Bajban lehet az Oscar-díj: meglepően kevesen nézték mind a gálát, mind a jelölt filmeket. Noha néhány éve éppen azért bővítették a fő kategóriát 5 filmről 9-10-re, hogy a népszerűbb alkotások is bekerülhessenek, ez egyre kevésbé látszik megvalósulni, a közönséget pedig egyre kevésbé foglalkoztatja, hogy kik viszik el az aranyszobrokat a február-március fordulóján megtartott gálán. Az eddig sem volt titok, hogy az Akadémia nem az év 10 legnézettebb blockbustere közül válogat, ennek megfelelően pedig egy Oscar-győzelem is csak mérsékelten aktivizálja a moziba járókat. Ahogyan az is biztos, hogy a gála mint műsor is kezd egyre unalmasabbá, egyre inkább önismétlővé válni. Most azonban minden korábbinál drasztikusabbnak tűnik a különbség. Sőt, ironikus módon még az amerikai elnök sem feltétlenül téved azzal, hogy a sztárok hiánya (pontosabban inkább a sztárrendszer megszűnése) is közrejátszhat. De mi lehet igazából a probléma? Tényleg kezdi elveszíteni az Oscar a relevanciáját? És ha igen, pontosan miért nincs összhangban az Akadémia és az átlagember ízlése?
A relevancia kérdésére egyszerűnek tűnik a válasz, ha csak azt nézzük, hogy a 9 produkció közül csak kettő volt, ami nem a múltban játszódott (Tűnj el!, Három óriásplakát Ebbing határában), ami még a korábbi állapotokhoz képest is példátlan. Ez persze brutális leegyszerűsítés, hiszen a Lady Bird vagy a Szólíts a neveden nem mondható kevésbé relevánsnak attól, hogy 1999-ben, illetve 1983-ban játszódnak, de a mezőny évről évre mintha egyre inkább a múltban élne, a múlton keresztül akarná megfogalmazni magát. Érdekes a helyzet például A Pentagon titkaival: ez a film mintha túl releváns is szeretne lenni, de éppen ott vérzik el, hogy többet próbál állítani mai világunkról, mint arról a konkrét eseménysorról, amit bemutat. Spielberg művéből nem derül ki, az adott időszakban mit jelentett, miért volt fontos az ábrázolt tényfeltáró munka, csak megadott időközönként kapunk néhány szépen csengő szentenciát az újságírói munka nemességéről és a szabad sajtó szentségéről. Ehhez képest az ugyanazon szerző tollából származó, hasonló történetet feldolgozó Spotlight esetében nem volt ilyen nagy szakadék aközött, amit a film bemutat, és amiről szólni akar. A Dunkirk pedig hiába volt az egész mezőny legnézettebb produkciója, minimális visszhangot sem váltott ki az elmúlt hónapok során, leszámítva az esélylatolgatást, hogy Christopher Nolan érdemelhet-e érte rendezői díjat. Ellentétben a Tűnj el!-lel vagy a Három óriásplakáttal, nem indított el párbeszédet, nem szült vitákat, jelentőségét letudtuk annyival, hogy Nolan készített egy bámulatosan összerakott filmet a második világháború egy fontos eseményéről.
Fel lehetne sorolni az összes jelöltet ugyanezt vizsgálva, a lényeg, hogy a felhozatalban alig találni olyan produkciót, ami nemcsak technikailag, de tartalmilag is modern lenne. Még érdekesebb a győztesnek választott darab: A víz érintése elsőségét sokan kritizálták, mondván, hogy az Akadémia az egyik legbiztonságosabb jelöltet választotta. Persze az jogos ellenérv, hogy mindössze ez a második alkalom, hogy fantasy nyert, illetve egy meglehetősen polgárpukkasztó felhangokkal bíró tündérmese győzelme sem gyakori - és a végső érvként elmondható, hogy ha nem áldozott volna le az Oscar-vadász filmeknek, akkor A legsötétebb óra és A Pentagon titkai versengéséről szólt volna az idei díjátadó. A víz érintése problémáit azonban nem lehet ennyivel elütni: Ahogyan K. Austin Collins is megfogalmazza, Guillermo del Toro mozija azért tökéletes Oscar-győztes, mert úgy progresszív, hogy valójában nem is az. Tökéletes píszí-felvonulás, ahol a fogyatékkal élőktől a melegeken át a kisebbségekig mindenki megjelenik, sőt maga a fő motívum is a víziszörnnyel tulajdonképpen a kirekesztés allegóriája. Nem is ez a probléma, hanem hogy a rendező mindezt a 60-as évek kontrasztjában vizsgálja, amikor a társadalom konszenzusát képezték le ezek az eszmék - ellentétben napjainkkal, ahol a közmegegyzés ellenére üti fel a fejét a szegregáció (és a Tűnj el! tulajdonképpen ezt az össztársadalmi álszentséget, ennek feszültségét találja telibe).
A víz érintése tehát a történelmi igazságosztás szemüvegén keresztül azt a kényelmes üzenetet fogalmazta meg, hogy régen utálták ezeket az embereket, de mi, felvilágosultak szerencsére ezt már meghaladtuk (például azzal, hogy díjakat adunk nekik). Ugyanazt az érzést kelti, mint a 12 év rabszolgaság, a Kódjátszma vagy A dán lány az elmúlt évek győztesei és jelöltjei közül, ebben a tekintetben tehát egyáltalán nem történt előrelépés. Az Akadémia ismét az elmúlt évtizedek progressziójának dicsfényében tetszelgett, ahelyett, hogy az aktuálisan felmerülő kérdésekre legalább reagált volna.
Emma Stone példája jól mutatja, hogy nemcsak az Oscar-díj, de az Oscar mint jelenség is mennyire "egy-ügyűvé", és mennyire súlytalanná vált: a színésznő Natalie Portman Golden Globe-os beszólását akarta megismételni, amikor a legjobb rendezőket úgy jelentette be, hogy "négy férfi és Greta Gerwig", csakhogy egyöntetű üdvrivalgás helyett hamar azzal találták meg, hogy ez degradáló a kisebbségi férfi jelöltekre, Jordan Peele-re és Guillermo del Toróra nézve. A legtöbben ebből valami olyasmit olvastak ki, hogy "na, már megint túl lett tolva a píszí", pedig itt pusztán az az álszentség döbbenetes, hogy miután évekig a fekete jelöltek hiánya miatt ostorozták az Oscart (és a nőkről tudomást sem vettek), most a #metoo kapcsán a nők reprezentációjáról szólt minden, a feketéket már teljesen el is felejtve. Jövőre meg talán majd megint fordul a kocka, vagy esetleg tovább/visszalépünk az LMBT-jelöltek reprezentációja felé, de ebben a formájában egyre nehezebb elhinni, hogy ténylegesen Hollywood zászlójára tűzött ügyekről van szó, és nem az éppen aktuális ügy reklámszlogenekké és hashtagekké degradálásáról.
Az Oscar képtelen a maguk komplexitásában látni ezeket a kérdéseket, amit nemcsak az mutat, hogy egyszerre csak egyetlen ügy képes dominálni az Oscar-közbeszédet, de az is, hogy Portman után Stone is láthatóan azzal a határozott elképzeléssel állt a mikrofon elé, hogy a díjátadókon kéne kompenzálni az iparágban alapvetően eltolódott arányokat. Ezzel szemben Frances McDormand meglehetősen intelligens megoldással állt elő az "inclusion rider"-ek koncepciójával, azaz, hogy a sztárok követeljenek helyet kisebbségi mellékszereplőknek az őket foglalkoztató produkciókban. Magyarul McDormand nem az Akadémiához hasonló, tényleges hatalommal alig bíró szervezetektől vár el szimbolikus intézkedéseket, hanem maga is tenne azért, hogy az általa vágyott változás megvalósuljon.
Szokatlan ez az Oscart miliőjétől? Határozottan az, pontosan rávilágítva, hogy az Oscar miért vesztette el a kapcsolatot a való világgal és a filmszerető emberekkel. Üres gesztusok ceremóniája lett, ahol a szexuális zaklatás és nemi erőszak egész társadalmunkat átható problémáját sikerült arra leegyszerűsíteni, hogy hány nőt sorolunk a legjobb rendezők közé. Ahol 50 évvel ezelőtti állapotok poros újraértelmezésével próbálnak állást foglalni világunkról az elefántcsonttornyukba zárkózó hírességek. Sem az Oscar, sem az Oscar-filmek nem arról szólnak, amik az embereket ma valójában foglalkoztatják, de a jó hír az, hogy ezen még nem késő változtatni.
