Kultnapló: The Return (The Man Who Laughs - 2018/2.)
2018. január 01. írta: The Man Who Laughs

Kultnapló: The Return (The Man Who Laughs - 2018/2.)

 

A 2018-as Kultnaplóm első fele

 

Az összes írásom itt olvasható

2015-ben megtekintett filmjeim listája, pontozással

2016-ban megtekintett filmjeim listája, pontozással

A 2017-es kultnaplóm első fele...

...és a várva várt folytatás

 

Filmek

(Félkövér: 2018-as filmek, Dőlt: újranézések, aláhúzott: mozivetítés)

A delfin napja (The Day of the Dolphin r.: Mike Nichols - 1973):  Robert Merle könyve eleve nem könnyen megfilmesíthető. Sok szereplőt mozgató és számos témát felölő mű, amely ráadásul kifejezetten egyedi mód van megfogalmazva/szerkesztve. Így talán nem is csoda, hogy a Mike Nichols – Buck Henry rendező-író páros bicskája jó alaposan bele is tört. A poszterek egy elképesztően izgalmas, szédítő sci-fi kalandfilmet sejtetnek, de sajnos ígéretük beváltatlan marad. Persze örülhetnénk, hogy nem butították le Merle a hidegháború abszurditásáról, az ember és állat kapcsolatáról, a politika és az attól magát távol tartani igyekvő tudós viszonyáról szóló remekművét egy szimpla akciófilm szintjére, ám az az igazság, hogy talán jobb lett volna, ha egy rutinosabb, a műfaji filmekben jártasabb direktor veszi kezébe a sztorit. A probléma ugyanis az, hogy hiába veszi Nichols komolyan az alapanyagot, azt csupán a felszínen sikerül adaptálnia. Noha a karakterek nevei megváltoztak a cselekménye fő vonala megegyezik a könyvévvel, ám épp a lényeges nüanszok vesznek el. Így a filmben éppen csak érintőlegesen kerülnek elő a fenti, a könyv által okosan és érdekesen elővezetett témák. A karakterekkel sem az a baj, hogy mások, mint a könyvben, hanem, hogy szinte mindegyikük egyetlen szóval, a semmilyennel leírható. Míg Merle még az utolsó utáni mellékalaknak is képes volt sajátos, kidolgozott jellemet írni, addig George C. Scott karizmatikus főhősét (és esetleg Paul Sorvino ügynökét) leszámítva gyakorlatilag teljesen felcserélhetőek és abszolút feledhetőek a szereplők. A Delfin napja nem egy nézhetetlenül rossz, csak éppen egy unalmasan hömpölygő film, ami sem elgondolkodtató sci-fiként, sem pedig izgalmas kalandfilmként nem állja meg a helyét. Nagyjából egy „kötelezők röviden” jellegű adaptáció, amiből ugyan a cselekmény vázát megismered, de az igazi lényeget már nem. A delfinek legalább aranyosak és a zene is szép.

Master of the Flying Guillotine (r.: Jimmy Wang Yu - 1976): Ormótlan nagy "bűnös élvezet". Elvetemült mód szórakoztató trash kungfu parádé. BŐVEBBEN

Az ötödik pecsét (r.: Fábri Zoltán - 1976): Zseniális, zavarba ejtő és letaglózó mestermű. A (tulajdonképpen megoldhatatlan) morál-filozófiai kérdésfelvetése garantáltan hosszú ideig nem hagyja nyugodni a nézőjét.   E mellett pedig rendezői (és színészi) mesterkurzus, öt ember beszélgetése még sosem volt ilyen izgalmas. Nem csak témája (hogy hol húzzuk meg azt a bizonyos határvonalat) és az elnyomó rendszerek működésének egy roppant lényeges pontjának a bemutatása miatt vált kortalanná, hanem a technikai kivitelezése miatt. 4:3-as képarány, alacsony költségvetés és mégis nyomasztóan erős atmoszféra, bámulatosan erős képi megoldások és fojtogató feszültség jellemzi a filmet. Kétségtelenül minden idők egyik legjobb és legfontosabb magyar filmje.

Olcsó whiskey (White Lightning r.: Joseph Sargent - 1971) - Kellemes bosszú-kalandfilm. Egészen sajátos/fura hangulattal. Hiszen egyfajta átmenet a Gyilkos túra és a Smokey és a bandita közt. Brutális Southern Gothicként kezdődik, majd olyan Hazárd megyésen könnyed autórombolásba torkollik. Kissé 2 szék közt a padlóra.

Ragadozó ( Predator r.: John McTiernan - 1987): Ez továbbra is iszonyú nagy fun. A messzemenően tökéletes, monstre kiállású B film. A humora, az akciói, a rendezése, a zenéje, a fényképezése (iszonyú faszán néz ki a film), minden nagyon egyben van. Tényleg nem értem, hogy tudja valaki nem szeretni.

Ragadozó 2  (Predator 2 r.: Stephen Hopkins - 1990):  A felszínen ugyan jelentősen más, még is úgy érzem, hogy lényegében, szellemiségében egy nagyon jó kis folytatás ez. Persze nincsen olyan makulátlanul rendezve, jóval cinikusabb és komorabb (ahogy a kilencvenes évek is az lett a nyolcvanashoz képest), de összességében egy roppant szórakoztató 90’s akció-horror, tele kult arcokkal, erős hangulattal, feszült fináléval és remek univerzum bővítéssel. ÍRÁSOM A FILMRŐL

Legmélyebb pont (Ultra Low r.: Nicholas Gyenei - 2018): Érdekes, szinte dokumentum filmesen minimalista "metadráma" az alkotói válságról és az elismerésért/ismertségért való küszködésről. Újat igazán nem mond a témában, és túl hosszú ráadásul önismétlő is. Én azonban, miután elfogadtam a minimalista eszköztárat elvoltam vele, viszont több embertől is halottam, hogy halálra idegesítette őket: és ebben van igazság, hiszen sokszor a film a  "meg nem értett művész önsajnáltatásának" érződik. (A Béta teszt után pedig különösen vicces ez a "miért nem értik meg a zsenialitásom" hozzáállás).

Ne hagyj nyomot! (Leave No Trace r.: Debra Granik - 2018): Az a fajta film, amiről nem szívesen írok rosszat, hiszen minden aspektusában egy jól elkészített darab: szép igényes kivitelezés, remek színészi alakítások és több érdekes/fajsúlyos téma (PTSD, szülői felelősség, a toxikus személyekkel való együttélés) megjelenik benne. Még is a vetítés után az a cinikus gondolat jutott eszembe, hogy " ez minek is készült el?!". Hiszen hiába foglalkozik fontos kérdésekkel, azokról keveset állít, és ami még inkább a hátrányára válik, hogy minden, ami megjelenik benne, az nem rég ott volt a Vademberek hajszájában és a Captain Fantasticban is, amelyek ráadásul sokkal egyedibb, hangulatosabb és szórakoztatóbb filmek. 

Gyújtogatók (Beoning r.:Chang-dong Lee  - 2018): Erős atmoszférával bíró, lassan őrlő thriller. Sokáig érdekes, ám a sztorijához és az egy darab csavarjához (amelyet túl lassan fednek fel, pedig nagyon kiszámítható) képest túlságosan is hosszú és a végén nem is igazán áll szépen egybe. Nem hétköznapi darab, de engem nem is kapott el annyira, mint a kritikusokat.

Lajka (Laika r.: Aurel Klimt - 2017): Na az ilyen filmekért imádok fesztiválokra járni: ez a  cseh bábanimációs musical nem pusztán fura, groteszk és egyedi, de közben egy vicces, de elgondolkodtató tanmese is az emberi természetről, illetve az ember és környezete sokszor nem éppen ideális viszonyáról. Az év egyik legkülönlegesebb filmélménye.

Volt egyszer egy téka (r.: Csizmazia Gábor - 2018): Roppant szeretni való és szórakoztató doksi. Méltó tisztelgés egy letűnt, de sosem feledett (és mai napig érezhető hatással bíró) kor előtt, ami egyaránt ajánlható a nosztalgiázóknak, és - filmtörténeti érdekességként/könnyed ismeretterjesztőként azoknak is, akik már kimaradtak a VHS korszakból.

Keresés (Searching r.: Aneesh Chaganty - 2018): Nem gondoltam volna, de ez a teljes egészében a képernyőkön játszódó thriller az év egyik legizgalmasabb filmje. Noha ugyan ez a sztori hagyományos kivitelezésben talán csak egy direct-to-VOD-s tucat thriller lenne, a gimmick remekül működik. Néhol ( a nyitó montázs) sokkal intimebb élményt kínál, mint egy found footage film. Sokkal inkább elhittem, hogy, amit látok az valóságos (konkrétan bűntudatom volt a popcorn miatt, mert azt éreztem, hogy igazi emberi sorsokat láttok). Ráadásul remekül vezeti a néző tekintetét. Igazából nem is tudom, hogy ez alapvetően a rendező, a vágó, vagy az író érdeme, de maximálisan sikerült kisajtolni mindent (feszültséget, humort), amit ez a formátum kínált. Az eredmény nem csak okos és izgalmas, de közben kifejezetten frissnek és innovatívnak hat.

Bolti tolvajok (Manbiki kazoku r.: Hirokazu Koreeda  - 2018): Az a fajta „tipikus fesztiválfilm”, amelyben a bő két órás játékidő alatt látszólag nem sok minden történik, ám ez mégsem zavaró. Lassan csordogáló, de érzékeny, érzelmes és hangulatos portré egy különös családról. Nem csak Japán (Tokió) egy számunkra ismeretlen részét mutatja be, de közben ténylegesen is elgondolkodtató (arról, hogy mi/milyen is az igazi család, és az önzetlen szeretett.) 

A bűnős (Den skyldige r.: Gustav Möller - 2018): A velőnkig hatolóan izgalmas, mesterien rendezett thriller, Jakob Cedergren hibátlan alakításával, nem pusztán az idegszálainkat feszíti pattanásig, de olyan erős kérdéseket fogalmaz meg a bűnről, a bűnhődésről (és hogy egyáltalán mennyit látunk a minket körülvevő valóságból), amelyek még garantáltan velünk maradnak a stáblista lepörgése után is.  Ott a helye az év legjobb filmjei között.  

BESZÁMOLÓM A 2018.-AS CINEFESTRŐL (AHOL HOSSZABBAN ÉRTEKEZEK A FENTI FILMEKRŐL)

Béta teszt (Beta test r.: Nicholas Gyenei - 2016): Jó alapötletre épít, de a minimális költségvetése, és az átgondolatlan hangvétele (illetve pár jócskán megkérdőjelezhető döntése) miatt annak ellenére sem tud túllépni a trash jellegén, hogy állítólag egy tudatos hommage lenne. Ám trashnek egészen egyedi, szórakoztató és érdekes. KRITIKA

Mandy - A bosszú kultusza (Mandy r.: Panos Cosmatos - 2018): Panos Cosmatos fogta a 80-as évek legmocskosabb kultfilmjeit (a Kobrát, a Hellraisert, a Péntek 13 filmeket), majd felfűzött köréjű egy lassan őrlő, pszcihedelikus lázálmot tele öncélúnak ható szimbólumokkal. Nagyon különleges, nagyon látványos, nagyon modoros, szóval ahogy Bill Duke mondaná: "Weird shit". KRITIKA

A rajtaütés 2 (The Raid 2: Berandal r.: Gareth Evans - 2014): Ez még mindig az egyik legjobb akciófilm. Kicsit ugyan túl hosszú és a sztori is sokszor látott toposzok gyűjteménye, ám olyan jó dinamikája és sodrása van, hogy ezek ellenére sem válik unalmassá. Az akciójelenetek pedig felfoghatatlanok: húsba vágóan fájdalmasak, szédítőek és elképesztőek. 

Húzós éjszaka az El Royale-ban (Bad Times at the El Royale r.: Drew Goddard - 2018): Többnyire elvoltam vele: a színészek jók, a hangulat remek. Kellemes, csak éppen kissé túlnyújtott, és üresnek érződik. Egy ponyvaregény utánérzés, amivel feszesebb tempó mellett nem is lenne baj, de így látható, hogy nem szól semmiről. Ráadásul ugye Goddard ez előtt rendezett egy Ház az Erdő mélyén, ami épp, hogy kiforgatja a horror/slasher sablonokat, új megvilágításba rakja az ezer éves kliséket. Na, azt hittem, hogy itt is valami hasonlót tesz majd a gengszter filmekkel, de nem. Így bár inkább szórakoztam a filmen, mint sem, de épp azért csalódás, mert úgy érzem, hogy ezekkel a karakterekkel, ezzel a helyszínnel egy sokkal érdekesebb/jobb film is benne volt a pakliban. 6/10

Horror Park (Hell Fest r.: Gregory Plotkin – 2018): Nem nagy szám, de nézhető és egész szórakoztató Halloween utánérzés. A legjobb az egészben az az iszonyú látványos park ahol játszódik, amikor épp nem hallt meg senki arra gondoltam, hogy „basszus de nagy buli lenne elmenni egy ilyenbe”. 5,5/10

A boncolás (The Autopsy of Jane Doe r.:André Øvredal  - 2016): Nagyon erős atmoszférával bíró, stílusos és igen feszült és egyedi boszorkányos/démonos horror. Egyedül a vége lóg kicsit a levegőben, noha végig lebilincselő, igazán ütős katarzissal nem igazán szolgál. 7,5/10

A ház hideg szíve (The Haunting r.: Robert Wise – 1963): Tökéletes film halloweenra. A hátborzongató szótári illusztrációja, ami a fantasztikus fény-árnyék használat, a szokatlan/dinamikus perspektívák és a mélységekkel való játék miatt abszolút nem érződik avíttnak. Persze nincsenek benne erőszakos jump-scarek, de a feszültség így is működik. Remek, hogy végig képes tartani a kettősséget, hogy most tényleg van-e szellem vagy csak a megbízhatatlan narrátor képzeleg. Nagy betűs gótikus (pszichológiai)horror. 8,5/10

Halálhajó (Event Horizon r.: Paul W.S. Anderson - 1997): Anderson legjobb filmje, hangulatában, vizualitásában nagyon erős (+ Sam Neil is remek), de ebben a koncepcióban sokkal több lett volna. Szóval egyszerre kellemes meglepetés, és kissé fájó csalódás. KRITIKA

Gerald’s Game (r.: Mike Flanagan – 2017): Izzasztóan feszült, remekül rendezett és tematikailag is érdekes/izgalmas "egyszemélyes" thriller. Egyedül a végét éreztem kissé fölöslegesnek és szájbarágósnak (de ez gondolom az eredeti mű "bűne"). 7,5/10

Ouija: A gonosz eredete (Ouija: Origin of Evil r.: Mike Flanagan – 2016): Vannak jó pillanatai, néhol elég feszült és hangulatos, de alapvetően egy 12-egy tucat, tipikus és kiszámítható megszállós horror. Flanagan leggyengébbe. Igaz a hiba alapvetően a sematikus forgatókönyvben keresendő. Csak épp annyira fel volt hájpolva, hogy "ez most jó lett!", hogy többre számítottam. De így olyan, mint az Annabelle 2: ha ilyen semmilyen, érdektelen a jó, akkor milyen lehet a rossz? 5/10

Verónica (r.: Paco Plaza – 2017): Újabb ouija alapú horror, csak ezúttal Spanyolországból és egy fokkal izgalmasabb kivitelezésben. Anno e körül is ment a hisztéria keltés, miszerint „olyan félelmetes, hogy senki sem tudja végignézni”, persze ez eléggé barokkos túlzás. Ám az igaz, hogy sokszor kifejezetten feszült, helyenként elég nyomasztó, és ellenben a hasonszőrű démonidézős amerikai filmek többségével itt igyekeztek egy kis plusz tartalmat is belecsempészni, igaz, a metafora sajnos nem illeszkedik olyan szépen/jól a horrorhoz, mint lehetne. (Túl egyértelmű, hogy itt nem csak a lány megörüléséről van szó, hanem, ténylegesen is van természetfeletti.) Mindenesetre, bár hasonló sablonokból építkezik, mégis egy fokkal érdekesebb és emlékezetesebb, mint a tengeren túli párjai. 6/10

Creepshow – A rémmesék könyve (Creepshow r.: 1982 – George A. Romero): Talán Romero legszórakoztatóbb filmje ez a roppant hangulatos, itt-ott vicces antológia film. Igaz az első két történetet nem éreztem annyira erősnek (hiányzott valami ütősebb fordulat), de a harmadik (Leslie Nielsen mint pszichopata) és az utolsó kellemesen hátborzongatónak bizonyult. 7/10

Halloween (r.: John Carpenter - 1978): A nagy klasszikus. Bevallom sosem rajongtam érte annyira (a legkevésbé kedvenc Carpenter filmem), most újranézve valamivel jobbnak láttam: a műfaj újító zsenialítása letagadhatatlan. A horror behozatala a kertvárosba, kvázi az összes slasher sablon/toposz (igen némelyik már korábban Hitchcocknál, Texasi Láncfűrészesben, Black Christmasban ott volt, de itt áll egybe) megalkotása. Donald Pleasence és a zene fantasztikus, de sajnos továbbra is azt érzem, hogy nem öregedett túl jól, Myers – noha épp az ismeretlensége miatt félelmetes – nekem elég unalmas, helyenként meg egyenesen suta gyilkos. 6,5/10

Halloween 2 (r.: Rick Rosenthal - 1981): Na igen, érződik, hogy Carpenter nem akarta folytatni, és csak összebaszott egy folytatást. Noha a zene, Pleasence most is remek, és Rosenthal helyenként ügyesen mímeli Carpentert, van benne pár remek vizuális megoldás és gyilok, a film inkább unalmas, mint sem.  Jó része egy érdektelen topogás (főleg ha Loomis helyett a sematikus „tiniket” nézzük.) Az, meg, hogy Myerst retconolták Lauire testvérének inkább erőltetett, mint érdekes. 5,5/10

The Ritual (r.: David Buckner – 2017): Hú, lehet, hogy tematikailag nyekereg, de régen paráztam már úgy filmen, mint a Netflix eme gyöngyszemén. Noha elég elcsépelt alapszituációból indít, ám a kibírhatatlanig képes fokozni a feszültséget, és remek tempóban adagolja az infókat ahhoz, hogy ne legyen teljesen kiszámítható. Amikor pedig kiderül, hogy mégis mitől rettegtünk eddig, na azt egy ideig biztos nem felejti el senki. Továbbá tele van remek vizuális megoldásokkal. 7,5/10

Errementari (r.: Paul Urkijo Alijo – 2018): Ez az év legváratlanabb meglepetése, egy spanyol, roppant hangulatos (számunkra sem ismeretlen alapokon nyugvó) népmesei alapokon nyugvó folk-horror. Vizuálisan meglepően erős (remek maszkmesteri munka, nagyszerű díszletek), ez és a sajátságosan európai íze nagyon erős atmoszférával ruházzék fel. A Netflix egyik legjobb saját filmje, nem is értem, hogy miért nem kapott nagyobb figyelmet. 7,5/10

Az Usher ház bukása (The Fall of the House of Usher r.:Roger Corman  - 1960): Na ezt az öreg Corman bár nagyon összerakta, az alapanyaghoz képesti változásokat indokoltnak érzem (noha így elveszik a Poe-ra jellemző homályosság, ám tematikailag a film hű a novellához), az alacsony költségvetés szinte nem is érezhető. Price fantasztikus, és maga a film simán felér a Hammer legjobbjaihoz. 8/10

Ha eljön lámpás Jack (Jack-O r.: Steve Latshaw - 1995): Hoppá lehet, hogy új halloweeni kedvencet találtam? Legalábbis csak az őszi hangulat működik benne valamelyest. Ennyire bénán vágott, rendezett filmet rég láttam. Pedig az operatőri tehetség néha előbukkan, de kb az egyik legröhejesebb slasher. De egész jól szórakoztam rajta. 

Ghost Stories (r.: Jeremy Dyson, Andy Nyman - 2017): Hátborzongató, kifejezetten hangulatos, párszor pedig meglehetősen félelmetes kvázi-antológia. (Azért kvázi, mert bár a felütés - egy cinikus, természetfelettiben nem hívő tudós, három megoldatlan parajelenséget akar leleplezni - alapján ez egy tipikus antológiahorror lenne, a három ügy igazából nem három külön álló sztori, csak három (egészen) rémületes jelenet, ám maga a film egy lassan kibontakozó, de teljesen összefüggő sztorival bír. Angol filmről lévén szó a színészek igen csak kitesznek magukért. Különösen Martin Freeman, aki valósággal remekel, egy tőle viszonylag váratlan, ám meglepően jól álló szerepben.  Csupán egyetlen egy probléma van a filmmel: a lezárása, noha végül szép kereken össze áll az egész, a végső csavar olyannyira elcsépelt és unalmas, hogy katarzis helyett egy enyhe keserű szájízt hagy maga után. Ami különösen azért kár, mert egészen addig egy majdnem hibátlan film, amelynek érezhetően sokkal érdekesebb kifutása és befejezése is lehetett volna. Ám ennek ellenére is érdemes bepróbálni, főleg azoknak akik kíváncsiak egy valamivel egyedibb és formabontóbb kísértethistóriá(k)ra. (Azt pedig muszáj megjegyeznem, hogy ehhez a filmhez készültek az év legjobb poszterei.) 7/10

Satan's Slaves (Pengabdi Setan r.: Joko Anwar - 2017): Mondhatni Indonézia válasza az Örökségre, és van is olyan nyomasztó, mint amerikai párja. Az év egyik legjobb horrorfilmje: brutálisan erős, kegyetlenül lehangoló atmoszféra, nagyszerűen elhelyezett ijesztések, pár meglepőbb fordulat (noha cselekményvezetése talán egy fokkal tradicionálisabb, mint az Örökségé), meg persze a környezetből fakadó egzotikum egészen különleges élménnyé áll össze. 8,5/10

Frankenstein (r.:James Whale - 1931): Jó volt moziban újrázni. Az atmoszféra kortalan, Colin Clive nagyszerű a címszerepben. Karloff pedig nem véletlenül vált ikonikusá: egyszerre félelmetes, ám mégis van benne érzékenység, alakítása sokkal rétegeltebb, mint, hogy csak egy agyatlan zombiként, hörögve ráhozza a frászt a nézőkre. Ám továbbra is kissé vázlatosnak érzem a cselekményt (annyira mondjuk nem szembetűnő, mint a Drakula esetében).

Frankenstein mennyasszonya (The Bride of Frankenstein r.: James Whale -1935): Majdnem minden szempontból előre lépés az első filmhez képest: összetettebb (ám nem széttartó sztori), látványosabb vizuális (mind díszletek, mind fényképezés terén) megoldások. A szörny sokkalta emberinek érződik, és így a tragédiája is erősebb. Még a film humorát is bírom. Egyedül a vége nem tetszik, hogy Frankensteinből túlságosan pozitív karaktert faragtak (Colin Clive továbbra is remek), nem gondolom, hogy happy endet érdemelne. (Na, meg a kezdő jelenetet sem érzem teljesen indokoltnak a Shelly-Brice-Mary Shelly hármassal, gondolom, hogy a mellékszerepekben történő színész váltások miatt így volt a legegyszerűbb összekötni a végét az eredeti filmmel. 

Halloween (r.: David Gordon Green - 2018): Példa értékű folytatás, ami remekül idézi meg Carpenter filmjének a szellemiségét, jól tiszteleg a hányatott sorsú franchise előtt, de közben képes annyi mélységet adni a karaktereknek, hogy tartalmasabb élmény legyen az átlag Halloween-koppintás slashernél. Biztos lehetett volna jobb, frissebb, de egy szándékoltan old-school slasherből 2018-ban nehezen tudnék ennél jobbat elképzelni. Méltó lezárás (lehetne).  KRITIKA

The Night Comes for Us (r.:Timo Tjahjanto - 2018): Noha sztori és karakterek szintjén semmi igazán maradandót, vagy emlékezeteset nem nyújt, ám,  az akciói olyan brutálisak, és kreatívak, hogy bőven kárpótolnak. Elemi erejű, over-the-top halálbalett. KRITIKA

Gyémánthajsza (Siberia r.: Matthew Ross - 2018): Az év messze legunalmasabb, és legsemmitmondóbb filmje. Azon sem lepődnék, meg ha harminc év múlva elveszett film válna belőle. Nem szeretek cinikusan állni a filmekhez, de itt tényleg nem értem, hogy ezt miért/kinek forgatták le (és, hogy milyen fantáziát látott benne Keanu Reeves, aki nem csak unott főszereplője, de producere is a műnek.) KRITIKA

Sóhajok (Suspiria r.:Luca Guadagnino - 2018): Noha az ambicíója a hátrányára válik, hiszen túl sok mindenről akar szólni, végül pedig azért nem tud olyan szépen összeállni, ám így is  egy letaglózóan monumentális, hipnotikus erejű mű. Nem hibátlan, de sok szempontból lenyűgöző. KRITIKA

A ház, amit Jack épített (The House that Jack Built r.: Lars Von Trier - 2018): Hiába a rengeteg botrányosnak és polgárpukkasztónak szánt rész, ha végig azt éreztem, hogy itt most engem nagyon felakarnak háborítani. A koncepció jó, érdekes témák jelenek meg benne,  a fekete-humor néhol nagyon üt, de túlságosan is hosszú. Sem humorban, sem gondolatiságban nem tudja kitölteni az idejét, így gyakran unatkoztam. A polgárpukkasztás pedig sokszor olyan átlátszó és erőltettet volt, hogy csak egy vállrándításra volt nálam elég.  

Fácángyilkosok (Fasandraberne r.: Mikkel Noorgard - 2014): Papiron minden meg van benne, ami egy remek (skandináv) thrillerhez kéne: borongós, nyomasztó képivilág, érdekes(nek tűnő) eltérő személyiségű rendőrpáros, kilátástalannak tűnő hangulat egy történetben, ahol a korrupt/deviáns elit áll szembe az igazságot hajtató, eszköztelen nyomozókkal. És, bár nem is rossz film, sajnos mindenből csak az átlagosat ("a kötelező minimumot") hozza. Így bár az alapanyagok kitűnőek, a végeredmény nem: a bűntény túlságosan kiszámítható, a történet helyenként kissé elnagyolt, a benne lévő társadalomkritika elsikkad és nem túl kemény, a főszereplő páros egyik tagja pedig túlságosan a háttérbe szorul. A színészek jók, a feszültnek szánt részek kellően feszültek, az atmoszféra pedig kellően "skandi". Csak egyszerűen az összkép messze nem olyan letaglózó, erős és katartikus, mint lehetne. Kicsit van egy "TV filmes David Fincher" beütése. Persze a csalódásomban lehet, hogy az is közrejátszott, hogy kevés skandináv thrillert láttam (eddig) és úgy készültem erre, mint az egyik legjobbra, aztán kaptam egy csupán korrekt darabot.

Szerb film (Srpski film r.: Srđan Spasojević - 2010): Korának egyik legnagyobb botrányfilmjében a legbotrányosabb az az, hogy milyen baromi unalmas. Öncélú, nagyon megbotránkoztatni akaró, szarul elkészített blöff. 

Mártírok (Martyrs r.: Pascal Laugier - 2008): Brutális, de baromi feszült, stílusos és kiszámíthatatlan horror. Az első fele tökéletes antitézise, dekonstrukciója a tipikus, vágybeteljesítő bosszúfilmeknek. Aztán egy váratlan csavarral egészen fura, misztikus irányt vesz a történetet. Ez már sajnos nem olyan erős, mint a zsánerfilmes első félidő, de összességében így is egy érdekes, emlékezetes darab, amit tudok ajánlani mindenkinek, aki bírja gyomorral. 

Fonalak (Threads  r.: Mick Jackson - 1984). Letaglózóan nyomasztó, valóságos és félelmetes prezentálása egy atomcsapás következményeinek. Elképesztően nehéz film, ami leszámol minden olyan posztapokaliptikus vágyálmunkkal, ami a Mad Max-eket nézve meg a Falloutot játszva kialakulhatott bennünk. Brutális, örök érvényű darab, amit minden világvezetővel kötelezően meg kéne nézetni (évente). 

Pulgaszari (r.: Shin Sang-okChong Gon Jo - 1985): Egészen bájos, mókás olyan-rossz-hogy-már-jó Kaiju (noha a vetítés utáni beszélgetés szerint ez akkor átlagos film volt, valójában kb.: a húsz évvel korábbi Godzilla filmek szintjét hozza), persze az igazi kultuszát az elkészítésének körülménye adja. Számomra azonban a legdöbbenetesebb, hogy miként készülhetett Észak Korában egy olyan film, ami arról szól, hogy éhezők fel kellnek az elnyomó rezsim ellen. Persze az erdeti értelmezés szerint a gonoszok a kapitalizmust képviselik, de csak a vak nem látja bele a Kedves Vezető családja és a címszereplő szörny közötti párhuzamot (győzelemre viszik, felszabadítják a népet, majd elkezdik kizsákmányolni azt.)

A hitehagyott (First Reformed r.:Paul Schrader - 2018): Lényegét tekintve tulajdonképpen egy Taxi sofőr újragondolás, ám így is az év egyik legjobb drámája. Lassú, de gyönyörűen melankolikus hangulatú, gondolatébresztő utazás, amely meglepően pozitív, reményteljes véget ér (már, ha úgy értelmezed, hiszen Schradernel nem biztos.) Az utóbbi idők legjobb hitközpontú filmje. Ethan Hawk alakítása pedig ugyan nem különösebben látványos, ám épp az árnyaltsága miatt az év egyik legjobbja.

Szörnyszülők (Mom and Dad r.: Brian Taylor - 2018): Tekintve, hogy egyetlen egy szerethető karaktere sincs, és túlságosan is hiperaktívak a vágásai az elején - valahogy a Crankben jobban működött - kicsit nehezen hangolódtam rá, de a második felére, az év legelborultabb bűnös élvezetévé avanzsál. A megborult Lance Henriksen megakarja ölni az eszét vesztett Nicolas Caget, aki a a fiával akar végezni. Hát lehet ennél jobb valami? Amúgy meglepő módon van benne egy kis gondolatiság a családról, társadalomról, de azt hamar a szönyeg alá söprik. 

Dundee örnagy (Major Dundee r.: Sam Peckinpah - 1965): Nem Peckinpah legjobb filmje, de mindenképpen egy érdekes darab. Egyfajta átmenet a klasszikus amerikai western, és a spagettiwestern mellett Peckinpah munkássága nyomán létrejött komorabb, véresebb, a vadnyugat hősies mítoszával leszámoló revizionista westernek között. Tök érdekes dolgok vannak benne, csak sajnos a két főszereplő konfliktusa végül nem tud egészen kiteljesedni, és a - valószínűleg a stúdiónak köszönhetően - a túlságosan hollywoodi befejezésnek köszönhetően (ami kevésé illik a film témáihoz) az eredmény eléggé antikatartikus.  

Venom (r.: Ruben Fleischer - 2018): Amilyen gyorsan összekapkodták, ennek a filmnek nem szabadna működnie. És sok szempontból nem is jó: kisszerű, helyenként bénácska és irtó sablonos, ám Tom Hardy (akinek szereplése számomra érthetetlen) és Venom "párosa" olyan jól működik, hogy tulajdonképpen elviszi a hátán a filmet. Továbbá az is az előnyére vágyik, hogy nem túl hosszú. Tipikusan olyan film, ami tíz-húsz év múlva sokaknak lesz nosztalgikus, aztán újra nézve rájönnek, hogy azért ez nem volt túl jó, már akkor sem. 

Justice League: Throne of Atlantis (r.: Ethan SpauldingJay Oliva - 2015): A legnagyobb hibája, hogy túl sokat akar alig 80 percben elmesélni (Aquaman eredet története mellett még szó lenne a JL összerázódásáról, de ez a vizi fickó felbukkanásával azonnal elsikkad), így nem csak pörgős, de gyakran mókásan elnagyolt is. Ezen túl hozza a DC rajzfilmek átlagosan jó színvonalat, sőt ha nem kapkodna ennyire és 2 részben (vagy legalább órában) mesélik el, akkor az egyik legjobb lehetne. Az animáció remek és brutálisan kimaxolja a PG13-at is, bizonyítva, hogy nem kell R rating a komorsághoz. Ám nem csak azt mutatja, hogy lehet jó Aquaman filmet csinálni, hanem lelövi a sztori egyik fő "gyengéjét" is: túlságosan hasonlít a Fekete Párducra/Thorra. Hiába, hogy képregényben előbb volt, ha a többség az említett filmek után nézi (lásd: akik azért húzták le a Dr. Strange-t, mert egy Batman Begins "koppintás")

Aquaman (r.: James Wan - 2018):  Ilyen amikor Spongyabob Flash Gordont játszik. A Warnernek most sem sikerült az a bravúr, hogy egy legitim, elejétől a végéig, a szó minden értelmébe véve jó filmet készítsen egy DC hős köré. Helyette viszont kaptunk egy bájosan ízléstelen mélytengeri vurstlit. Rikítóan színes, butácska, megmosolyogtatóan melodramatikus, de lendületes bűnős élvezet.Mondjuk szerintem semmi bűn nincs egy olyan film élvezetében, amelyben van kongázó polip, miközben Dolph Lundgren harci tengeri csikón ereszkedik alá. KRITIKA

Pókember: Irány a Pókverzum (Spider-Man: Into the Spider-Verse r.: Rodney Rothman, Peter Ramsey,Bob Persichetti - 2018): Nagyjából úgy viszonyul Pókember mítoszához, mint a Lego Batman a Denevéremberéhez: egy irtó látványos, vicces és hatalmas szívvel rendelkező szuperhőskaland, amely kissé önironikus, mégis szépen tiszteleg a főhőse hagyatéka előtt. Az év egyik legjobb blockbustere, ami bár rajzolt mégis sokkal érettebben nyúl ezekhez a karakterekhez - és sokkal felnőttesebb témákat villant meg - mint az élőszereplős feldolgozások többsége. 

Az úr hangja (r.: Pálfi György - 2018): Különleges film élmény, de sajnos nem csak a jó értelemben. Vizuálisan kiváló, vannak benn jó ötletek, de a közepén nagyon leül és céltalanná válik. Sok mindenről szólhatna (hit/ küldetéstudat/család), de igazán semmiről sem állít semmit. Nagyon széteső film. Kár érte.

Pszichoanyu (Tully r.: Jason Reitman - 2018):

Hivatali karácsony (Office Christmas Party r.: Will SpeckJosh Gordon  - 2016): Épp olyan iszonyúan semmilyen és unalmas, mint a címe. Minden szegmensében a lehető legkisebb minimumot teljesítő "komédia". Az egy dolog, hogy nincsenek benne érdekes karakterek és valódi konfliktusok, de még csak nem is olyan durva/alpári/obszcén, mint vártam. Kb fehér-zaj filmen. 3/10

Csuklyások (Blackklansman r.: Spike Lee - 2018): Adva van egy remek, hihetetlen, de igaz történet (ami azért a valóéletben nyilván még annyira sem volt extrém, mint a filmben), amelyet sikerült hangulatosan, viccesen (néhol talán túl viccesen) és remek színészekkel adaptálni. Persze a Trump ellenes áthalások nagyon látványosak, a vége pedig kifejezetten hatásvadász/didaktikus, de ezért nem tudom Lee-t elítélni, hiszen egyfelől köztudott róla, hogy nem rejti véka alá a politikáját, másfelől pedig hamis lett volna a filmet egy olyan látszólagos happy enddel lezárni, hogy "legyőztük a rasszizmust". Bár egy alapvetően minden izében igényes film, szerintem messze nincs ott az év legjobb drámái között. Persze a témája releváns, de azért a karakterei drámáját sosem bontja ki igazán mélyen, mindenki kissé felszínes, egysíkú marad. (Adam Driver szembesülése a zsidó örökségével és a főszereplő viszonya a barátnőjével érdekes lenne, de a film kvázi a véka alá söpri ezeket.)

Invasion U.S.A. (r.: Joseph Zito - 1985): Az akciófilm gyártás legminimálisabb szintje. Random robbanások és lövöldözések montázsa és kb. semmi más. A Norris életmű, a Cannon produkciók és a Reagan korszak akciófilmjeinek komolyan gondolt paródiája. KRITIKA

Await Further Instructions (r.: Johnny Kevorkian - 2018): Sokan utálják, de engem tökre beszippantott ez a független sci-fi horror. Persze nem tökéletes, a témakidolgozása nem olyan szép, mint lehetne (és egyesek szerint didaktikus és túl komolyan veszi magát), de nálam a feszültség keltés terén nagyon működött. Tetszett és értelemszerűen mindenki más téved. KRITIKA

Christmas Chronicles (r.: Clay Kaytis - 2018): Sablonos, közhelyes és kiszámítható, ám baromi lendületes, vizuálisan tök jó családi film, ami persze főleg Kurt Russel fantasztikus és fantasztikusan laza Mikulása miatt lesz igazán emlékezetes és szórakoztató. Sok helyen lehetne belekötni, de olyan lelkes film, hogy nincs szívem hozzá. Bővebben: https://letterboxd.com/paco_queruak/film/the-christmas-chronicles/

Krampusz (r.: Michael Dougherty - 2015): Miután Dougherty  a legjobb halloweeni horror (Trick 'r' Treat) után elkészítette a karácsonyi szezon legjobb rémfilmjét (a Szörnyecskék után.) A Krampusz az elmúlt évek legjobb szörnyfilmje, ami értő módon viszi tovább (a Szörnyecskék mellett még a Tremors által fémjelzett)  családi-kaland-horrorok mára már kihalt hagyományát. Kreatív, vicces és pont olyan félelmetes, hogy az egész család borzonghasson rajta. Ráadásul ellenben a legtöbb karácsonyi horrorral ez szervesen kötődik az ünnephez és hagyományaihoz. Egyedül a cinikus, fatalista lezárás nem tetszik, mármint frappáns és illik a film hangulatába, de karácsonykor még én is vágyok egy kicsit a happy endre.  

Better Watch Out (r.: Chris Peckover - 2016): Simán a leggonoszabb, legcinikusabb és legbrutálisabb karácsonyi horror film az eredeti Fekete karácsony óta. Ugyan Zack Kahn és Chris Peckover a Reszkessetek, betörők! filmekre írt morbid variációja egészen ismerősen nyit (főleg, ha az ember már látta a szintén idei és ajánlott The Babysittert), ám nemsokára egy olyan váratlan fordulattal veri fejbe a bejgli komában vegetáló nézőt, amelyet (mainstream-amerikai) horror filmben még nem igazán láthatunk. Épp ezért nem is akarok róla sokat mondani azon kívül, hogy a horror rajongóknak kifejezetten ajánlott ez a friss, remekül rendezett, kivételes gyerekszínészeket szerepeltető és homokszáraz, éjfekete humorral felvértezett slasher gyöngyszem. - Ezt írtam róla tavaly, és csak annyival egészíteném ki, hogy újranézve, a csavar ismeretében is baromi szórakoztató. 

Mi lesz holnap? (Things to Come r.: William Cameron Menzies - 1936): Roppant érdekes, már-már profetikus sci-fi disztópia/utópia film. Tulajdonképpen egy - mai szemmel nagyon didaktikus - fasizmus ellenes, technológia és tudomány párti propaganda film. Ami miatt döbbenetesen előre mutató volt az, az, hogy H.G. Wells (aki magát a film forgatókönyvét is írta) már 1936-ban megjósolta a II. világháború kitörését. A háborús képek némelyike még mai szemmel is egészen nyomasztó. Aztán a film második felére egy populista/fasiszta autokrácia és egy Kommunista jelegű, tudomány hívő közösség szembeállításává válik. Noha, számomra a falanszter jelegű, földalatti tudomány hívő társadalom félelmetesen személytelen, kétségtelen, hogy mint mindig jobb, mint a maradi, zsarnokok által irányított alternatíva. Ami döbbenetes, hogy a fejlett jövőt lerombolni vágyó, az egyszerűbb élethez visszatérő populista antagonista mai szemmel olyan, mint ha egy kortárs politikus (mondjuk Donald Trump) karikatúrája lenne. Tulajdonképpen a film Wells politikai manifesztója, és mint ilyen a nyílt és egyértelmű állásfoglalás és üzenet átadás minden más igényt elnyom (az antológia jelegű történetben nincsenek is valós karakterívek), ám vizuálisan egészen érdekes. A békepárti üzenete pedig határozottan kortalan, különösen, látva, hogy több, mint ötven év múlva a film figurái nem pusztán itt élnek közöttünk, de jelentős politika befolyásoló erővel bírnak - a "régen minden jobb volt" hamis üzenetére pedig egyre többen vevőek. (Igaz, azért Wells álláspontja, miszerint az emberi élet kizárólagos célja a tudományos, technikai fejlődés és expanzió lehet is eléggé sarkos.) 

A ragadozó (The Predator r.: Shane Black - 2018):  Nagyon akartam szeretni, és a ShaneBlackizmusok be is jöttek. Nem az a baj, hogy B hangulatú akcióvígjáték, hanem, hogy nagyon darabos az egész, mint ha szanaszét lenne vagdosva. Ennek és a sötét akcióknak köszönhetően már a végére untam.Ugye Black filmjeiben a lényeg általában defektes karakterek útján volt. Nos, itt van egy halom defektes karakter, de minimális karakter ívek se nagyon vannak. Az se zavart volna, hogy B kategóriás hangulata van a filmnek, ha a végső akció nem egy sötét, kivehetetlen és fárasztó katyvasz lenne.  Az a film, amiről nem tudom eldönteni, hogy azért nem élveztem annyira mert túl sok vagy éppen mert túl kevés sört ittam hozzá. 4/10

Ruben Brandt - A gyűjtő (r.: Milorad Krstić - 2018): Vannak dolgok, amikhez nem értek, és van a képzőművészet, amihez még annyira sem. Így a Ruben Brandt számtalan kulturális utalásaiból csupán párat ismertem fel, a film még is már az elejétől beszippantott. Elképesztően kreatív animáció, ami teljes bedobással száll szembe  azzal a - borzalmas - tévhittel, hogy az animáció legfőbb célja (és legmagasabb foka) a tökéletes fotórealizmus elérése.  Lendületes, gyönyörű és nagyon egyedi film, ám a végével nem igazán voltam kibékülve. Mert bár a cselekmény dinamikája és a sajátos, vizuális gegekben sűrű látványa elfedi az amúgy toposzokból épülő (helyeként kissé lukas) történetét, a lezárás azonban számomra mellőzte a katarzist. Ugyanis bár a címszereplő révbe ér, a mester tolvaj "poszterlány" Mimi gyógyulása elég random, a nyomozó szála pedig tökéletesen elvarratlan(és összességében kissé feleslegesnek érződik.) Ám, mind ezek ellenére is az elmúlt évek legkreatívabb animációs filmje, remélem jelölik Oscarra. 7/10

The Ballad of Buster Scruggs (r.: Ethan és Joel Coen - 2018): Coen testvérek rendezte western antológia? Hát persze, hogy az ilyen nem lehet rossz. Ugyan nincs ott a legjobb/legeredetibb Coen darabok között és igazán újat nem is mondanak vele a testvérek, ám egy szórakoztató és sokszínű antológia. A The Gal Who Got Rattled egyenesen remek, tökéletesen depresszív, gyönyörűen fényképezett (mondjuk az egész film az) és Coenesen száraz humorú látlelet az amerikai álom hazugságáról. Vagyis, hogy mit is jelentett az egy egyedül álló nőnek. Hasonlóan remek még az aranyásós, James Franco szegmense meg marha vicces. Az utolsó rész után meg tökre megnéznék egy Coen által rendezett horrort. (Mondjuk a letaglózóan cinikus Liam Neesonos egészen közel állt hozzá.) 7,5/10

 

 

Sorozatok

 

Mindhunters s01: Tulajdonképpen Zodiákus a sorozat. Lassan őrlő, jéghideg atmoszférájú, kifejezetten érdekes körutazás a sorozatgyilkosok elméje körül. Bár Fincher csak pár részt rendezett, nagyon érezhető az egész hangulatán a keze nyoma. Nagyon várom a 2. évadot, ami valószínűleg már nyomozás centrikusabb lesz. 

Better Call Saul s04: Tökéletes. Talán az eddigi legjobb évad. Jimmy "végre révbe ért": (Igazából Saul Goodman végleges megszületésével be is fejeződhetne a sorozat, de bízok az írókban, hogy tartják a színvonalat.) A drogbárós (Salamanca-Fring-Mike) vonal ugyan baromi izgalmas (nyilván itt van az akció), de nekem kicsit kötelező fanservice mellékvágánynak tűnik. Kellennek ezek a karakterek, mert a rajongók szeretik őket, csak éppen kissé statikusnak tűnek. Míg Saul egy remek karakterívet ír le, addig a többi szereplő épp olyan, ahogy a Breaking Badben megismertük őket.  De nem baj, mert a sorozat azon része is izgalmas. Persze Saul mellett, vele együtt Kim Wexler karaktere (és Rhea Seehorn alakítása) a sorozat másik csúcsa. Botrány, hogy még mindig nincsen se neki, sem Odenkirknek, sem pedig a sorozatnak Emmyje.  

Dirk Gently s01: Ha a Doctor Who nem elég brit neked, akkor tessék itt van a Dirk Gently. Ugyan a sorozatot Max Landis írta, és Douglas Addams regényei csak inspirációként szolgáltak ám az egész mégis igazi angol módra elborult. Abszolút over-the-top baromkodás és mindfuck, ami kezdetben kissé nehezen rántott be (a főszereplő már kicsit sok volt), de aztán nagyon.  

Fargo s03: Folyamatban

Disenchantment: Folyamatban

Who is America s01: Folyamatban.

Wellington Paranormal: Folyamatban.

Felhőtlen Philadelphia s13: Folyamatban

Doctor Who s10: Folyamatban

Képmás s01: Folyamatban

Könyvek, képregények

 

Edgar Rice Burroughs - Tarzan, a majomember:  Szórakoztató és mozgalmas (bár itt-ott önismétlő) ponyva. Burroughs hatásvadász stílusa (ebben lehet, hogy Erős László fordítása is ludas) azonban mai szemmel már sokszor igen csak megmosolyogtató. Viszont a kalandfilmes cselekményben azért számos érdekes téma (nature vs nurture, kolonizáció bűnei) megbújnak. Csak éppen (korából adódóan) ezeket elég naiv módon fejti ki. Illetve nyilvánvalóan (szintén korából adódó) van pár enyhén rasszista-szexista jellege. A nem épp happy-end befejezés azonban kifejezetten meglepett, ahogy az is, hogy Tarzan, mint a nemes vadember archetípus megtestesítője sokkal vadabb, mint amennyire nemes. De jól elvoltam vele ahhoz, hogy ha nem is az összest, néhányat olvasok majd még.

Kárpáti György, Scheiber András - A horrorfilm: Folyamatban (szüneteltetve)

Robert Merle - Majomábécé: Lebilincselő látlelet az ember és állat viszonyáról. Sokkal inkább egy kvázi-tudományos leírás, hisz Az Állati elmékkel ellentétben itt Merle nem ment el a sci-fi irányában, végig megmaradt - az akkori tudományos kísérletek eredményeinél/tapasztalatainál. Így is a cselekmény hőse valójában a  csimpánz, a lényeg pedig azon van, hogy ő miként tud beilleszkedni, illetve, hogy ez milyen hatással van az emberekre. Noha alapvetően állat párti a lezárás, azért Merle nem teljesen demagóg, nem ítél el minden embert, illetve nagyon érdekes/izgalmas filozófiai kérdéseket is feltesz a regény emberi hősei  keresztül, arról, hogy mi is különböztet meg minket a főemlősöktől, és, hogy morálisan biztosan felsőbb rendű-e az ember.  

Edgar Allan Poe - Aranybogár és Fekete macska novellás kötetek: Az első találkozásom Poe-val. Összességében azt kaptam, amit vártam: hangulatos, atmoszféra gazdag, frappáns horrorsztorikat. Ám, míg néhány (A Fekete macska, Az Áruló szív, a Dupin detektív sztorik) ma is remek volt, volt, pár, amelyet kifejezetten kevésnek (Arany bogár), vagy éppen bántóan kiszámíthatónak éreztem (a Hosszúkás doboz). Fogok még olvasni, de sajnos láthatóan az a  helyzet, hogy Poe is olyan alkotó, aki épp azért vesztett az erejéből, mert annyira újszerű volt anno, hogy azóta kitörölhetetlenül beívódott a popkulturába (+ azért volt amikor érezhetően másolta saját magát.), hogy ma már szinte lehetetlen "szűz szemmel" olvasni. 

Stanislav Lem: Az Úr hangja: Folyamatban (szüneteltetve - nem tudom, hogy mikor folytatom) 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr714216075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása