Erőszakik / In Bruges (2008)
2018. március 09. írta: FilmBaráth

Erőszakik / In Bruges (2008)

Mestermű a maga kategóriájában

eroszakik.jpg

Mit lehet tenni, ha az Oscar-díjkiosztón a legjobb filmnél nem az a cím szerepel az ezúttal szerencsére nem elcserélt borítékban, amit várunk és masszív antiakoholista lévén nem játszik az a lehetőség, hogy az első útunk a házi bárba vezet? Megnézünk egy régi kedvencet a rendezőtől, ettől egyrészt lehiggadunk, másrészt pedig találtunk magunknak egy jó okot arra, hogy újra megnézzünk egy jó filmet. Nagy kedvencem del Toro, a mozi egyik utolsó nagy mágusának tartom, de idén nem neki drukkoltam a fenti kategóriában, hanem Martin McDonagh-nak és a Három óriásplakát Ebbing határában című, zsigerig hatoló drámának, amely szerintem magasan verte a mezőnyt a jelöltek között. Na de így jártunk, dühöngeni felesleges, az Akadémia így döntött és kész, az idő majd eldönti, hogy melyik alkotás lesz maradandóbb, viszont ez egy kiváló alkalom arra, hogy felelevenítsünk egy korábbi emlékezetes filmélményt. Anno a bemutató idején elkerülte a figyelmemet az alkotás (éppen az egyetemi diplomavédésemmel voltam elfoglalva, sorry), azonban olyan kultusza alakult ki, hogy nem sokkal később egy alkalmatosabb időpontban pótoltam, és kellőképpen lehidaltam tőle, annyira egyedi darab volt, igazi fekete komédiába oltott kőkemény dráma, amely rendkívül szórakoztatóan (és iszonyúan trágárul, de mégsem közönségesen, hanem jópofán) mesélt el nekünk egy történetet, amely nem kisebb témával foglalkozott, mint a bűnnel, a megbocsátásal és a zsiványbecsülettel. Martin McDonagh ekkor már túl volt egy Oscar-díjon (amit egy rövidfilmért kapott), de ezzel az agyamenten egyedi darabbal tette fel magát a térképre a közönség és a szakma tekintetében egyaránt. Örömmel jelentem, hogy az elmúlt években semmit sem kopott ez a remek film, amelynek olyan rémes magyar címe van, hogy lehetetlen nem megjegyezni. Mestermű a maga kategóriájában.

Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) látszatra békés turistáknak tűnnek a meseszép, de dögunalmas Brugge városában, azonban a látszat pöttyet csal, ők bérgyilkosok, akik azért utaztak az ő fogalmaik szerint az Isten háta mögé, mert rosszul sült el egy munkájuk, a célpont papon túl egy ártatlan gyermek is meghal az akció során, amely a főnökük, Harry (Ralph Fiennes) szemében főbenjáró bűn. Vajon megbocsát-e nekik és ők meg tudnak-e bocsátani maguknak, és ki marad életben hármuk közül, mire a történet véget ér?

Tudom, hogy későn érő típus vagyok, de nekem ebben a filmben tűnt fel, hogy Colin Farrell nemcsak egy jóképű balhés kölyök, hanem egy tehetséges színész, akiben lényegesen több van, mint amit addig mutatott magából a filmvásznon. A bemutató óta már régen lehiggadt és már nem a magánéletével, hanem a színészi munkájával kerül bele a lapokba, de akkoriban még rá tudtam csodálkozni erre a tényre, ahogyan arra is, hogy Martin McDonagh milyen zseniális dialógusokat tud írni, és mennyire egyedi a stílusa. Érződik, hogy a színházból jött, vagyis el tud mondani egy történetet, színészcentrikus és ott csavar a sztorin, ahol dramaturgiailag szükséges és jól meg tudja lepni a közönségét. Nem szívbajos, nem a legfinomabb úri modor jellemzi a szereplőit, kevésbé fennkölten, úgy káromkodnak, mint a kocsisok, de annyira menőn tolják a káromkodásdús szöveget, hogy sírva lehet rajta nevetni, miközben shakespeare-i mélységű drámát vezetnek fel vele nekünk.

Szégyen, hogy Brendan Gleeson-hoz nem vágtak még hozzá egy Oscar-díjat, ebben a filmben is simán lejátssza Colin-t, sőt időnként még Ralph Fiennest is (ami azért nem kis fegyvertény, lássuk be, emberünk elég erős jelenléttel tud bírni a filmvásznon). Olyan mély érzelmeket és tragédiákat tud kifejezni pusztán a mimikájával, hogy simán leiskolázta az akkoriban még igencsak ifjú és bohó Farrellt, aki azonban magához képest szintén voltak felejthetetlen pillanatai. Fiennes csak a történet második részében kapcsolódik bele az eseményekbe, hogy aztán ne hagyjon bennünket kétségek között, arra vonatkozóan, hogy ki is itt a főnök, ha színészi játékról van szó. Szinkronnal láttam a filmet, ezért nem tudom, milyen lehetett az eredeti, de biztosan nem volt hétköznapi élmény eredetiben végignézni ezt a rekordtrágár, csak Tarantinóhoz mérhető alkotást.

eroszakik2.jpg

Az egyetlen problémám nekem az ezzel a filmmel, hogy a végső leszámolás egy árnyalattal teátrálisabb lett, mint kellett volna, de ettől eltekintve ez az alkotás úgy jó, ahogy van, a zárójelenet pedig simán zseniális. A cool szövegeken jókat nevetünk, miközben tragikus sorsokat rejtenek ezek a mondatok, olyan bűnökkel kell együtt élniük a szereplőknek, amelyek megbocsáthatatlanok, de ők is emberek, a saját módjukon próbálják megbocsátani maguknak a megbocsáthatatlant, hogy tovább tudjanak lépni. De egyszer mindenkinek szembe kell néznie saját magával, egy fiatalembernek talán még van esélye új életet kezdeni, de a nála idősebbek már túl sok borzalmas dolgot tettek és éltek meg, ezért ők már csak azt választhatják meg, hogyan vessenek véget elegánsan belső küzdelmeiknek. Bűnözőkről van szó, de nekik is megvannak a saját elveik, amelyekhez tartják magukat, és ez valahol elismerésre méltó vonás, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem tiszteletreméltó emberekről van szó.

Jó fekete komédiát írni nagyon nehéz, hiszen vékony mezsgyén táncol a szerző, pontosan kell eltalálni az arányokat, különben a film vagy komolytalan vagy túlságosan drámai lesz. McDonagh kiváló dramedyt írt és rendezett nekünk, sírva nevetünk rajta, miközben zsigerig hatol a mondanivaló. A kicsit nehézkesnek tűnő kezdés azért jó, mert így van időnk megszokni a stílust, hogy aztán jól begyorsuljanak az események, amelyek katartikus véget érnek. Mindeközben még Brugge-t is megismerhetjük, és még annak is megjön a kedve ahhoz, hogy látogatást tegyen ebben a városkában, akit eddig egyáltalán nem hozott lázba Belgium, olyan jót turistákodhatunk a filmben, hogy egyszer muszáj látni élőben is. Ritka jó kis film, aki még nem látta, sürgősen pótolja, nem fogja megbánni!

9/10

Az Erőszakik teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr5513725246

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

szociál 2018.03.09. 12:48:56

10/10
A legjobb vígjátékosdráma amit valaha láttam, minden klappol benne, csúcs !
Aki nem szerette Colin Farrellt az is megszerette, az a sumákolás amikor az ablakban ül és csajozni akar, de kamuból belöki a dumát hogy jó lenne templomokat nézegetni, és ne itt rohadjanak a motelben...kész :))

Ződ2000 · http://egzostive.com 2018.03.09. 17:12:38

Kedvenc! Maximálisan egyet értek a 9/10-zel. Nem tökéletes, de nagyon-nagyon jó film,

Zubreczki Judit · zubreczkijudit.blog.hu 2018.03.10. 00:03:43

Igen, nálam is benne van a top húsz kedvenc filmben kábé. Legjobb, amikor Ken megpróbálja rávenni Ray-t, hogy nézze meg Krisztus vérét a templomban. Ezen minden alkalommal röhögnöm kell, amikor eszembe jut :)
Most nézem a Mr. Mercedes c. sorozatot, amit szintén Brendan Gleeson visz a hátán.

szociál 2018.03.10. 15:54:34

@Zubreczki Judit:
-Muszáj ?
-Nem muszáj, csak Krisztus vére bmg, nem muszáj !!!

:))

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2018.03.11. 01:11:36

Az Erőszakik / In Bruges szerintem is egy brutál jó film. Nemrégiben rájöttem, hogy miért. Láttam egy magyar tv-játékot az m3-on, valamikor a hatvanas években készült, Az étellift volt a címe és a sztorija gyakorlatilag teljesen megegyezett az In Bruges-ével. Egy Harold Pinter-színdarab tévés feldolgozása volt. A Pinter-darabnak The Dumb Waiter a címe és 1959 óta játsszák mindenfelé a világon, nálunk is. 1959-ben BBc-tévéfilm is készült belőle, amit azonban nem mutattak be, csak 1985-ben (egy újabb feldolgozás) került a nézők elé. Amerikai tévéváltozat is készült belőle 1987-ben, amit Robert Altman rendezett John Travoltával és Tom Contival a főszerepben. Szóval Martin McDonagh, az In Bruges rendezője, nem "vakrepült", hanem tutira ment, egy fél évszázada színházakban sikeresen futó témát és két nagyon jól kitalált karaktert választott filmalapul.