Sziasztok, xhalapex vagyok és ez az első írásom a blogon. Ha minden jól megy lesz még folytatása és várom az  értelmes diskurzusra a lehetőséget, a hozzászólások között. (Tudom, a nevemnek semmi értelme nincsen, de legalább kimondani sem lehet. Szokjátok meg!)

Debütáló irományomat töredelmes bocsánatkérések közepette azzal a vallomással kell kezdenem, hogy jelentős elmaradásaim vannak a komplett magyar filmművészet területén. Jelen kritika tárgyának rendezőjétől csupán egy alkotást láttam, a Régi idők fociját. Ennek ellenére kíváncsian vártam, hogy sikerül-e a Filmalap létrejötte óta körvonalazódni látszó színvonal emelkedésébe becsatlakozni és egy történelmi szemüvegen keresztül mesélni valami érvényeset a jelenkor emberének, vagy csupán a régi idők színjátszásának könnyes szemű tiszteletadását kapjuk kézhez, ami ittasan hömpölyög, és nosztalgikus ódát zeng a színészethez.

Sándor Pál legújabb filmjében, a Vándorszínészekben, a XIX. század közepéhez közeledvén, egy vándorszínész társulat életébe és folytonos faluról-falura történő költözésébe kapunk betekintést, akik a jobb élet és a nagyobb elismerés reményében a pesti kőszínházak világába veszik az irányt, hogy ott szórakoztathassák a nagyérdeműt. Egy fiatal katona fiú, aki a felbőszült nézők miatt kitört verekedésben elájul, - így napokkal meghaladva eltáv idejét - szándékán kívül dezertőrré válik, ám az akasztástól félve, a színésztársulattal tart, így felvértezve egy road movie elengedhetetlen kellékeivel kezdik meg utazásukat szereplőink.

Rengeteg, ezerszer látott archetipikus konfliktus lett bele erőltetve a forgatókönyvbe, melyekben nagyon zavaró, hogy érzésre sem azért kerültek be, hogy jobban árnyalják a karaktereket, hanem, hogy kitöltsék, az amúgy sem hosszú játékidőt. Az előzetesben látható jelenet, amikor elsüllyed a vízben a színésztársulat szekere, egy teljességgel szükségtelen, látványosnak szánt vargabetű, aminek se felvezetése, se következménye nincsen. Pár komikus jelenetet leszámítva, nem igazán tudta a rendező, ezt az oly elcsépelt filmes műfajt érdekes tartalommal feltölteni. A látvány terén nem beszélhetünk kiemelkedő munkáról, bár szép képéket köszönhetünk Garas Dániel operatőrnek, de a díszleteken és a jelmezeken meglátszik a magyar filmes büdzsé és a kor autentikus bemutatására való törekvés teljes hiánya.

Nehéz megnevezni az abszolút főszereplőt, hiszen az írók figyeltek arra, hogy mindenki kellő szerepet kapjon a társulatból. Így a súgót leszámítva mindenki megkapja a maga kis szerepét a történet során. A karakterek játékideje megfelelően kiegyensúlyozott, de az őket játszó színészekről viszont már nem tudok ilyen elnézően beszámolni. Bohém, megállapodásra képtelen, lánglelkű, szabados életű fiatalokkal teli és hasonlóan aktív életmódot folytatott idősebb vándorszínészeket elevenít meg a magyar színjátszás krémje. Az igazgató szerepében Gáspár Sándor, a társulat színészházaspárját pedig a való életben is házaspár Rudolf Péter és Nagy-Kálóczy Eszter játszotta, a színészi ambíciókat dédelgető kellékest Ifj. Vidnyánszky Attila keltette életre, a szökött katonát pedig Mohai Tamás alakította. A színészi játék végletesen teátrális, néhol egészen a ripacskodásba hajló momentumokat tartalmaz, melyek aligha voltak a rendezői koncepció részei. A kaotikus ordítozások közepette kialakult kollektív zűrzavar és elmebaj, a Száll a kakukk fészkére című film zendülős jeleneteit elevenítették fel bennem. Kivételt képez azonban Martinovics Dorina, akinek kimért, nem túlzó játéka üdíti fel a film jeleneteit.

Tulajdonképpen kaptunk egy faék egyszerű meseszerű családi kosztümös kalandfilmet, a vándorszínészek közti szerelemről, árulásról, a hivatásukhoz fűződő viszonyukról. Pár megmosolyogtató jelenetet leszámítva közelebb áll a film humora az idétlenhez, mintsem a színvonalas szórakoztatáshoz. A színészi játék minden várakozást alul múl. Mindezek mellett nem talált bennem szentimentális táptalajra a film, megtekintését nem ajánlom.

4,5/10

A Vándorszínészek teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.