Déli Végek elnevezésű ügynökség elszeparált a világ többi részétől, és amelyet az ügynökség tudósai vizsgálgatnak már évek óta - szinte bármiféle kézzel fogható eredmény nélkül. Senki sem tudja, mi ez, miért jött létre, és mi a célja. A terület ellenáll az emberi észnek és logikának, természetfeletti események történnek ott, különös rejtélyekkel és megmagyarázhatatlan borzalmakkal, abszolút nem hétköznapi flórával és faunával.
Az első, Expedíció című kötet az X Térség felderítésére küldött tizenkettedik expedíció sorsát mutatja be. A kizárólag nőkből álló kutatócsapat rejtélyekkel, iszonyattal és tragédiákkal gazdagon megszórt történetét a csapat biológusának nem éppen hétköznapi narrációjából ismerhetjük meg.
A második könyv történetét már nem a biológus, hanem egy Kontroll becenevű ügynök szemszögéből ismerhetjük meg. Ezúttal nem az X Térséget ismerhetjük meg, hanem a területet vizsgálgató Déli Végek-kutatóállomás belső viszonyait. Kontrollt azért helyezik a létesítményhez, hogy rendet tegyen az állomáson egyre jobban eluralkodó fejetlenség és szakmaiatlanság felett. A kihallgatások lefolytatása, a dokumentumok és videofelvételek megismerése után Kontrollnak az egész világnézetét át kell értékelnie - főleg, miután kapcsolatba kerül az előző kötet főhősnével, aki egyfajta bizarr formában még mindig életben van.
A Fantomfény című záró kötetben több narrátor közreműködésével, több sztoriszálon, és több idősíkon kalandozva kaphatunk választ az X Térség - legtöbb - rejtélyére. Megismerhetjük a biológus különös reinkarnációjának és Kontrollnak a további sorsát, bepillantást nyerhetünk az első regény kutatócsoportjának motorjaként működő pszichológus motivációiba, és a térség közepén "élő" különös lény, a Mászó történetét is megtudhatjuk, ez utóbbi szállal a természetfeletti térség létejöttére is valamiféle magyarázatot kapva.
A trilógiáról abból a szempontból borzasztó nehéz értekezni, hogy rengeteg remek ötlet, magvas mondanvaló, értelmezési finomság, különös szimbólum és elgondolkodtató kérdés van belezsúfolva a kötetekbe, e mellett pedig VanderMeer a lehető legritkább esetben fogalmaz egyértelműen, általában igen keményen megdolgoztatja az olvasóját a logikus magyarázatok megtalálásával. A felfoghatatlan borzalmakat rejtő hely és annak kiismerhetetlen rejtélyei H. P. Lovecraft kozmikus horrorjához vezetnek vissza, amellyel az emberi elme lényegében képtelen megbírkózni. A megzabolázhatatlan, vad természeti világ esszenciájaként megjelenő X Térség és az ezt megérteni és befolyásolni képtelen, ez irányú szándékaiban egyértelmű bukásra ítélt emberi elme (amit a Déli Végek lassan becsavarodó kutatói jelenítenek meg) kétpólusú világa csak a váz. Ezt a vázat azonban számtalan színes-szagos-érzékletes "díszítőelemmel" tölti fel a szerző. A megismerés reménytelen folyamatában a két pólus helyzete destabilizálódk, a vizsgáló és a vizsgált alany is átalakul, kicsit mindkettő feloldódik a másikban: az emberek, növények, állatok formálódnak, mutálódnak, befolyásolódnak az X Térséggel kapcsolatba kerülve, ám maga a Térség is reagál a kölcsönhatásra, így nem beszélhetünk állandóságról, csak folytonos átalakulásról, és a kontaktusokból fakadó különös válaszreakciókról. Az Expedíció az ismeretlenben való feloldódást, és a megsemmisülés természetességét, valamint elfogadását artikulálja; a Kontroll pedig a rendszerező, analitikus látásmód szükségszerű megroppanását (és kicsit a kutatói bürokrácia szatíráját) mutatja be az entrópiával szemben. Végül a Fantomfény a címének megfelelően bizonytalanul ugyan, de irányt mutat valamiféle megoldás felé. Az elképesztően szürreális, sokszor egyenesen zseniális ötletsziporkák mellett a szerző mindig szem előtt tartja azt, hogy hiteles, különleges, és szerethető karaktereket mutasson be, és még az olyan, elsőre egysíkúnak és gonosznak tűnő alakoknak, mint a pszichológus is megfelelő motivációkat és mélységet adjon.
VanderMeer írásmódja nekem személy szerint szimpatikus, de a fogalmazásmódjának szenvtelen érzelemmentesége és az események időnkénti látványos belassulása miatt sokan nehezen találnak fogást rajta, így nagyjából azt mondhatom, hogy a szerző sajátos, letisztult, ám kissé megosztó stílussal rendelkezik. Aki dedikált akciókra, hagyományos történetbeli fordulatokra vagy egyéb világi hívságokra vágyik, az jó eséllyel pofára fog esni, a Déli Végek-történetek ugyanis szinte minden fronton kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. Ezeken a lapokon soha nem az történik, amit várunk, vagy nem úgy, ahogy azt vártuk. A borzalom ritkán véres, inkább megfoghatatlan; a karakterek maguknak valók, a szerelmek már kihűltek, az érzelmi melegség ritka, de annál nagyobb kincs.
A három regény színvonala és hangvétele nem teljesen egységes. Az első kötet leginkább sci-fi horrorként működik, kurta, erőteljes, és felettébb rejtélyes kinyilatkoztatás, számtalan hideglelős és iszonyatató pillanattal. A második, már jóval vastagabb könyvben a kissé töketlen főhős figurája, a káoszba fulladó kutatóállomás, valamint az "ügynökösdi" új és szórakoztató ízeket visz a képletbe, kapunk végre pár magyarázatot is, és a világ is szépen bővül, amellett, hogy a Twin Peaks-féle, nem tudásból fakadó zavar, illetve borzongás itt is megvan. A harmadik, szintén viszonylag vaskos kötet kissé recseg-ropog a trilógia súlya alatt, a várt mega-katarzis elmarad, de végül talpára esik a mű, és a legtöbb szálat sikerül kielégítően elvarrni (a megoldásokhoz azért hozzátartozik, hogy sok válasz csak a trilógia saját belső logikáján belül működik).
Hogy az új kiadás sajátosságairól is ejtsek pár szót: az Eric Nyquist által alkotott borítófestmények (amelyek az angol nyelvű kiadásnál már "bizonyítottak") nagyszerűek, hozzátéve, hogy nekem az első kiadás különféle (X, nyúl, bagoly) formában kivágott, térhatású címlapjai is nagyon tetszettek. A Netflix filmre utaló borítóvédőt én gyorsan lekaptam az első kötetről, mert kifejezetten zavart, hogy elütött a másik két rész címlapjának világától - bár tudom, hogy a film és a könyv marketingje összefügg, és ez csak a "szükséges rossz". Annyi bizonyos, hogy az újrázások borítója a hagyományos, áttörés nélküli jelleg miatt már sokkal kevésbé sérülékeny, mint a korábbi verzióké. A fordítással eredetileg sem volt semmi gond, és most sincs probléma, én nem vettem észre, hogy Török Krisztina, Falvay Dóra vagy Bottka Sándor Mátyás fordításán bármit is változtattak volna a korábbiakhoz képest.
Azt nem mondom, hogy mindenkinek ajánlható ez a különös regényhármas, de az biztos, hogy nem sablonos olvasmányokról beszélhetünk. Ha vevő vagy a szokatlan, "weird" típusú, David Lynch-féle borzongásra, és az elgondolkodtatóbb sci-fi történetektől sem rettensz meg, akkor ki ne hagyd ezt a mutatós újrakiadásban kapható trilógiát!
Expedíció: 9/10
Kontroll: 9/10
Fantomfény: 8/10
A Déli Végek-trilógiát az Agave Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
