Kultnapló - danialves - 2018 (3. rész)
2018. január 01. írta: danialves

Kultnapló - danialves - 2018 (3. rész)

Kultnaplóm 1. része

Kultnaplóm 2. része

Sorozatok

BoJack Horseman (1-4. évad) - Kritika

Godless - Kritika

Dark - Kritika

The End of the F***ing World - Nem fogott meg, kicsit erőltetettnek éreztem a figurákat.

Jóbarátok - A 6-7. évad tájékán kicsit szétcsúszott abban, hogy nem volt iránya (utána a főszálak már egyengették az útját), a humor lehet, hogy nem a legfrissebb már sok helyen, és visszatekintve látszik csak igazán, mennyire sorvezető szerint írták az epizódokat, de ekkora szíve egy szitkomnak nem volt addig soha és azóta sem. Tényleg az adja meg a báját, hogy mennyire éretten, szeretettel bánnak egymással és segítik át egymást az életen ezek a karakterek. Nehéz meghatottság nélkül végigülni a búcsúévadot.

The Marvelous Mrs. Maisel (1. évad) - Kritika

Better Things - Ez már nekem túl realista ahhoz, hogy igazán szellemesnek vagy viccesnek találjam, ez a fajta fapados stílus pedig mindig is irritált.

Terápia - Elég sokat küzdöttem vele (17 részig), de egy ilyen sorozathoz ezerszer összetettebb, rétegzettebb karakterek kellenének, gyakorlatilag a fél évadot végignézve derültek ki olyan dolgok, amik már az első mondatokból, gesztusokból nyilvánvalóak voltak. Gondolom, valamennyire ez a realizmus része is, hogy ennyit kell dolgozni a páciensekkel, hogy beismerjék a diagnózist, de nekem már túlzóan ellenséges volt az összes párbeszéd, beleértve a főszereplő megnyilvánulásait is.

Big Little Lies - Kritika

The Deuce (1. évad) - Érdekes élmény volt, mert volt, hogy több hónapot is kihagytam két epizód között, és tulajdonképpen tökéletesen működött így: történgettek benne a dolgok, bármikor fel lehetett venni a fonalat, és ugyan se eleje, se vége, de mint egy dokumentumsorozat, beszippantott ez a világ.

Altered Carbon - Nem győzött meg az első rész, a koncepciónak egy részlete sem elég érdekes ahhoz, hogy azt mondjam, hogy megéri nézni miatta. A többi meg a BR-ből nyúlt képi világ meg a prezstízssorozatos parasztvakítás + egy közepesen érdekes krimi.

Homeland (7. évad) - Sikerült átesni a ló túloldalára, annyira rohadt aktuális akar lenni politikailag, hogy közben elfelejtenek történetet mesélni, irtó gáz fordulatok, ráadásul az évad 2. epizódja rögtön egy filler. Én sokszor adtam neki még egy esélyt, és mindig meghálálta, de most megérett a kaszára.

Everything Sucks! - Tippelhettek, hogy hány perc után nyomtam ki, miután már az első mondata is intertextualitás volt... Ami viszont sokkal nagyobb baj, hogy irtó mesterkélt szövegeket írtak, amit a színészek egyszerűen képtelen normálisan eljátszani, nagyon gáz.

Atlanta (2. évad) - Szintet lépett a sorozat, kezdi elhagyni végre ezt az önismétlő szerencsétlenkedést mint fő narratív csapást, ráadásul egészen merész módon lép ki a szokott keretből. Sokkal sötétebb, sokkal súlyosabb, a mágikus realizmus sem csak az abszurditásában jelenik meg, ugyanakkor valahogy akkor is jobb, amikor nincs annyira bizarr koncepció az adott epizódban (ld. FUBU). 

La casa de papel - Maga a koncepció érdekelt volna, de 5 rész után már nagyon zavart, hogy egy sorozat ennyire vázlatos karakterekből akar dolgozni.

Barry - Nem rossz, de nem is átütő, ahhoz nem elég abszurd, hogy lehessen értékelni a humort, de egyébként meg maga az ötlet nem rántott be.

Westworld (2. évad) - Pozitív, de felemás a verdiktem: nem éreztem benne azt a brutális koncepciót és kidolgozottságot, mint az elsőben, de így is remek dolgokat hoztak ki belőle. Igazából ezzel a sztorival az a baj, hogy minél többet írnak meg belőle, annál kevesebb mozgástere van Nolanéknek, és annál kiszámíthatóbbá, egysíkúbbá válik. Most is csak egy rakás új karakterrel meg flashbackekkel tudták kibekkelni, hogy ne dögöljön meg a narratíva. Úgyhogy nálam ezek a dolgok húzták fel, mert amúgy a visszatérő figurák íveivel nagyon elégedetlen vagyok, engem Bernard, Dolores, William és Maeve útja sem nyűgözött le, legalábbis ahhoz képest, amit az első évad végén ígértek.

A szolgálólány meséje (2. évad) - Teljesen felesleges volt a +3 rész, de ezen kívül elégedett voltam vele folytatásként. Szerintem abszolút tudott újat mondani az első évadhoz képest, mindezt úgy, hogy közben nem lépett át semmi olyan határvonalat, ami végérvényesen átalakította volna a sorozatot. (Mondjuk ez az oda-vissza téblábolás időnként talán túlzó is volt.) Több értelmes flashback és egy nem elpazarolt Bradley Whitford, és tökéletes is lett volna ez az évad.

The Rain - Egy tucatsorozat szintjét még megütné, de annyira idegesítően ritmustalanul, kapkodóan van megrendezve, hogy már a pilot közepén feladtam.

Killing Eve - Kritika

Happy - Eljutottam oda, hogy utálok mindent, amire rátelepszik ez a képregényes esztétika...

Explained - Annyira jól állt bele annyira kényes témákba, hogy részről részre egyre jobban sajnáltam, hogy nem 60 percesek az epizódjai. Persze volt egy-két téma, ami nem bírt társadalmi relevanciával, és inkább infotainment volt, de mindent összevetve remek kis ismeretterjesztő sorozat lett.

The Terror - Hatalmas alibi ez a sorozat, három rész után alig történt benne valami. Az a baj, hogy mivel arról szól az egész, hogy úgyis mindenki meghal, a karaktereknek nem jut semmilyen cselekvő szerep, ettől pedig teljesen sótlan bármilyen interakciójuk.

This Is Us (1. évad) - Nem tudom, mi vitt rá, hogy végignézzem az évadot, leginkább valószínűleg az, hogy az az 5 pillanat, amikor bevállalta, hogy igazán leereszkedik a sötétségbe, nagyot ütött. (Meg mert Randallon keresztül egész érdekes szemszögből tudja szemlélni a rasszok közötti kulturális ellentéteket.) De pont az a baj vele, amiért nem nézek már országos sorozatot évek óta: Isten ments, hogy valódi problémákat mutassunk mosóporreklám-családok helyett, ahol minden szennyeződés kimosható, minden megbocsátható, egy kapcsolat sincs véglegesen megmérgezve, és még a drog meg az alkoholizmus is legyőzhető egy vállrándítással. És hiába próbálkozik valódi érzésekre rátalálni (és sikerül is neki néhányszor), ettől a legtöbbször fals kicsengése van a dolgoknak, végül azt érzed, hogy ezek nem igazi emberek, ez egy nyálas hollywoodi tanmese, ahol a végén még be is úszik a hashtag, hogy ha sírtál, akkor oszd Twitterre... És ezen persze nem segít az, hogy szét van retconolva a történet, Rebecca és Jack kapcsolatát mindig éppen olyan színben láttatja, ami aktuálisan érdekében áll, amitől csak még hiteltelenebb és kissé időhúzó jellegű is lesz. A pilot zseniális koncepció volt, azt kellett volna egy filmmé bővíteni azzal a 4-5 ütősebb fordulattal és ötlettel, ami az évadban volt, ahelyett, hogy adventi kalendáriumszerűen minden témára és családi ünnepre gyártanak valami közhelyes giccset. Rágógumi szórakozásnak jó, mert nem csinálja ízléstelenül a dolgot (a Life Itselfet valószínűleg azért gyalázza szét a kritika, mert az igen), meg sok erőt adott a pislákoló remény, hogy 3-4 részenként azért csak jön egy pillanat, ami tényleg a valóságra reflektál, de nem érzem úgy, hogy sokat nyertem azzal, amikor a szezon felénél úgy döntöttem, hogy nem kaszálom.

GLOW (2. évad) - Ez pont olyan imádnivaló volt, mint az első, viszont érezhetően próbáltak közben sokkal komolyabb témákba is beleállni, volt itt metoo-tól kezdve faji problémákon át AIDS-ig minden. És ironikus módon ez is az egy baj vele, mert érezhetően annyira mindent ki akartak pipálni, hogy legtöbbször csak rettentő kapkodva sikerült. Van konkrétan egy történés, amire vagy háromszor visszautalnak, de szerintem nem láttuk, pedig ez lenne az egyik romantikus szál alapja. Szóval szerintem simán elbírt volna / elbírna egy 45 perces formátumot is ez a sorozat.

The Jinx - Rendkívül érdekes dokumentumsorozat volt, de inkább a jelentősége nagy, mint maga a mű, szerintem bőven belefért volna 2-3 órába, mert a második fele már nagyon elnyújtott volt, illetve az egész egy kicsit csapongó és szétfolyó.

Sharp Obejcts - A pilotot már a felénél feladtam, igazából addig is csak tisztességből néztem. Tipikusan a saját hossza kedvéért felfújt sorozat, Amy Adams sokat iszik, sokat szenved, meg megnézhetünk 3500 zavaros flashbacket, amelyeknek valószínűleg pontosan 1 (egy) db csattanója lesz.

Yellowstone - Nem is tudom, mikor láttam sorozatot, ami ennyire naivan és kérlelhetetlenül idióta lett volna. Sheridannek remek ötletei vannak, de ízlése és jó érzéke ez alapján semmi (valószínűleg kb. ilyen lett volna a Sicario is, ha Villeneuve nem vágja ki Alejandro szövegei 90%-át), és az csak egy dolog, hogy ez nem lenne hosszabb a pilotnál, ha nem dobálná tele random eseményekkel, amik persze mind klisés drámai fordulópontok irányába lökik a karaktereket, de ezek a csúcspontok is annyira erőltetettek, melodramatikusak, szájbarágottak hogy erőt kellett vennem magamon, hogy bele tudjam érezni magamat ezekbe a jelenetekbe. És közben az egész át van itatva egy konzervatív cowboyromantikával, mintha Sheridan túlságosan is szeretné ezeket a Frank Underwood-i figurákat, és miközben próbál a gátlástalanságukkal lenyűgözni, igyekszik jó színben is feltüntetni őket. Tulajdonképpen ez a teljesen elmebajos katyvasz nyűgözött le benne és tartott a képernyő előtt, tényleg utánozhatatlan darab, még ha sajnos nem is úgy, mint Sheridan filmjei.

Who Is America? - Egymást váltották az instant klasszikus pillanatok és azok, ahol SBC csak magát égette, sokszor nagyon túltolt volt és egyáltalán nem kreatív, amit kitalált, plusz néhány karakter is tök értelmetlen volt. Viszont az elvitathatatlan, hogy amikor mindent összeállt, akkor zseniális szatíra született, csak ebből mondjuk 3-4 résznyi akadt összesen.

Wellington Paranormal - Nem lenne ez rossz (elvégre a What We Do In The Shadowsra is azt mondtam, hogy gyakorlatilag egy szitkom), de konkrétan azzal akarták megúszni a sorozatot, hogy ugyanarra a sorvezetőre húzzák fel mind a hat részt. Ez pedig olyan hamar elfáradt, hogy az utolsó két epizódot már kedvem sem volt megnézni, pedig a pilot még egészen tetszett.

Final Space - Kritika

Evil Genius - Nem vagyok hajlandó belefutni még egy ilyenbe a The Jinx után, nézem már másfél órája, és csak az időhúzás megy, hogy a rokon kiskutyájának a szomszédját is megszólaltatják, de igazából nem derül ki semmi érdemleges...

Wild Wild Country - Nem leszek rajongója a Netflix orginial dokumentumsorozatoknak - szó se róla, abszolút érdekes történet csomó jó pillanattal, de hihetetlenül borzasztó szerkesztéssel. Felkap, elejt szálakat, az idővonala, a szekta alapvetései csak homályos részletekből derülnek ki, nem konfrontálódik az interjúalanyaival - a 4. rész után úgy döntöttem, inkább elolvasom Wikipédián, de nem volt mit, mert addig kb. elhangzott minden. Ami számomra bebizonyította, hogy teljes időhúzás lett volna ez a maradék két óra.

Pose - Nekem nem jönnek át egyáltalán az ilyen harsány dolgok, semmi baj nincs vele amúgy, de számomra helyenként már inkább parodisztikus volt a pilot stílusa.

Atypical (2. évad) - Nem tudom eldönteni, hogy az-e a bajom vele, hogy nem próbált meg fejlődni, vagy az, hogy megpróbált fejlődni. Mármint az első évad arról szólt, hogy hogyan küzd meg egy család az autizmus jelentette kihívásokkal, ez meg arról, hogy hogyan küzdenek meg az első évad által feldobott problémákkal. De ha az Atypical átlagos emberek átlagos problémáiról (házasság válsága, új suli stb.) szóló sorozat akar lenni, azt nagyon nem lehet 10x30 perc egy-egy mellékszálába belezsúfolni, a szülők tök kiszámíthatók voltak, Casey történetének összes mozzanata fájdalmasan összecsapott, Julia annyira marginális lett, hogy nem is értem, miért hozták vissza. Sam tartotta össze a sztorit, az évad második felére neki megint kitaláltak egy jó konfliktust az érettségivel/egyetemi jelentkezéssel, amit imádnivalóan kerekítettek le. (A másik igazán eltalált húzás, hogy behozták a többi autista fiatalt, humoros, nagyon jó a casting, és abszolút tágítja a világot, hogy Samen kívül milyen figurák vannak még). Viszont így nem volt meg az a tematikai összefüggés a szálak között, mint amikor az összes szál kvázi párkapcsolati dráma volt, csomószor azt éreztem, hogy a narrációt is csak odacsapják.  És ehhez párosult egyfajta vizuális igénytelenség, vetített hátteres autózások, vagy éppen csomó külsőnél látványos volt, hogy stúdióban forgatták, mintha csak a TBBT vagy a Jóbarátok legújabb epizódjait nézném. A szerethetősége megmaradt, de ettől függetlenül számomra jórészt háttérzajként pörgött végig ez az évad.

The Deuce (2. évad) - A szereplőihez hasonlóan már ez az évad is sokkal céltudatosabb volt, ami nem feltétlenül állt jól neki, szerintem az elsőnek az adta a báját, hogy kb. bármi megtörténhetett benne - ugyanakkor az évadzáró az év egyik legjobb epizódja volt.

BoJack Horseman (5. évad) - Kicsit még tartom, amit a 4. évadnál, hogy ugyanazokat a köröket futja, de azért az évad végére nagyon szépen beérett, amit Bob-Waksberg kitalált, örültem annak is, hogy visszavettek Toddból és Mr. Peanutbutterből (Diane meg ezzel végre még jobban kibontakozhatott), és szerintem a szatíra is soha nem látott magasságokba emelkedett (vagy csak most volt először, hogy céltudatosan kurrens jelenségekbe állt bele vaktában lövöldözés helyett). Úgyhogy nekem nagyon tetszett az évad, még ha kicsit más élmény is volt, mint az első 3.

American Vandal (2. évad) - Nem annyira színes és megoldásaiban nem annyira kreatív, mint az első (egy Jimmy Tatróval mindenképpen szegényebb, még ha hasonlóan jó alakítások és figurák akadnak itt is), de lényegesen fordulatosabb, még jobban nézeti magát, és tematikailag brutálerős. Simán az év sorozatos élménye ez a 4 óra.

Maniac - Borzasztóan nem tudott lekötni, nem olyan idegesítően blöff, mint a Légió, de itt is azt éreztem, hogy ha lebontanánk a különcségét, akkor nem maradna semmi.

Californication - Nem tudom, hogy az zavar-e, hogy ez lényegében a BoJack Horseman iróniamentes változata, vagy az, hogy a főszereplőről rosszulléte semmiben nem mutatkozik meg, és hiába próbálja a sorozat minden adandó alkalommal kimondani, ezt még a többi szereplő is eljópofizza. Kicsit olyan, mintha egy 14 éves vágyálma lenne Porschéval meg napi 2 megdugott szilikoncsöcsű nővel, csak azért kéne benne valami konfliktus is, hogy ne tűnjön úgy, hogy ez olyan jó. Az Entourage legalább őszinte volt.

American Crime Story: The People vs. O.J. Simpson - Amikor lelkiismeretesen próbálta összeszedegetni a szálakat, akkor annyira nem működött, de a 6-7 epizódnyi tárgyalótermi dráma zseniális volt. Mindegyik színész parádés, a rendezés viszont lehetett volna egy kicsit kevésbé ideges és harsány.

Ash vs. Evil Dead - Nehéz eldönteni, hogy melyik a nagyobb szégyen, hogy Raimi a mai napig csak a 80-as évek horrorkliséit tudja előhúzni a tarsolyából, vagy hogy a humora is olyan, mint amikor a nagypapa próbál menőzni a tinédzserek között.

Show Me a Hero - A közepén kissé elvesztett a számomra erősen sablonos mellékszálakkal, de a végére nagyon szépen értelmet kapott minden, úgyhogy összességében pozitív a mérleg.

Aranyélet (3. évad) - Kritika

The Haunting of Hill House - Még a mindenki által agyondicsért 5-6. részig sem tudtam elvergődni. Rájöttem, hogy Mike Flanagan munkásságának az a legnagyobb baja, hogy csak annyira írja meg a figurákat, amennyire neki az a sztorihoz kell, ettől viszont iszonyú sekélyes az összes karaktere. 1-1 db jellemvonás határozza meg őket, ami kevésbé volt baj pl. a Hushban, de egy sorozatban, ahol komplett epizódot kéne elvigyenek a hátukon, ez irtó kevés. A flashbackek csak azért vannak, hogy legyen mivel ijesztgetnie, de igazából csak kísértetház-klisék vannak a tarsolyában, azzal a módosítással, hogy nem lő el rögtön 6500 jump scare-t. Meg a szimbolikával helyettesíteni próbálja a kidolgozást, ahelyett, hogy támogatná, ettől viszont még felszínesebb az élmény, hogy tudod, hogy van benne egy rakás dolog, amit úgyis csak jelképesen kell értelmezned. 

Big Mouth - Teljesen odavoltam érte, egy-két túltolt karaktert nem szerettem csak (Coach Steve). Ebbe a hihetetlenül gusztustalan amerikaipités körítésbe belefűzi a felnövés összes szexuális és nemszexuális aspektusát, én a korhatár ellenére minden 13 évessel megnézetném. Mintha a South Park és a BoJack Horseman szexuális felvilágosító szerelemgyereke lenne.

Bodyguard - Meglepően jó volt, annak ellenére is, hogy talán csak egy igazán merész húzása van, amivel meghaladja a konspirációs thrillerek bevett motívumait. Ötletesek a fordulatai, nem egyszer akadnak 15-20 percig is kitartott, rendkívül feszült szakaszai, csupa aktuális kérdést feszeget abszolút érett karakterdrámákba ágyazva.

Homecoming - Sam Esmail egy rendezőzseni, és nem pusztán az egyediségéről van szó, hanem amilyen magabiztos hatáskeltésre képes. Az egész sorozat gyakorlatilag egy 70-es évekbeli paranoiathriller (a színezéstől a zenéig minden erre játszik), amely a világ legföldhözragadtabb (és ettől százszorosan ijesztőbb) összeesküvését tárja elénk. Szerintem kicsit veszített a kraftból a második felére, én eseménydúsabb, fordulatosabb végjátékra, meg egy fokkal hangsúlyosabb mellékkarakterekre számítottam, így kicsit olyan lett, mint egy széthúzott film, de így is nagyon szépen varrták el az évadot. Ott a helye az év legjobb újoncai között.

Origin - Simán lehetett volna a Lost utódja, ha nem két részre elég ötlettel vágnak bele egy tízepizódos évadba, a felénél nekem már halál érdektelenné vált.

The Little Drummer Girl - Nekem ez a pilot halál érdektelen volt, ráadásul Park Chan-Wook iszonyú fókuszálatlanul építi fel a karaktereket, zavaros jelenettöredékekből kellene megérteni őket.

Briliáns barátnőm - Vajon az alkotóknak valaha is megfordult a fejükben, hogy ezt fogják nézni olyanok is, akik nem olvasták a könyvet? De bárcsak ez lenne a legnagyobb baja, és nem az, hogy iszonyat modoros.

The Kominsky Method - A pilot nem volt rossz, de nem is kapott el, túl elnagyolt, túl sablonos nekem, ahogy ehhez a témához áll.

Billions - Elnézegettem, de ez gyakorlatilag egy pózer limonádé azoknak, akik a nagyon hangzatosan dumáló nagyon pszichopata pénzemberek ármánykodásain élvezkednek. Úgy érzem, három rész alatt láttam belőle mindent, amit nyújtani tud.

Deadly Class - Pilotkritika

Black Mirror: Bandersnatch - Kritika

 

Könyvek

Timothy Ferriss: The 4-hour Workweek - Motivációnak nem rossz, amiket leír, szerintem abszolút jó szemléletet fest le ahhoz, hogy ne a munka, a folyton valamit csinálás igénye, hanem az önfejlesztés határozza meg az életünket, és csomó segítséget is ad hozzá. Viszont hihetetlenül irritált, az a gátlástalan stílus, ami átjön a fickó életszemléletéből. Keress kiskapukat, ügyeskedve gazdagodj meg egy termékből, amiben igazából semmi érték nincs, majd szervezd ki az egészet az indiaiaknak - ezt a fajta sikerreceptet egyszerűen nem tudtam magamévá tenni. 

Jordan B. Peterson: 12 Rules for Life: An Antidote to Chaos - Abszolút jó gondolatok vannak benne, de túlírt, túlmagyarázott, túlmisztifikált, túl csapongó, lényegében egy Buzzfeed-listicle 400 oldalra hizlalva.

Totth Benedek: Az utolsó utáni háború - "Az igazi háborús történetnek soha nincs erkölcsi tartalma" - ezzel az idézettel kezdődik a könyv, de Totth annyira komolyan vette, hogy ennek a könyvnek tulajdonképpen semmilyen tartalma sincs. 250 oldalnyi nihilista bóklászás egy félig hidegháborús, félig modern harmadik világháborús környezetben, érdemi narratíva nélkül, a második fele már színtisztán hallucinációnak tűnik. Nagy csalódás a Holtverseny után.

Jeff VanDerMeer: Annihilation - Ha félre tudom tenni, hogy mennyire idegesít a választalansága, a benyomásszerűsége, még akár egészen jó könyvnek is mondható. De nekem azért jobban tetszett, ahogy Garland megközelítette ugyanezt.

Don Winslow: The Force - Az elején azt hittem, hogy csak az összes mocskoszsaru-klisét fogja felsorolni, de a végére eszméletlen jó erkölcsi dráma és pazar krimi kerekedett belőle, az utolsó pár fejezet hidegrázósan briliáns. 

Jared Diamond: Guns, Germs, and Steel: The Fates of Human Societies - Kiváló kultúrantropológiai eszmefuttatás arról, hogy a természeti környezet hogyan befolyásolta a kultúrák harcát, bár a rengeteg tanulságos részlet ellenére is azt mondanám, hogy a 3. fejezeten túl csak azoknak érdemes olvasni, akiknek szüksége van az addig leírtak bizonyítására.

John Scalzi: Fejvesztve - Kritika

David Graeber: Bullshit Jobs: A Theory - Ez tök jó téma, aminél már csak az lett volna jobb, ha olyan ír róla, aki érti is (meg mondjuk képes értelmes elemzési keretet kialakítani hozzá). Már az első pár fejezetben volt annyi baromság menedzsment/közgáz szempontból, hogy ne folytassam.

Souad Mekhennet: I Was Told To Come Alone - Iszonyú döbbenetes tanulságokat nem fog tartalmazni azok számára, akik találkoztak már egy-két jobb cikkel a témában, inkább egy háttér-tabló a saját újságírói munkájához, mint elemzés, de azért bőven vannak benne érdekes dolgok, és egy-két új összefüggésre is rávilágít.

Nassim Nicholas Taleb: Skin in the Game: The Hidden Asymmetries in Daily Life - Tartalmát nézve ez egy rendkívül érdekes és gondolatébresztő könyv volna, ha nem egymás után dobált nagyképű kinyilatkoztatásokból állna, amit ráadásul bicskanyitogatóan pikírt és leereszkedő szalmabábozásba csomagol a szerző. 

Mark Lawrence: Bolondok hercege - Lawrence is tud fanservice-t írni, legalábbis a könyv jelentős része arra megy ki, hogy hogyan tudná még jobban hozzákötni a Széthullott birodalom-trilógiához, miközben annak toposzait ismétli. Viszont a főhősből nem csak annyit kellett volna átvenni, hogy legyen antipatikus, mert Jorgnak legalább az ambíciója azonosulható volt, plusz mozgatta a cselekményt, itt viszont Jal csak simán passzív és szánalmas. (És a tipikus utazós szerkesztés sem annyira fordulatos.) Mindenesetre érdekes volt visszatérni ebbe a világba, szóval a folytatásnak adok még egy esélyt.

Mark Lawrence: A hazug kulcsa - Százegynéhány oldal után feladtam, ugyanaz az utazós időhúzás, érdektelen hősök, mágia-maszlaggá kent háttér. Nagyon nagy csalódás az előző trilógia után.

N.K. Jemisin: A megkövült égbolt - Kritika

J.K. Rowling: Átmeneti üresedés - Most kezdem megérteni Rowling zsenijét, hogy mennyire jól képes megragadni különböző élethelyzeteket, emberek nézőpontjait. Itt is adott egy tucatnyi nézőponti karakter, és a legtöbbjükkel lehet azonosulni valamilyen szinten - ezért is jön ki a szinte már sablonosan mizantróp alapötletből egy gyönyörűen empatikus könyv.

Richard Preston: Halálzóna - Mintha egy Crichton-regény lenne, csak éppen ebben minden megtörtént. Kicsit leereszt, amikor elveszik a misztikuma, de az első 3/4-e tényleg a legerősebb fikciós műveket idézi.

Stephen King: The Little Sisters of Eluria - Ezt megspórolhattam volna magamnak a regényfolyam elől, random horrorsztori, semmi extra.

Stephen King: The Gunslinger - Nem egy hosszú könyv, de a harmadáig alig szenvedtem el magam, ehhez képest A Gyűrűk Ura a világ legpörgősebb regénye.

Celeste Ng: Little Fires Everywhere - Az első negyede után kb. arra jutottam, hogy ez olyan, mint az Átmeneti üresedés és a Hatalmas kis hazugságok ötvözete, csak szarul megírva. Sablonos konfliktusok, felszínes karakterek, akikről a folyton változó nézőpontok nem árulnak el semmi igazán  őszintét - ahogy utánaolvastam, a későbbi fordulatok is ugyanezt a beképzelt, de valójában eléggé semmitmondó társadalomkritikát adták volna elő.

Neil Stephenson: Snow Crash - Nagyjából a feléig jutottam el, amikor még mindig ott tartottunk, hogy a szöveg 95%-a (kicsit idiótán szatirikus) világépítés, és 5%-a valódi narratíva. És néhány ilyen elemét abszolút lehetett élvezni, de kb. semmi koherencia nem volt benne, amitől megérte volna végigolvasni.

A bejegyzés trackback címe:

https://smokingbarrels.blog.hu/api/trackback/id/tr6714358343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása