Kultnapló: The Return (The Man Who Laughs - 2018)
2018. január 01. írta: The Man Who Laughs

Kultnapló: The Return (The Man Who Laughs - 2018)

Az összes írásom itt olvasható

2015-ben megtekintett filmjeim listája, pontozással

2016-ban megtekintett filmjeim listája, pontozással

A 2017-es kultnaplóm első fele...

...és a várva várt folytatás

(Félkövér: 2018-as filmek, Dőlt: újranézések, aláhúzott: mozivetítés)

Filmek

 

Okja (r.: Joon-ho Bong - 2017):  Cuki, megható (lehangoló) és fontos. Ám Joon-ho Bong-tól valami különlegesebbre, egyedibbre, árnyaltabbra számítottam. Vannak a furcsaságai, hirtelen hangulatváltásai, de amúgy egy elég szimpla boy-and-his-dog(girl-and-her-superpig) sztoriba rakott multicég kritika. 6,5/10

A sötét Igazság Ligája (Justice League Dark r.: Jay Olivia - 2017): Hát ez a 75 perces animáció konkrétan jobb, mint Az Igazság Ligája film. Sokkal jobban kezeli a karakterekeit, ténylegesen komor és a papírmasé főgonosz ellenére is sokkal jobban érződik, hogy van tétje a dolgoknak. És még Batman is meglepően jól működik ebben a varázs világban, pedig én mindig is annak a híve voltam, hogy akkor a legjobb, ha egyedül, utca szinten nyomoz. 7/10

Death Race 2050 (r.: G.J. Echternkamp - 2017): Nyilván nem olyan autentikus, újszerű és jó, mint az eredeti, de így is egészen szórakoztató trash móka és ellenben a Statham féle középszar reboottal megőrizte (és kissé túl is tolta) a klasszikus szellemiségét. Trash 6/10. 

Mayhem (r.: Joe Lynch - 2017): Hú, ezt nem láttam jönni. Iszonyú szórakoztató, cinikus és morbid akció szatíra a vállalati élet (túlzásba vitt) visszásságairól. Amúgy meg ritkán látok olyat, hogy ennyi ember halálát követelő sztori, ilyen elképesztő feel-good, felemelő és inspiráló mód (még ha nem is túl mély tanulsággal) érjen véget. Samara Weavinget meg minden filmmel egyre jobban imádom. 8/10

Otherlife (r.: Ben C. Lucas - 2017): Hát ez csalódás. Ez most sajnos nem jött be. Izgalmas concept, korrekt színészek/látvány, de csapongó, széteső kivitelezés. Szólhatna a játékfüggőségről, vagy, hogy mi a különbség a képzelt/valós emlék közt, lehetne ExistenZ féle mindfuck thriller, de végül egyik sem képes lenni. 5/10

Rádiusz (Radius r.:Caroline Labrèche és Steeve Léonard - 2017): Ez se az igazi. Izgalmas alapötlet, korrekt feszültség és látvány (színészek lehetnének erősebbek), de igazán pont a csavar miatt lenne érdekes, ám azt tartalmasan nem tudja kifejteni. Tipikus "high-concept első film", ahol volt egy jó ötlet, csak éppen nem teljesen tudták, hogy mit kezdjenek vele. 6/10

Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer r.: Yorgos Lanthimos - 2017): Szórakoztatóan idegőrlő danse macabre (na ezt írjátok DVD borítóra!), de nem vagyok róla meggyőzve, hogy ez a rideg, modoros, direkt kínos stílusa nem öncélú. Mindenesetre elég feszült, (látványilag) szép és egyedi, hogy értékelni tudjam. (Még ha a társadalomkritika része azért bőven nem olyan érdekes, tartalmas.) 7/10

Kicsinyítés (Downsizing r.: Alexander Payne - 2017):  Hát ettől is többet vártam. A társadalomkritikai rész, amiben a középosztálybeli fehér férfi, felismeri, azt a közgazdaságtani alapigazságot, hogy "nincs ingyen ebéd", és, hogy a világ gondjai nem oldódnak meg maguktól, elég soványka. Ám nem is ez a film lényege, hanem egy szimpla midlife crisis dráma, ami a remek színészek, néhány jó ötlet és geg ellenére is moderáltan érdekes/vicces/megható. 5/10

Én, Tonya (I, Tonya r.: Craig Gillespie - 2017): Noha nagyon vicces, mégis csak elég tragikus és kiábrándító film ez arról, hogy a közhiedelemmel ellentétben az amerikai álom nem jár mindenkinek. Robbie elképesztően fantasztikus. Paul Walter Hauser hihetetlen (de igaz) karaktere meg egy kincs. 8/10

xXx: Újra akcióban (xXx -  The Return of Xander Cage r.: D.J. Caruso - 2017): Remélem ezt nem gondolták komolyan, mert akkor egy tökéletes Halálos irambam paródia, amúgy meg a legszórakoztatóbban kínos valami, amit mostanában láttam. Ha pozörködésért járna Oscar, akkor tuti ez nyerné. KRITIKA

Ember a holdon (Man on the Moon r.: Milos Forman - 1999): Egyedi és izgalmas biopic, ami bár csak egy-egy epizódot mutat be hőse életéből, valahogy mégsem érződik vázlatosnak. Minden pozitívuma ellenére a legnagyobb erénye egyértelműen Jim Carrey, aki élete alakítását hozza. 9/10

Egy lyukas dollár (Un dollaro bucato r.:Girogo Ferroni - 1965): Szokatlanul pozitív, de korrektül összerakott, kellemesen fordulatos és szórakoztató spagetti western. Ám emlékezetesé igazán csak a műfaj többségétől eltérő happy endje és naivitása miatt válik. 6,5/10

The Cloverfield Paradox (r.: Julius Onah - 2018): Ja, hogy azért volt nulla marketingje, mert igazából semmi nincs is a filmben, amit marketingelni lehetne! Lehetett volna jó is, de csak egy sablonos, olcsó, átgondolatlan valami lett. Remélem ezzel nem múlik ki a széria, mert maga a (mozi)filmes sci-fi antológia továbbra is jó koncepció 4/10 KRITIKA

A rejtet erőd (r.: Kuroszava Akira - 1958): Nem ez Kuroszava legjobb, legérdekesebb filmje, de így is egy kifejezetten szórakoztató, izgalmas road-movie/szamuráj kaland film. Viszont számomra a második felére kissé alább hagyott a lendülete (illetve érdekesek a szokatlan atipikus főhősök, ám hosszú távon kissé fárasztóak.) Az viszont döbbenetes, hogy mennyi mindent emelt át - közvetlenül - innen Lucas a Csillagok háborújához. 7,5/10

Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri r.: Martin McDonagh - 2017): Brutálisan jó (nagyon száraz humorú, üdítően szokatlan karakterekkel dolgozó, árnyalt) dráma, ami olyan pontosan találja telibe a zeitgeistet, mint nem sok film. A színészek McDormandtól Harrelsonig pedig egyaránt fantasztikusak. Elsőre (minimum) 8,5/10, de biztos lesz újranézés.

Fekete Párduc (Black Panther r.:Ryan Coogler - 2018): Ez meglepően jó volt. Egyedi hangulat, árnyaltabb fő gonosz, marha szórakoztató Andy Serkis + (annak ellenére, hogy bőven vannak benne sablonos, klisés megoldások) a hossza se érződik, annyira, mint féltem (+HARCI RINOCÉROSZOK!). Leszámítva, hogy itt-ott túl műtermi a látvány/kilóg a CGI lóláb minden tetszett benne. 8/10 PODCAST

Cobra (r.: George P. Cosmatos - 1986): Nem hiszem, hogy ezt nagyon részleteznem kéne: a világ egyik legjobb filmje! Cobra a menőség és a férfiasság non plus ultrája. Az a hős (ISTEN), akire szükségünk van ezekben a vészterhes időkben. 10/10

Kojot (r.: Kostyál Márk - 2016): Ugyanazt tudom róla elmondani, mint tavaly: marha jó! "Igazi hungaroploitation. Szikár, kemény és eléggé lehangoló. A második felére talán kissé veszít az erejéből, de így is remek film. Remekül alkalmazza a western hangulati elemeit úgy, hogy a film végig érezhetően, ízig-vérig magyar maradjon. Ráadásul talán ez az első magyar filmem, ahol feltűnt, hogy milyen jó a zene." 8,5/10

Örök tél (r.: Szász János - 2018): Mindenképpen hiánypótló és minden izében igényesen, korrektül megvalósított lágerfilm. Sőt, látványra a moziban is megállná a helyét! Kár, hogy a második felére ellaposodik, és a drámából nem tudnak annyit kihozni, mint lehetne. (Illetve a végső csavar problémáját sem értem teljesen, ami miatt a drámai lezárás öncélúnak érződik.) 6,5/10

A víz érintése( The Shape of Water r.: Guillermo del Toro - 2017):  Aranyos, szép, hangulatos és a súlytalansága/kiszámíthatósága ellenére is magával ragadó kis tündér(szörny)mese. A technikai (+fényképezés, zene) Oscar jelöléseket meg is érdemli, de a legjobb filmet, forgatókönyvet túlzásnak tartom. 6,5/10 PODCAST

Testről és lélekről (r.: Enyedi Ildikó - 2017): Megkapó, melankolikus és különleges, de bevallom nem igazán az én filmem. Egyszerűen hidegen hagyott. 

Az ötödik elem (The Fifth Element r.: Luc Besson - 1997): 20 év után is hatalmas fun. Látványban szinte nem is öregedett. Gary Oldman zseniális, a film pedig egy végtelenül szerethető - és a Valeriannal ellentétben dramaturgialag is stabil lábakon álló - camp fesztivál. 9/10

Welt am Draht (r.: Rainer Werner Fassbinder - 1973): Noha mai szemmel meglehetősen kiszámítható, a hossza és néhány fura rendezői megoldása miatt, ám így is döbbenetes, hogy mennyire megelőzte a korát. Gyakorlatilag már ebben megjelenik szinte minden a virtuális világokkal kapcsolatos morális dillema (egy-két elemében pedig konkrétan előrevetíti a Mátrixot és az Eredetet is). Ráadásul vizuálisan is kifejezetten izgalmas, főleg, ahhoz képest, hogy TV film. A sci-fi egy méltatlanul elfeledett klasszikusa. (Tulajdonképpen proto-cyberpunk.)

Agyhalál (Brainstorm r.: Douglas Trumbull - 1983): Christopher Walken feltalálja az eszközt, amivel átélheti mások emlékeit/érzéseit (Strange Days valaki?). Jó koncepció, csak éppen lagymatag kivitelezés, és Walkennek sem áll jól a "normális főszereplő" visszafogott szerepe. 

Az álomküzdők (Dreamscape r.:Joseph Ruben - 1984): Ebben meg Dennis Quaid tudd belépni mások álmaiba. Korrekt, közepesen szórakoztató, de feledhető 80-as évekbeli kalandfilm, amelyen sokat dob az impozáns színészgárda. (Max Von Sydow, Christopher Plummer ide vagy oda, az igazi kincs a full pszichopata David Patrick Kelly.)

A fűnyiróember (The Lawnmover Man r.: Brett Leonard - 1992): Az egy dolog, hogy az effektek szarul öregedtek, vagy, hogy semmi köze King írásához, de ez ritka nagy kreténség. Egy Frankenstein sztori, ahol a sértődött tinédzser jellemű doktor a pozitív hős. Zavaros, inkoherens katyvasz, de legalább az unalmas és gejl első fele után röhejesen kiszámíthatatlan/szar lesz. 

Arcade (r.: Albert Pyun - 1993): David S. Goyer írta, Charles Brand ötletéből, Pyun megrendezte, Seth Green szerepelt benne, én meg megnéztem. Csak azt nem tudom, hogy minek. Trashnek is kevés. 

Johnny Mnemonic - A jövő szökevénye (Johnny Mnemonic r.: Robert Longo  - 1993): Jó ez nyilván nem egy jó film, sőt... Reeves pár évvel a Mátrix elött döbbenetesen béna, az is látszik, hogy nem egy rendező rendezte. Viszont egy cyberpunk montázs, amibe gyakorlatilag mindent beledobtak, ami belefért. Posztapokaliptikus világ, gonosz vállalt, lézer-Yakuzák, VR, cyborgok és persze a gondolatolvasó delfin! Na meg ugye Dolph Lundgren, mint elmebeteg android-pap-bérgyilkos (élete alakítása!). Szóval fércmű, de a lehető legszórakoztatóbb fajtából. (+ Amúgy sincs sok 100%-ig cyberpunk film) 

A 13. emelet (The Thirteenth Floor r.: Joesf Rusnak - 1999): Ez viszont sokkal jobb, mint a híre. Egy roppant kellemes cyberpunk-noir jó színészekkel, hangulatosan előadva, miközben reflektál a VR által felvetett morálfilozofiai kérdésekre is egy kicsit. (Ugyanabból a regényből készült, mint a Fassbinder féle World on a Wire. Nyilván ez egy nézőbarátabb, könnyebben fogyasztható darab. Nem igazán értem miért húzták le annyira (főleg a vélt zavarossága miatt, amikor nem bonyolultabb, mint egy Eredet.)

Dark City (r.: Alex Proyas - 1998): Mestermű. A legjobb, legegyedibb, leghangulatosabb és legtartalmasabb film, ami álemlékek/VR témában készült. Proyas fő műve.

Expedíció (Annihilation r.: Alex Garland - 2018):   PODCAST

Ava (r.: Léa Mysius - 2017): Na ez egy tipikus (rossz értelemben vett) fesztivál film: lassú, nem igazán tudja, hogy miről akar szólni, karakterei ridegek és hiába vannak benne érdekes elemek/témák, - leszámítva a közepén egy kis részt - dörgedelmesen unalmas. 5/10

I Am Not a Witch (r.: Rungano Nyoni - 2017): Különleges, érdekes. Nyugati szemmel egészen felfoghatatlan. A külsőségei ellenére ez inkább dokumentumfilm, mint dráma. Hiszen bemutat egy jelenséget/témát, de igazi története nincs. Sajnos tipikusan olyan film, amit bár határozottan érdekesnek tartom, nem igazán látom értelmét egy fesztiválon túli, szélesebb - hazai - moziforgalmazásnak. 6/10

Scary Mother (r.: Ana Urushadze - 2017): Dagályos, értelmetlen semmit mondás. Az egyik legunalmasabb film, amit mostanában láttam. 

Robot Jox (r.: Stuart Gordon - 1989): Robotok verekednek benne. Banális, de azért bájos. 

Ready Player One (r.: Steven Spielberg - 2018): Látványos, többnyire szórakoztató, de üres, felszínes és művi. Hiába a rengeteg utalás és Spielberg rendezése, autentikusság hiányában nem érhet fel a megidézett klasszikusokhoz. Az utalások/fanservice számomra csak egy-két esetben volt katartikus. 6,5/10  PODCAST

Kutyák szigete (Isle of Dogs r.: Wes Anderson - 2018): Ez egy csoda! Lehet, hogy Anderson stílusa már megszokott (urambocsá elcsépelt), de nagyon szórakoztató/látványos/vicces. Miközben most sikerült igazán aktuális tartalommal megtöltenie. Ám politikai áthallások ellenére sincsen példabeszéd érzete. Nagyon elegánsan mesél a populizmus, a rasszizmus és a gyűlölet propaganda mételyéről. Fura, de ez a Wes Anderson animácíó nem pusztán az év egyik legszórakoztatóbb, és legszebb, de úgy néz ki, hogy legfontosabb filmje is lett. 9/10

November (r.: Rainer Sarnet - 2017): Na ez igen! Csodálatosan szürreális, vizuálisan veszett erős, hamisíthatatlanul k-európai romantikus fantasy(horror) tragédia Lynch, Mario Bava és az Észt népmesék találkozási pontjában. Kissé hosszú, de az év legkülönlegesebb moziélménye. Ja és ebben van minden idők egyik legszenzációsabb kezdő jelenete. 

Nem ravasz, nincs agy - csak Oroszország (Kak Vitka Chesnok vyoz Lyokhu Shtyrya v dom invalidov r.: Alexander Hant - 2017): Sajnos nem áll össze. Jó koncepció (proli fiú+sosem látott, béna apa, roadmovie) de valahogy az egész csak lóg a levegőben. Vagy éppen így mesél arról, hogy itt Keleten képtelenek vagyunk elszakadni a múlttól, pedig el kéne?  

Kannibálok egylete (O Clube dos Canibais r.: Guto Parente - 2018) Ez elég gyenge. Van egy elég egyértelmű metaforája (felső 10000 kannibálként zabálja fel a munkás osztályt), és semmi más. Lagymatag, céltalan történet, jellegtelen karakterek. Néha azért vicces, és sok testnedv folyik benne. 4/10

King Kong Escapes (r.: Ishiro Honda - 1967)

Godzilla a Mechagodzilla ellen (Gojira tai Mekagojira r.:Jun Fukuda - 1974):   KRITIKA

Terror of Mechagodzilla (Mekagojira no gyakushu r.: Ishiro Honda - 1975):

Godzilla kontra Mechagodzilla (Gojira vs. Mekagojira r.:Takao Okawara - 1993):

Veszett vidék (Sweet Country r.:Warwick Thornton - 2017): Megkapó, szép és keserű tabló a XX. század elejének Ausztráliájáról. Kissé talán széttartó (folyamatosan változik, hogy ki a főszereplő), de így is remek western eposz.

Marlena, a gyilkos (Marlina the Murderer in Four Acts r.: Mouly Surya - 2017): Erős atmoszférával bíró melankolikus neo-western. Érdekes, egzotikus, hangulatos, de a közepén valamelyest leül, és több eleme is kissé kifejtetlen érződik. (Pl.: a szinopszisban is leírt szellem szál kb 2 jelenet). 6/10

Hullák a napon (Laissez bronzer les cadavres r.: Héléne Catett, Bruno Forzani - 2018): Fenomenális! Káprázatosan stílusosan, örülten, groteszken, szürreálisan, viccesen bontja le az olasz/eurokult zsánerfilmeket (főleg a spagetti westernt) azok eszenciájára, majd ezt a végletekig eltúlozza. Imádtam! 10/10

Szellem/Világ (A Ghost Story r.: David Lowery - 2017): Melankolikus, lírikus, vitathatatlanul egyedi, különleges filmélmény elmúlásról, gyászról, a múlthoz való ragaszkodás keserűségéről és az elengedés felszabadító érzéséről. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy ilyesmikre gondolt a költő. Bevallom azért ez nem teljesen az én filmem, de nem bántam meg. 7/10

Rampage: Tombolás (Rampage r.: Brad Peyton - 2018): Teljesen kellemes meglepetés, ami pont, annyit nyújt, amennyit ígér, de azt meglehetősen szórakoztató formában teszi. Totálisan elszállt szörnyek romboláspornója. Egy - a jelző nemesebbik értelmében vett - B-kategóriás szupermozi, mondhatni, hamisíthatatlan "bűnös élvezet".  KRITIKA

Árnyak völgye (Skyggenes dal r.: Jonas Matzow Gulbrandsen - 2017): Na ez konkrétan felbaszott. Pedig izgalmasan érdekesen indul, az ember azt hinni, hogy valami olyan lesz, mint a Witch vagy a Babadook (ahol egy tipikus horror szörnyet/témát használ, hogy megfogalmazzon valamit az emberről), de szó sincs erről. Egy audió-vizuálisan ugyan szép, de elképesztően üres blöff. De komolyan rég láttam ennyire koncepciótlan filmet.

Bosszú (Revenge r.:Coralie Fargeat - 2017): Nem mond újat, nem revitalizálja a bosszú film műfaját, pont olyan egyszerű, mint a címe. Ám egy kicseszettül stílusos, izgalmas és szórakoztató zsánerdarab. Kell az ilyen! (Ja és mellesleg az év eddigi legbrutálisabb filmje.)

Shin Gojira (r.: Hideaki Anno és Shinji Higuchi - 2016): Noha, a Shin Godzilla nem a legszórakoztatóbb vagy a legakciódúsabb, de kétségkívül az egyik legérdekesebb Godzilla film. Ugyanis a szörny tombolását egy olyan aspektusból mutatja, amelyből eddig nem nagyon láttuk: a kormány szemszögéből.a játékidő nagy részében öltönyös politikusok beszélgetnek, ami ugyan egyfelől (itt-ott egészen maró) szatirizálja a bürokrácia fogyatékosságainak, és annak, hogy egy merev hierarchikus politikai garnitúra mennyire nincs felkészülve egy váratlan katasztrófa elhárítására, csak éppen ez szörnyfilmbe ágyazva, nem túl karizmatikus szereplőkkel előadva legfeljebb moderáltan izgalmas. Amikor azonban felbukkan a nagy G, akkor félelmetesebb, mint valaha!

Tűzgyűrű (Pacific Rim r.: Guillermo del Toro - 2013): Böhöm nagy robotok hajóval basznak arcon böhöm nagy szörnyeket! Kész, ez a film ennyit nyújt. Ám soha nem is hazudja azt, hogy ennél többet kínálna, hála pedig Del Toro feszes és stílusos rendezésének és a szórakoztató arcokkal megpakolt színészgárdának, tulajdonképpen a maximumot nyújtja, amelynek lényege az, hogy böhöm nagy robotok hajóval basznak arcon böhöm nagy szörnyeket. Gicses, elnagyolt, de szórakoztató, látványos és szerethető (nagy költségvetésű) B film.

Tűzgyűrű: Lázadás (Pacific Rim: Uprising r.: Setven S. DeKnight - 2018): 111 percig néztem, és aztán úgy álltam fel a moziszékből, mint ha a száradó festéket bámultam volna ennyi ideig. Egy tipikusan fölösleges és erőltetett folytatása egy olyan ("egy poénos") filmnek, ami eleve nem is igényelte a folytatást.

Ingrid Goes West (r.: Matt Spicer - 2017): Fura. Aubrey Plaza zseniális mint mindig, és a téma is kifejezetten jó/fontos (a közösségi média veszélyei, és a virtuális valóság, amit létrehozunk magunknak), de igazán erőset, újat mégsem tud mondani. De, ami a legfurcsább, hogy szinte végig meghagyja a főszereplőjét a kvázi-antagonista státuszban, persze látjuk, hogy súlyos mentális/lelki gondokkal küzd, de egy idő után olyan durva dolgokat követ el, amit már nehéz elfogadni. Mind e közben pedig az instagram-hercegnő, online (rengeteg hazugságra) épülő álomvilágát a rendező nem meri rendesen lerombolni, így az ő fogyatékosságuk sokkal kevésbé lesz hangsúlyos, mint a főhősé. Bár ki tudja, lehet, hogy nagyon hollywoodi lett volna egy ilyen befejezés. Összességében, bár kissé egyenletlen tempójú, helyenként igen jó humorú (és kissé félelmetes), érdekes film. Első filmestől mindenképp figyelemre méltó (és azért képes kicsit elbizonytalanítani az embert a közösségi média használatától - írta ezt a nagy okos a közösségi médián. Csak mondjuk számomra érdekesebb/izgalmasabb lett volna, ha az online stalking helyett sokkal inkább a Facebook/Instagram tengelyen létrejövő eszményi világok és a rideg valóság közti ellentétről szól.)

Zardoz (r.: John Boorman - 1974): Leírhatatlan agymenés, amit tényleg látni kell, hogy elhiggye az ember. ÍRÁSOM 

Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War r.: Anthony és Joe Russo - 2018):  Letaglózó, szórakoztató (és tömény), de a helyzet az, hogy nagyon sok múlik a folytatáson is. Igazán csak az után lehet eldönteni, hogy ez olyan fontos, mint mutatja magát vagy egy blöff.  https://letterboxd.com/paco_queruak/film/avengers-infinity-war/

Sztálin halála (Death of Stalin r.: Armando Iannucci - 2018):  Hangulatilag az egyik legfurább!meghökkentőbb film, amit valaha láttam. Abszurd mód vicces, de tragikus és nyomasztó is. Sajnos pedig - az alapján ahogy és amiért betiltották - aktuális is. https://letterboxd.com/paco_queruak/film/the-death-of-stalin/

Hang nélkül (The Quiet Place r.: John Krasinski - 2018): Valószínűleg lett volna több is ebben, de így is egy roppant kellemes és egészen kreatív másfél órás "feszültség-hullámvasút". https://letterboxd.com/paco_queruak/film/a-quiet-place-2018/ 

Batman Ninja (r.: Junpei Mizusaki - 2018): Őrült és elborult, de elég öncélú módon, így bár sokszor szórakoztató, fárasztó is. De ellenben az Igazság ligájával nem is felejti el az ember egyhamar. https://letterboxd.com/paco_queruak/film/batman-ninja/

Batman Gotham by Gaslight (r.: Sam Liu - 2018): Ami nem sikerült a Batman Ninja-nak, az tök jól sikerült ennek a filmnek. Sikerült úgy áthelyezni Batmant egy számára idegen időbe/világba, hogy az ne öncélú (fanservice hangulatú) baromkodásnak érződjön. Hangulatos, komor és élvezetes vegyítése ez a Batman és Hasfelmetsző jack mítoszának, ráadásul még egy egészen meglepő és durva csavar is belefért a végére. Mindenképpen a (leg)jobb DC direct-to-DVD filmek egyike. 7/10 (Kár, hogy a szép háterekkel, környezettel ellentétben a karakterek kissé minimalistán vannak rajzolva.)

Z: Az elveszett város (The Lost City of Z r.:James Gray - 2017):  Szép, kellemesen old-school. sokszor igen erős atmoszférával bír, de túlságosan is fókuszálatlan ahhoz, hogy igazán katartikus legyen. https://letterboxd.com/paco_queruak/film/the-lost-city-of-z/ 

A gazdatest (Gwoemul r.: Joon-ho Bong - 2006): Nagyon koreai (avagy nyugati szemmel sokszor meglehetősen fura és túltolt), de épp annyira érdekes ez a szörnyfilmbe oltott keveréke egy családi drámának és egy (Amerika ellenes) nemzeti trauma feldolgozásnak. (Kár, hogy az amúgy gyengécske CGI néha rombolja a kifejezetten hatásos és feszültségteli rendezést.) 8/10

Fahrenheit 451 (r.: Ramin Bahrani - 2018): Nem olyan rossz, mint sokan mondják. Helyenként nagyon találóan sikerült aktualizálni a világot (tök jó kikacsintások vannak pl a túltolt PC cenzúrára, vagy a fake newsra), a színészek is jók, de sajnos pont a főszereplő karakterívét kapkodták el a legjobban. (Illetve azért a világa sem teljesen átgondolt, ha valaki nagyon szőrszálhasogatni akar) 6/10   PODCAST

Deadpool 2. (r.: David Leitch - 2018): Ugyan jó részt egy a "legyen minden nagyobb és több" elve alapján készült, mondhatni tipikus folytatás, ám ennek ellenére kifejezetten szórakoztató. A humor ugyanolyan pofátlan, ám az akció jobb is, mint az elsőben, a mellékszereplők (illetve a casting) pedig szinte egytől-egyig zseniálisak. Kicsit darabosan indul ugyan, de miután megtalálja a tempóját nincs megállás. Noha nagyjából pro és kontra ugyanaz mondható el róla, mint az elődjéről, ám utólag átgondolva (néhány szegmens és karakter miatt) ez talán jobban tetszett. 7/10  KRITIKA

Kapitány és katona: A világ túlsó oldalán (Master and Commander: The Far Side of the World r.: Peter Weir - 2003): Minden szegmensében elképesztően igényes, látványos, izgalmas és valóságosnak ható tengeri kalandfilm. Egyedül a mélyebb/erősebb (tragikusabb) drámát hiányoltam belőle egy kicsit, de ezen túl nehéz benne kivetnivalót találni. 

Solo - Egy Star Wars történet (Solo: A Star Wars Story r.: Ron Howard - 2018): Unalmas, érdektelen és a saga egészére nézve abszolút fölösleges kiegészítés. Ráadásául még látványéban sem igazán emlékezetes, hiába van tele akcióval. Bár a főszereplő nem olyan rossz, mint vártam, a többiek mellett ő is fájóan szürke. Ha, nem is a legrosszabb, de a legérdektelenebb Star Wars film.  PODCAST  https://letterboxd.com/paco_queruak/film/solo-a-star-wars-story/

Örökség (Hereditary r.:Ari Aster): Csodálatosan kiszámíthatatlan, elképesztően nyomasztó és letaglózóan öntörvényű. Az év egyik legkülönlegesebb filmje! KRITIKA

Cargo: Noha újat nem mond, egy nagyon szépen összerakott (és felvett), kellően feszült és megkapóan drámai zombis thriller. Nem váltja meg a műfajt, de jól példázza, hogy a zombifilmek, akkor érdekesek, ha nem róluk szól, hanem csak eszközként használják őket valami általánosabb bemutatására. Ráadásul Martin Freeman sikerrel bizonyítja, hogy drámai színésznek is épp olyan jó, mint comic relief figuraként. KRITIKA

Maggie - Az átalakulás (Maggie r.: - 2015): Sajnos csak azért érdekes, mert Arnie drámai szerepben próbálta ki magát benne. Mert hiába a szép/hangulatos fényképezés és zene, a remek témák, és persze az osztrák tölgy meglepően komoly, visszafogott játéka, ha a dinamikátlan rendezés tönkre vágja az egészet.

Nyugodjak békében (Dead Heat r.: Mark Goldblatt - 1988): Haláli jópofa zsaru-zombi-bosszúfilmes hibrid.

Jurassic World - Bukott birodalom (Jurassic World: Fallen Kingdom r.: J.A. Bayona - 2018): Hiába a legonoszabb dínó, és a több robbanás, ha a sztori Asylum produkció átgondoltságát hozza, megszórva egy Hallmark családi film sablon karaktereivel. Néhol eléri egy szórakoztató trash szintjét. https://boxd.it/tjB1z

Szupercella 2 (Escape Plan 2: Hades - Steven C. Miller - 2018): Hát ennél még az is jobb szórakozás lenne, ha bezárnának Guantánamóba. Rég láttam egy ekkora Zs kategóriás förmedvényt. Most Sly tényleg muszáj volt ez a karrierrombolás pont a Creed után? KRITIKA (helyett itt a filmhez írt gyűlöletbeszédem.) 1/10

Sicario 2. - A zsoldos (Sicario: Day of the Soldado r.: Stefano Sollima -2018): Pont olyan izzadság szagú és erőltetett, mint vártam. A feszültség itt-ott működik, de alig van koncepció a cselekmény mögött, ami meg van, az is minek? A vége meg előrevetíti a straight-to-vhs Sicario filmuniverzumot, uram irgalmazz. Legalább nem egy Szupercella 2...

A hihetetlen család 2 (The Incredibles 2 r.: Brad Bird - 2018): Annyi fölösleges filmes és TV-s folytatás után úgy kellett ez, mint egy pohár kenyér. Noha van egy enyhe önismétlő jelege, de így is van olyan jó, mint az első. Vicces, látványos és tartalmában is tud újat/relevánsat hozni. A legjobb blockbuster most.

A harmadik ember (The Third Man r.: Carol Reed - 1949): Leszámítva, hogy a borító elspoilerezi a csavart egy mai napig tökéletesen működő noir. Kiváló hangulat (mai szemmel is érdekes, stílusos operatőri munka), nagyszerű setting és színészek, illetve remekül kimunkált forgatókönyv/rendezés. Orson Welles pedig kb 10 perc játékidő alatt megteremti a (krimi)filmtörténet egyik legemlékezetesebb gonoszát.

Hangya és a Darázs (Ant-Man and the Wasp r.: Peyton Reed - 2018): A leginkább "meh" blockbuster a "meh" blockbusterek történetében. Már ami a film egészét illeti, na de az utolsó 20-30 perc autósüldözéses fináléja valami frenetikus. A Marvel filmek egyik legkreatívabb és legszórakoztatóbb akciószekvenciája.

Ál/Arc (Face-Off r.: John Woo - 1997): Gyakrabban is újrázhatnám, mert ez konkrétan a világ legjobb (akció)filmje! Annyira csodálatosan a gics határaiig túl van benne minden tolva alakítás, akcíó tolva, hogy az egy csoda. Már a nyitó akcíójelenet annyira jó, hogy az ember azthinné ez a finálé, pedig oh boy...

Feloldozás (Resolution r: Justin Benson, Aaron Moorehead - 2012): Az elmúlt időszak legkellemesebb és váratlanabb filmes meglepetése. Egy formabontó meta-horror/misztikus thriller/dráma keverék, amiről egészen a végig nem lehet megjósolni, hogy mivé áll majd össze. Sokrétű és minden izében különleges/egyedi alkotás. 4,5/5 https://letterboxd.com/paco_queruak/film/resolution/

The Endless (r.: Justin Benson, Aaron Moorehead - 2018): Gyönyörű és izgalmas mindfuck, de a Feloldozás után nézve kicsit hagyott maga után egy "tipikus folytatás érzetet": nagyobb, komplikáltabb viszont a megoldást is jobban a szánkba rágja. Összességében egyáltalán nem rossz, csak éppen - mint minden folytatás - nem tudott olyan ütős és friss lenni, mint az első film. 

Mission: Impossible (r.: Brian De Palma - 1996): A sorozathoz hasonlóan 0 karakterizáció van benne, ám kiváló a tempója + De Palma nagyon ért suspensehez, így egy perc üres járat sincs benne. Működnek a csavarok. A vonatos finálé a ma már kilógó CGI ellenére is a 90-es évek egyik legjobbja. 7,5/10

Mission: Impossible 2 (r.: John Woo - 2000): udtam, hogy rossz, de reméltem egy xXx 3 szintű őrűltséget. De sajnos a legnagyobb baj, hogy unalmas. Teljesen maga mögött hagyja a széria lényegét, a dráma teljesen súlytalan (a szándék, hogy személyesebb legyen nem rossz), és a gonosz is halálosan béna. Egyedül Woo akciói menthetnék meg. De hiába indul be a végére, az első órát már nem tudja feledtetni. A finálé motor balletje szenzációsan over-the-top, de sajnos alig van akció a filmben, és az Ál/Archoz képest az is halovány.

Mission: Impossible 3 (r.: J.J. Abrams - 2006): Lassan indul, a dráma SOKKAL erősebb, mint a 2-ben mégsem az igazi. A vége kissé súlytalan. A közepén viszont lefekteti a modern M:I filmek alapjait. PSH remek fő gonosz (lenne, ha nem lenne alul írva). A rázkódó/digitális vizualitás nem tetszik 6,5/10

Mission: Impossible - Fantom protokoll (Mission: Impossible – Ghost protocol r.: Brad Bird -2011)Nincs mit mondani, azon túl, hogy Bird szintetizálta az eddigi M:I filmek legjobb elemeit, majd azokat felpörgetve össze gyúrta őket a tökéletes M:I filmbe, ami nem mellesleg simán helyet érdemel minden idők legjobb akciófilmjei között. 9/10

Mission: Impossible - Titkos Nemzet (Mission: Impossible - Rogue Nation r.: Christopher McQuarrie -2015): Hozza a 4. színvonalát, sőt az akciók terén még jobb. Harris kb az egyetlen valamire való gonosz a szériában. McQuarrie nagyon jól adagolja az információt. Egyedül azt sajnálom, hogy a tipikus M:I espionage itt kicsit a háttérbe szorul. 8,5/10

ÍRÁSOM A M:I SOROZATRÓL

Mission: Impossible - Utóhatás (Mission: Impossible Fallout r.: Christopher McQuarrie - 2018): A sorozat csúcsa és az év akciófilmje! KRITIKA

Meg - Az őscápa (The Meg r.: Jon Turteltaub - 2018): Bugyuta, bájos hollywoodi trash. Nem fogok rá nagyon emlékezni, de kellemesen elszórakoztatott. 5,5/10  KRITIKA

Éjszakai játék (Game Night r.: John Francis DaleyJonathan Goldstein - 2018): Hát ez durván kellemes meglepetés volt, különösen mert ritkán nézek mainstream, kortárs amerikai vígjátékot. Ám ez nagyon messze kikerüli a versenytársai hibáit: van súlya a sztorinak, a cselekmény nem infantilis gegek sorozata és, ami a legdurvább: van stílusa. Utóbbi alatt azt értem, hogy tök jó képi megoldásai vannak (sok mostani vígjáték teljesen steril, fantáziátlan), ami mellé ráadásul egy markáns filmzene párosul. (Mondjuk Cliff Martinez dark-synthwave zenéje kissé fura volt, azt hittem, hogy életlenül a Neon Démont raktam be). Ráadásul belengi egy kellemes old-school érzet. Azaz, mint a 80-as, 90-es évek kultikus vígjátékaiba itt is van egy (enyhén road movie-s) cselekménye, ami bár vicces, rendes sztoriként is funkcionál, karaktívekkel és tétekkel. Nem az alakítja, hogy hova fér be még egy fing. Ez amúgy kissé szomorú, hogy ma már egy amerikai vígjátékban ennyire meglepő a kigondolt, szépen vezetett cselekmény, a stílus vagy az emlékezetes karakterek. Hiszen majd, hogy ennek kéne a minimumnak lennie. Mindenesetre nekem ez a film eléggé belopta magát a szívembe 8/10                                      

A góré (Shot Caller r.: Ric Roman Waugh - 2017): Kissé hosszú és igazán markáns egyedi stílust nélkülöző, de baromi kemény, alapvetően jól megírt és annál is jobban eljátszott börtöndráma. Ami ugyan nem mond semmi különösebben újszerű dolgot az amerikai büntetésvégrehajtói rendszerről, de nem is ez a célja, hanem egy erős dráma elmesélése, ami remekül sikerül is neki. 7/10  

Cápa tó (Shark Lake r.: Jerry Dugan - 2015): DOLPH LUNDGREN A CÁPA ELLEN! Hát lehet egy ilyen alapötletből induló film rossz? Igen, ha elképesztően unalmas és ez az. Van pár viccesen szar pillanata, de túl komolyan veszi magát és messze nem képes kihasználni a koncepcióban lévő potenciált.

Szellemcápa (Ghostshark r.: Griff Furst - 2013): Ez viszont egy irtó szórakoztató trash parádé. Pont azt nyújtja, amit vár az ember, a véresen kreatív halálnemeit pedig bármely 80-as évekbeli slasher megirigyelhetné. Keblére öleli az idióta koncepciót és majdnem mindent kihoz belőle. Simán leiskolázza az Asylum hasonszőrű filmjeit. 

Upgrade (r.: Leigh Whannel - 2018): A Blumhouse sunyiban csinált egy véres, stílusos Venom filmet, elképesztően jó akciókkal. Az a film, ami rácáfol arra, hogy a B kategória csak gagyi lehet. Jól néz ki, jól van megírva és veszettül szórakoztató. Az egyik legjobb Cyberpunk film.

A kíméletlen (A Prayer Before Dawn r.: Jean-Stéphane Sauvaire - 2018): Brutális és kaotikus börtönfilm (mondhatni kíméletlen). Kerül, minden hollywoodi sablont, gyakorlatilag mint a "hősének" úgy a nézőjének sincsen semmi kapaszkodni-valója. Egyszerűen bedob a thai börtön világ (rémisztő) valóságának őrületébe. Nem mindennapi filmélmény.

Alfa (Alpha - r: Albert Hughes - 2018): Meglepően látványos és nagyon cuki, de igazából nem több, mint egy nagyköltségvetésű, olykor giccsbe hajló családi TV filmnél. KRITIKA

Fletch (r.:Michael Ritchie - 1985): Nem sírva röhögős, de végigmosolygós ("régimódi") kalandfilmes vígjáték kellő mennyiségű geggel és egy túlbonyolított sztorival (amihez megfelelő időben és mennyiségben kapjuk az infókat, így jól jön ki.) Faltermeyer zenéje sem olyan emlékezetes, mint a Beverly Hills-i zsarué volt, de hangulatos (sötét) szinti pötyögés.

A balta (The Hatchet r.:Adam Green - 2006): Idegesítő karakterekkel teli straigh-foward slasher (Péntek 13. utánzat). A gyilkosságok kellemesen brutálisak, de ezen (és a röhejesen túltolt cliffhangeren) túl nincs benne semmi érdekes/emlékezetes. Többet vártam (valamiért kultfilmként élt a tudatomban), így csalódás. (Főleg, hogy sikerült Robert Englundot és Tony Toddot is elpazarolnia.) 

Sosem voltál itt (You Were Never Really Here r.: Lynne Ramsay - 2017): Egy Psycho-Taxisofőr-Logan mash up, lehet, hogy néha eléggé on-the-nose (modoros?), de így is a legegyedibb bűn/bosszú film az elmúlt időszakból, mert bár a cselekménye ismerős (és nem is túl eredeti) a karakterek-egyéni dráma és központi témája terén nagyon erős. Persze ehhez kellett Joaquin Phoenix kiváló alakítása is. Talán nincs még egy ennyire brutális, maszkulin film, amiben ennyire kevésé szexi az erőszak. (Tök jó, hogy az akciótól is direkt távol tart, ahelyett, hogy az átlag bosszú filmhez hasonlóan fürdőzne a brutalitásban, itt azt egy teljesen triviális, másodlagos valamiként mutatja meg.) Míg a hasonló filmek, hasonló hőseiben mindig van valami menő lazaság, addig Joaquin Phoenix karaktere nyomorult és szánalmas. Nyomasztó látképe annak, hogy a poroszos, toxikus „férfiasság” mítosza, hogyan képes tönkre tenni egy ember lelkét. Mindenképpen a legkülönlegesebb film a műfajában, minimum a Blue Ruin óta, de műfaj dekonstrukcióban még azon is messze túltesz. Szándékosan elidegenít a zsáner összes bevetet kliséjétől és húzásától. Nincsenek sem hősök, sem ártatlan királylányok, ahogyan menő akciók és katartikus elégtételek sem. Csak két megnyomorodott lélek vergődése a túlélésért és kapkodása egy új reményért. Az év egyik legkülönlegesebb filmje.

Színhús (Prime Cut r.: Micheal Ritchie - 1972): A halál laza és szuper kemény Lee Marvin, a degenerált, pojáca Gene Hackman ellen a 70-es évek bűn- és a Deliverance ihlette vidék vs város filmjeinek sajátos, néhol szürreális keverékében: pont olyan jó, mint amilyennek hangzik. Az akciók elképesztő faszán vannak rendezve.

 

 

Sorozatok

Happy s01: Csodálatosan cinikus, groteszk, gonosz és over-the-top. Az elmúlt évek legváratlanabb, gyakorlatilag semmi máshoz sem hasonlítható sorozatos meglepetése. Meloni fenomenális. Ám a második évadtól kicsit félek, mert ez olyan szép, kerek egész volt így, hogy noha nagyon élveztem, szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy érdemes-e folytatni.  8/10

Dr. Who s10: Szórakoztató. Capaldi ismét remek volt (az új társ is szimpi), de sajnos - noha a részek többsége tetszett - ez az évad is eléggé súlytalannak, feledhetőnek érződött, pedig Capaldi megérdemelt volna egy igazán erős lezárást (évadot). A karácsonyi különkiadás pedig sajnos belefulladt a közepesen szórakoztató fan service-be. Mindenesetre az új dokival, új show runner is jön, amit már nagyon várok. 7/10

Vikingek s05: Nincs itt semmilátnivaló: leszámítva, hogy a Vikingek továbbra is korunk egyik legmagasabb színvonalát képviselő sorozata. Elképesztő karakterek, fenomenális színészek, nagyszerűen írt és rendezett történet. Páratlanul szikár és vérmocskos, miközben képes érdemben foglalkozni transzcendens témákkal is. 9/10 

Star Trek Discovery s01: Felemásan kezdett, aztán a közepén kifejezetten jó lett, ám sajnos a végére megint leeresztett. Túl gyorsan, túl kiszámíthatóan (és itt-ott emiatt nagyon bénán) zárták le a szálakat (azért még reménykedek, hátha visszatérhet Lorca), a finálé második fele pedig átment egy - a sorozatra addig nem jellemző - fanservicekedésbe. Így sem nagyon rossz a sorozat, de összességében inkább középszerű, mintsem jó.

Star Gate Origins: Hú, hát ennél szarabb, gagyibb dolgot keresve sem lehet találni a jelenlegi sorozatos/streaming felhozatalban. Minden szegmenségben kényelmetlenül olcsó, amatőr, infantilis és kínos. Tényleg nem értem, hogy ezért miért kellett feltámasztani az SG-t. 

Star Wars Rebels s04: Kár, hogy vége, hisz a Rebels amilyen gyerekesen kezdett, olyan érdekes lett a végére. A sorozatalkotói sokkal bátrabban mertek nyúlni a SW-hoz, mint a mostani filmek, amelynek eredményeként a végére egy egészen spirituális, misztikus történet kerekedett ki belőle. Bevallom hiányozni fognak ezek a karakterek (örök fájdalmam, hogy a Rouge One sztorija el lett pazarolva a filmre, pedig igazán ütős lezárása lehetett volna a sorozatnak.), de méltó lezárást kaptak. Kíváncsian várom a Resistance sorozatot (azért szebb karakter dizájnak örülnék.)

Fargo s03: Folyamatban

Ash vs. Evil Dead s03: Noha nem örülök neki, hogy véget ért, de talán mégis csak így a legjobb, hísz a sorozat már három évad alatt is kezdett kissé önismétlővé válni. Viszont a harmadik etap még ettől függetlenül is egy veszettül szórakoztató, pofátlanul véres/groteszk évad volt, ami méltó búcsúja a filmtörténet legikonikusabb démonölőjének. All hail the King!

Légió s2: Hangulatából, sajátos atmoszférájából és varázsából semmit sem veszített. Sőt a második évad sokkal jobban kifejti a témáit, így a "style" mellett "substance"-ben is erősebb. Ám sajnos, ami a konkrét cselekményt illeti: kissé szétesett lett a szezon. Míg az első évad különösebb sallangok nélkül mesélte el a történetét, itt már van nem egy fölöslegesnek tűnő filler epizód, levegőben logó mellékszálak és kihasználatlan karakterek. Túl hosszú és fókuszálatlan évad lett, viszont egy nagyon erős csúcsponton ér véget (igaz a csavar kiszámítható, de itt kivételesen meg is merik lépni). Az így kialakuló új status quo miatt pedig nagyon várom már a harmadik szezont.

Barry s1: Roppant kellemes, ha nem is sírva röhögős dramedy. Igazán újat nem add a "rossz fiú ki akar szállni a bizniszből" témához, de többnyire jól vegyíti a valódi drámát és az abszurd humort. (Tök jó, hogy rendesen bemeri sározni a főszereplőjét.) Bill Hader remek. Noha, az évad önálló egységként is megállja a helyét, azért kíváncsi leszek, hogy mit hoznak ki a folytatásból. 

The Terror s1: Nyomasztó, letaglózó eposzi méretű, lassú, de annál hatásosabb, mozifilm hatású horrorélmény.  KRITIKA

Westworld s2: Hangulatos, remekül eljátszott és a mintha jobban/érdekesebben tudott volna az "A.I. tudat" témával foglalkozni, mint az első évadban. A folyamatos rejtélyesedés, szétzilált idősíkok ezen a ponton már tényleg totál öncélúnak hatnak, ahogy a legvége fordulat is. Az szabályosan felidegesített. Annak tényleg semmi értelem nem volt azon túl, hogy "húzzunk valami nagyon meglepőt, amin pörög majd egy évig a néző agya".

A szolgálólány meséje s01-02: Kétségtelen, hogy tematikailag az egyik legfontosabb jelenkori sorozat. Ám, míg az első évadban nem volt zavaró, hogy a cselekmény helyett a világfelépítésére fókuszál - bemutatva a diktatúra működését - , addig - lévén, hogy már tökéletesen megismertük Gileádot - a második szezon szörnyen vontatottnak és céltalannak érződött. Mintha az alkotók sem tudták volna, hogy a könyv vége után merre vigyék a sztorit, így igazán nem is merték elvinni semerre sem. A színészek fantasztikusak, a megvalósítás is első osztályú, de ilyen eseménytelenség mellett nem tudom, hogy érdekel-e a 3. évad.

Glow s02: Pont olyan jó, mint az első évad, sőt egy kicsivel jobb is. KRITIKA

Peaky Blinders s04: Továbbra is brutális, brutálisan jó az atmoszféra és színészek is. Talán az egyik legizgalmasabb évad (a harmadik szezon túlcsavarása után jól esett ez az egyszerűség.) A családi dinamika újragondolása remek húzás volt, csak a végső, szokásos "deus ex machina" megmenekülés kezd már elcsépelt, kissé fárasztó lenni. 

 

Final Space s01: Egy suttyó, erőszakos és minden szegmensében elképesztően over-the-top Galacis őrzői variáció. Kissé esetlenül indul, de aztán, ahogy összeáll a csapat (és a nézőnek sikerül ráhangolódnia a sajátos humorára és a kezdetben nem szimpatikus hősére) egy roppant szórakoztató, morbid űropera kaland lesz. A lezárása pedig kifejezetten izgalmas, szóval kíváncsian várom a második évadot.

 

Könyvek, képregények

 

Robert A. Heinlein - A Hold börtönében: Nagyon tömény, de tartalmas regény, ami noha sci-fi - és rengeteg ilyen téma: gép öntudatra ébredése, bolygóközi kolonizácíó - megjelenik, sokkal inkább egy politikai eszmefuttatás az elnyomásról és a forradalom mikéntjéről. Épp ezért a filozófia jelegű témák közt a karakterek kicsit a háttérbe is szorulnak, ami miatt nem lepődök meg, ha valakinek unalmas/nehéz a könyv. (Már csak azért is, mert Heinlein csak úgy beledob egy nagyon furcsa és egyedi világba és - az elég terjedelmes sztoriban - csak lassan kristályosodik ki a Holdi civilizáció formája)  7,5/10   

Pierre Christin - Valerian és Lauren: The Empire of a Thousand Planets - Roppant lendületes, szórakoztató és látványos. Noha a sztori kissé vékonyka, a látvány bőven kárpótol. Jean-Claude Mézières minden egyes panelből kisajtolja a maximumot. Annyira színes és annyi vad ötlet hemzseg benne, hogy egyszerűen öröm nézni. 7,5/10  

Raymond Chandler - Asszony a tóban: Leszámítva a klasszikus femme-fatale hiányát, színtiszta noir eszencia. Jó tempójú és kellően fordulatos (még ha ma már itt-ott kiszámítható is). Ilyen egy minőségi ponyva. Talán nem a legjobb fordításban olvastam, de az élvezeti értékén ez sem rontott. 8/10

Grant Morrison,  Andy Kubert - Batman és fia: Grant Morrison Batman sagajának nyitó sztorijában ugyan vannak remek ötletek (Morrison ezüstkorszak előtti tisztelgése, a Batman-Damien-Robin trió dinamikából adódó potenciális dráma, Kubert látványos rajzai, na meg a nindzsa ember denevérek), ám a kötet összességében mégis csak csalódás. Egyfelől, mert maga a sztori is vázlatosnak, kapkodónak érződik, de az igazi nagy problémám az, hogy ez így ebben a formában nincsen lezárva. Az Eaglemoss kötet egyszerűen baromi csonkának, befejezetlennek érződik. Mivel pedig maga a sztori folytatása érdekelne, kifejezetten frusztráló, hogy a folytatás nem jelent/jelenik meg. (A bónusz Dennis O'Neal sztori amúgy tök jópofa, szórakoztató kis one-shot, de leszámítva, hogy ez Talia Al Ghul első feltűnése, önmagában nem túl emlékezetes.) 3/5

Scott Snyder, Greg Capullo - Batman: Baglyok bírósága: A ponyvás/elcsépelt alapfelvetés se fordulatok sem képesek elfedni, hogy Snyder mennyire érti azt, hogy mikor/mitől működik a Sötét lovag. Igazi Batman kvinteszencia ez a sztori. Greg Capullo meg egész egyszerűen arra született, hogy Batmant rajzoljon! KRITIKA

Jim Starlin - Végtelen hatalom:  A 90-es évek nagy Marvel crossover eventje meglepő módon elsősorban nem azért válik emlékezetesé, mert emberi ésszel felfoghatatlan erejű, isteni és félisteni lények marha látványosan gyepálják egymást. Noha, hála George Pérez fantasztikus rajzainak a képregény tényleg baromi látványos és monumentális, ám ami ennél jóval érdekesebb, az, az hogy milyen atipikusan áll a szuperhősökhöz. A Végtelen hatalom ugyanis olyannyira nem a Marvel allstar gárda története, hogy kedvenc hőseink tulajdonképpen statiszta szerepre vannak kárhoztatva Thanos és Adam Warlock játszmájában. Az igazi főhőse a sztorinak, ugyanis éppen a gonosz Thanos, aki bár úgy néz ki, mint a lehető legsablonosabb földönkívüli hadúr, aki unalmában világuralomra tör, Jim Starlin még is képes egy kifejezetten érdekes, sőt tragikus karakterré formálni (miközben érdekes kérdéseket vett fel a hatalom természetéről,kiérdemléséről és megtartásáról.). A hat rész alatt Thanos a szuperhős(gonoszok) egyik legérdekesebb és legegyedibb karakterfejlődését járja be. Noha azért Watchmen szintű müfaji dekonstrukcióról nincsen szó, a Végtelen hatalom (főleg ahhoz képest, hogy egy „blockbuster képregény") meglepően közel áll ehhez. Persze, mint minden crossovernél ennél sem árt tisztába lenni a kiadó világával, hisz a Marvelben járatlanabb olvasó nagyon könnyen elveszhet a rengeteg – épp csak említés szintjén előkerülő – karakter között. Ám, maga a főtörténet a lehetőségekhez képest meglehetősen kompakt és kerek, így aki tisztában van azzal, hogy ki kicsoda a Marvel univerzumban, úgy is könnyedén élvezheti a sztorit, ha annak a közvetlen előzményeit nem ismeri. Soha rosszabb "univerzum átformáló, képregényes eventet”. 4,5/5

Jim Starlin - Végtelen háború: A Végtelen hatalom folytatása nagyobb, több szereplőt mozgat, ám kevésbé érdekes. Noha továbbra is szórakoztató és vannak benne izgalmas dolgok (Thanos a jó oldalon), a fő konfliktus (Adam Warlock harca a saját sötét oldalával) pedig kifejezetten sok potenciállal bír, de sajnos ennek a drámája végül egészen elsikkad. Így összességében messze nem olyan emlékezetes olvasmány, mint az előzménye.  3,5/5

Philip Francis Nowlan - Armageddon 2419 A.D.: Buck Rogers (vagy legalábbis a karakter, akiből kialakult) első feltűnése minden bizonnyal fontos sarokpontja a modern popkulturának. Ráadásul a kis regényben vannak kifejezetten érdekes meglátások (A Vietnami háború előtt íródott, és mégis egy nagyon hasonló háborút fest le, csak épp itt az ázsiaiak támadnak), de összességét tekintve mai szemmel inkább meghaladott, kissé megmosolyogtató ponyva. 3/5

Hermann Hesse - A pusztai farkas: Nem könnyű olvasmány. Egy neurotikus, az élettel és az őt körülvevő világgal folyamatos harcban álló értelmiségi önkeresése a két világháború közötti Németország átmeneti és kétszínű – a végére szürreálisba hajló - világában. Nehezen tudom szavakba foglalni, hogy mennyire könnyen tudtam azonosulni a főszereplővel (noha ez valószínűleg nem valami pozitív dolog.)   A személyiségének különféle oldalainak, eltérő vágyai között őrlődő Harry. A saját értelmiségi/művészi ambíciók, a felszínes világgal szembeni lázadás konfliktusba kerül a kényelmes materializmus okozta élvezetekre való igénnyel. A személyiség összetettségének, a psziché (és annak a betegségeinek, gondjainak) feltárásának egy roppant érdekes és összetett tanulmánya a Pusztai farkas. Nehéz, sörű, de az egyik legegyedibb és különlegesebb regény, amihez valaha szerencsém volt. Nem mondom, hogy minden maximálisan összeállt, de épp ezért is kell majd újra elolvasni.

Ray Bradbury - Fahrenheit 451:  Az, hogy messze megelőzte a korát meglehetősen enyhe megfogalmazás. Noha – a filmváltozatai különösen – belengi egy enyhe technofób hozzáállás, de az a helyzet, hogy Bradbury már a TV széleskörű elterjedése előtt megjósolta, hogy miként fogyasztjuk ma a médiát. Így nem, hogy nem avult el, de ma is épp olyan hatásos és érvényes (sőt tekintve korunk közbeszédének és politikájának az állapotát, még érvényesebb) Nagyon jól mutatja be, hogy miként tudnak az önkényuralmak érvényt szerezni maguknak, ha a tömegeket egyszerűen nem érdekli más, csak, hogy kiszakadjanak a valóságból egy kicsit és ne kelljen a kényes, nehéz ügyekkel foglalkozniuk.

Robert Merle - Állati elmék: Kissé lassan indul be. Az első felében van egy fölöslegesnek érződő point-of-view karakter, aki a könyv második részében szinte említés szintjén kerül elő. A szerkezetét is szokni kell – néhány, interjú leirat jelegű fejezeten kívül, a regény nagyja gyakorlatilag egy összefüggő, masszív, szinte mondatok nélküli folyó szöveg. Ám ha az embernek sikerül ráhangolódnia remek, egyedi és okos olvasmány élményben lehet része. Merle a sci-fi alapötletet használva nagyszerűen mutatja be a fegyverkezési verseny abszurditását, és azt, hogy az emberi szűklátókörűség, paranoia és hatalomvágy, hogyan ront meg mindent. Hogyan sajátítja ki és torzítja el a hadsereg és a politikusok a tudósok eredményeit. És, hogy milyen nehéz kutatóként egy ilyen világban semlegesnek maradni. Persze e mellett felmerülnek benne – témájából fakadóan – azok a kérdések, hogy miért felsőbbrendű az ember az állatnál, illetve, hogy mettől számít egy ember/állat személynek, milyen tulajdonságokkal kell ahhoz bírnia. Ám ezek kifejtése már háttérbe szorul a hidegháborús paranoia által keltett, közelgő világvége hangulat mellett. Roppant érdekes és izgalmas regény.

A kultnaplóm a linkre kattintva folytatódik

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr3113538877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása